Kókay László 1918-as naplója az olasz frontról – 3. rész
1918 márciusának végén hősünk a cs. és kir. debreceni 39. gyalogezred rohamszázadának ideiglenes parancsnokaként az egység kiképzésével foglalkozik Cosnigán. A rohamkiképzés részleteibe és a sturmos tisztek életének mindennapjaiba nyerhetünk ma betekintést…
Kiérve az übungsplatzra a rüstungot letétettem s ¼ órás gelenks übungot tartottam, majd kézigránát célozást patrulonként. 9 órakor ½ óra rasztot adtam, mely alatt játszottak, s ½ 10-kor zugonként (csak attrappékkal) néhány támadást, göngyölítést csináltattam, mert kíváncsi voltam, mit tudnak az emberek. A látottakkal nem valami nagyon voltam megelégedve, de tekintve, hogy csak kb. 1 hétre lesz rám bízva a század, nem sokat törtem a fejem bánatomban. ½ 11-kor negyed órás zárt gyakorlatot tartottam, s azután bevonultunk.
A délutáni rukkolás 2–5-ig volt, de erre már csak a napos tiszt vitte ki a századot, s a mai és az ezután következő néhány napon csak az árkok ásása és továbbépítése volt a rukkolások tárgya.
Másnap [1918. március] 22-én délelőtt egy nagyobb szabású gyakorlatot csináltattam wellékkel , s éles kézigránátokkal. 23-án délelőtt pedig az übungsplatzunkon lévő s Flicker által a századok részére bemutatás céljából készített fenyőfa tank ellen csináltunk egy éles kézigránát és geballte ladung támadást s a tankot alaposan megrongáltuk. Az übungsplatzon Campolongoból Zappéba átvezető telefondrótot is, az übung következtében több helyen tönkre tettük. Flicker a tank miatt egy kissé krucifixezett , de azután nevette a dolgot. Az egyik übungnál korp. Juhász és egy inft. könnyebben megsérültek kézigránáttól.
A mai nap délután [1918. március] (23.) Lukács Campolongóban volt magát fényképeztetni s azt a hírt hozta, hogy a 3. komp-t és Dettrét kilőtte az olasz tüzérség lakóhelyükből, de nem lett semmi baj. (Dettrének pechje volt úgy látszik mindig.)
Helmeci Lukács, Kókay László tisztiszolgája 1918. március 23-án Campolongóban készült fotója (Kókay László hagyatékából)
Este az étkezdében vacsora előtt mulatságos dologról értesültünk. Zong dinerje meghallotta, amint Flicker, aki végtelenül szeretett a gazdasággal foglalkozni egy kijelentést tett az öreg nyúl- és baromfi pásztornak, s magyarul csak keveset tudván – az újonnan vásárolt gúnárt „libo kokos”-nak nevezte. A diner ezt elmesélte gazdájának, Zong pedig vacsora előtt nekünk, mi pedig majd szétrepedtünk a nevetéstől. Traila pedig úgyszólván önkívületi állapotba esett, A dolognak azonban ezután következett a java. Szombat este lévén, nagy ivást, éneklést csaptunk, Flicker pedig Zong, Eidlitz és Csukonyival kártyázott. Csukonyi már be lévén csípve, minden bevezetés nélkül „libo kokos”-ozni kezdett, s nem sikerült elhallgattatni, sőt Forgó le-föl kezdett a szobában járni, s lépésre mondogatta „libo kokos, pulyko kokos”. Szarafolyán, Barabás, Péter és még néhányan a „Debrecenbe kéne menni, libo kokost kéne venni” nótába kezdtek bele. Végre Flicker is gondolkozni kezdett a „libo kokos”-on, elvörösödött, s eltávozott, s két napig nem jött az étkezdébe.
Másnap, [1918. március] 24-én délelőtt templomba mentek a katolikus tisztek és legénység a San Vendemiano-i templomban, mely kb. 1200–1300 méternyire volt Cosnigától nyugatra. Én is elmentem a 9 órakor kezdődő misére a csinos campanilével rendelkező tágas templomba. Délután esett az eső.
A San Vendemaino-i említett harangtorony előtti térség 1918 márciusában
(Kókay László hagyatékából)
Este a szokásos vacsora utáni kvaterkázás után ½ 11-kor tértünk haza, én, Péter és Barabás. Mivel a 39-es Sturm Komp távol esett Cosnigától, telefonnal voltunk a Baon Kmdo-val összekötve, kényelmi szempontból, hogy ne kelljen a földszintre leszaladni, a komp komdáns szobájában (tehát nálam) volt egy kagyló és egy másik pedig lent a földszinten, melynél egy ügyeletes telefonista ült, ki ha fontos jelentés volt, a készülékhez szólított. Nem sokkal azután, hogy lefeküdtem, de még nem aludtam el, hallottam, amint az ágyam mellett levő telefonkagyló „fónikázza” erősen a század hívójelét. Taaa-ti-ti-taaa-ti-ti, taaa-ti-ti… Nem sokat törődtem vele, mert azt hittem, a telefonista felveszi a jelentést, de tévedtem, a „fónikázás” tovább folytatódott, s tisztán lehetett hallani, amint a „Hallo herr Leutnant Kokai majd „Halló Herr Leutnant von Kokai”-t kiabálják a kagylóba. Én azonban hagytam, hadd kiabáljon, mert elejét akartam venni annak, hogy éjnek idején felzavarjanak, s tudtam, ha fontos a hír, szólni fog az ügyeletes telefonista. Tényleg néhány perc múlva (a fónikázás még mindig tartott) feljött az inspektios telefonista, s jelentette, hogy a Baons kmdo-tól a telefonista engem óhajt a készülékhez, noha csak arról van szó, hogy ha holnap esik az eső, akkor a század részére iskolát tartsak, s amint a telefonista mondta, ő említette, hogy ezért nem érdemes a hadnagy urat felkölteni, majd közli ő az avisiót a dinstführendderrel , de a telefonista a baons kmdo-tól azt felelte, hogy ő a führer úr Ottruba parancsából cselekszik így (ez volt a telefonisták kommandánsa, s a Baons irodában Münsbergnek segédkezett), aki azt mondta, hogy „Magával a hadnagy úr Kókayval közölje az avisiót, mert a Sturm komp. 39. egy disznócsorda, s a Früh Rapportokon és a Standes Meldungokon is meglátszik, hogy a századnál mindenki részeg szokott lenni, s talán nagyobb lesz a foganatja, ha egyenesen a hadnagy úr Kókayval közlik a parancsot.” A telefonisták sejtve, hogy baja lesz a dologból Ottrubának (kit mint később megtudtam nem szívlelhettek) mindjárt közölték ilyeténképpen velem Ottruba zugsführer úr neheztelését a 39-es Sturm kompra. Oly éktelen dühbe gurultam, hogy rögtön felöltöztem s a bambusz nádpálcámmal a kezembe a szakadó eső, dörgés, villámlás közben elindultam Cosnigába Ottruba urat megleckéztetni. Megérkeztem a Baon iroda épületébe, Ottrubát kihívattam az emeleti lépcsőházi előcsarnokba. Ottruba már feküdhetett, mert amint látszott, most kapkodta magára a blúzt és a nadrágot, sejtette miért hívattam ki, s látszott rajta, hogy meg volt ijedve. Én se szó se beszéd két óriási pofont adtam neki, s a bambuszbotom pedig a harmadik ütésre eltörtem rajta, azt kiabálva: „A 39-es Sturm Komp-nál mindenki részeg?” Majd a sáros cipőmmel úgy seggbe rúgtam, hogy felbukott. Azzal kielégítve a bosszú érzelmeimet hazatértem.
Másnap Ottruba beschwerdére , maródivizitre hivatkozott, s Filcker kihallgatott az esetre vonatkozólag, de az lett a dologból, hogy még ő is felpofozta Ottrubát s visszaküldte még következő nap [1918. március] (26.) az ezredhez (46-os volt, egy pökhendi sváb), nem csekély örömére a telefonistáknak.
Egyébként hétfőn az Ottruba úr által avizáltatott iskolát nem tartottam meg, mert reggelre elvonult a zivatar, szép idő lett, s az übungsplatzon gyakorlatozhattunk a szokásos programmal, de élest nem használtunk. Este korán mentünk haza, s már 10 órakor otthon voltunk. Alighogy lefeküdtem aludni, olyan ágyúlövéseket hallottam, mintha a flieger abwehr batrik működnének. Nem is csalódtam. Olasz repülőgépek zúgása hallatszott, s rögtön sejtettem, hogy felhasználva a szép holdvilágos időt (mint egy hónapja Mandrénál) bombázni jönnek. A lámpát eloltva az ablakhoz mentem, s kinyitottam, s láttam, hogy a fényszórók erősen keresik a gépeket, melyek fölöttünk járhattak, mert néhány pillanat múlva bombasuhogás hallatszott. Rövid időközökben 8–10 bomba explodált egymás után, de csak mindössze 2 volt olyan nagy kaliberű, mint a múlt hónapban a Mandrét bombázó gépeké. A bombák elég közel estek hozzánk, de egy se esett közelebb mégis 100 lépésnél, s legnagyobb részben a Wirtschaft Amt. és a Bäckereinél hullottak le, hol két katonát meg is öltek. Majd még egyszer visszatértek a gépek, Mareno és Codogne környékét bombázták, majd a San Vendemiano-i vasúti elágazást. Úgy látszik, a villanyvezeték megrongálódott valahol, mert nem bírtam a lámpát meggyújtani. De úgy látszik, hamarosan kijavították, mert később arra ébredtem fel, hogy ég a lámpám.
Másnap, 26-án a holnapután megtartandó nagy Sturm kurzus záró übungot gyakoroltuk, hol a Sturm Komp emberei, mint wellék, a kurzus tagjai pedig mint patrulok működtek. Az übung nagyszabásúnak mutatkozott, s dél felől csinálhattunk egy támadást (a feltevés szerint ellentámadást elveszett állásaink ellen), aknavetők és lángszórók bevonásával. Egyébként nemcsak nálunk záródott a kurzus a napokban, s tartottak záró gyakorlatokat, hanem másik Sturm Baonoknál is, mert egy meghívót kaptunk a 13. Sturm Baontól (osztrák Schützenek), hogy 27-én délelőtt ½ 8-kor kezdődő kurzus során übungjukon mi is képviseltessük magunkat. Flicker 26-án este az étkezdében Zongot, Pintért és engem jelölt ki az übungon való részvételre, s fél liter törkölypálinkát, s egy sajtot adott útravalóul, s meghagyta, a „szerzett” hintóban menjünk, hogy „illendőképpen reprezentáljuk” a 17. Sturm Baon-t.
Az übungot végignézni szándékozó meghívottaknak 7 h 15-kor kellett a Refrontoloi temetőnél gyülekezni az aviso szerint, mely Cosnigához kb. 24 km-re volt, s közben hegynek is kellett menni, így tehát úgy határoztunk, hogy reggel (27-ike) 4 órakor indulunk.
Másnap 1/2 4-kor keltem, s felöltözve az étkezde elé mentem, ahol a hintó és Zong vártak, csakhamar megérkezett Pintér is, s 4 órakor megindultunk. Én és Zong a hátsó ülésben, Pintér pedig velünk szemben. Szép tiszta, holdfényes, de meglehetősen hűvös éjszaka volt, s a meleg pokrócok, meg a melegítő törkölypálinka, nagyon elkeltek. S ez utóbbit (a civilektől fel nem használt seprőből főzte néhány baka a Baon-unknál, s mindössze 2 koronát kellett literjéért fizetnünk, a törköly elsőrangú volt) különösen gyakran vettük alkalmazásba.
A San Vendemiano-i templom előtt délnyugatra tértünk Fossamerlonak s ezen, majd a vasúti töltésen áthaladva Coneglianóba értünk, majd a Monticano déli hídján és a Corso Vittorio Emanuellen haladtunk végig, s Monticano északi hídja előtt a (valószínűleg a hídnak az olaszok által való felrobbantása alkalmával) szétrombolt házaknál észak-nyugatnak kanyarodtunk. A hold fénye már kezdett halványodni, s lassan szürkülni, hajnalodni kezdett. Szép, sík völgyben haladtunk előre, kitűnő úton, számos majort és nyaralót elhagyva mindkét oldalról. Tőlünk balra (nyugatról) szép szőlős, dombos, hegylánc húzódott. Kb. egy órahosszáig egyenesen haladtunk, közben kedélyesen beszélgettünk, s Zongnak hazai sonkájából és kolbászából meg is reggeliztünk, s az iszogatást természetesen folytattuk.
¾ 6 tájban utunkról nyugatra fordultunk, egy másik útra, s meglehetős, kanyargós szerpentin útra kapaszkodott kocsink felfelé szőlős hegyekre. Szép gazdag vidék volt ez és főleg bortermelő vidék. Több házat is, házcsoportot elhagytunk, melyben honvédek voltak, úgy látszik tehát, valamelyik (20-as?) honvéd hadosztály ezen a környéken volt stellungban. Feljutva a szerpentinen a dombokra, most már nem kellett tovább kapaszkodni, de meglehetősen kanyargós úton haladtunk továbbra is, s nem sokára az út is maszkírozva volt annak a jeléül, hogy nem messze jártunk a fronttól. S tényleg, a Piavét s a Monte Tombát egész jól láthattuk, valamint a ballont is előttünk (Refrontolótól délnyugatra) a levegőben lebegni. ¾ 7-kor beérkeztünk a feltűnően szép Refrontolóba, mely a dombok közt, de közvetlenül a vidori síkság szélén feküdt, a faluba jelenleg szintén honvédok voltak. A temető, mely végcélunk volt, a falutól délkeletre volt kb. 600 lépésre. Még jókor, 7 óra előtt megérkeztünk, de már számos kocsi és több autó volt a temető körül. Kimásztunk a kocsiból, de csak ekkor éreztük, hogy nemhiába, hogy alig volt már snapszunk, hogy erősen támolyogtunk.
¼ 8-kor egy főhadnagy jött értünk, ki a temetőtől keletre kalauzolt bennünket egy helyre, honnan az alattunk elterülő völgybe, melyben számos stellung volt, és amelyben az übungoknak kellett majd lejátszódnia, kitűnően láthattuk. Itt váratlanul a 46-os gyalogezred küldöttségével találkoztunk össze, mégpedig többek közt Dettrével, Banderral és Cenzerrel. Dettre örömmel üdvözölt, új helyem felől kérdezősködött, majd megjegyezte nevetve, hogy „úgy látszik, jó snapszotok van!” Meg szerettem volna kínálni, de már elfogyott a fél liter törköly. A legmagasabb rangú tiszt, ki itt volt az übungon, Ströher generális divisionariusunk volt, ki jelenleg a Korps. kmdáns volt, a hülyeségeiért nyugdíjazott Lukas helyett, ideiglenesen. Rajta kívül még egy tábornok, több ezredes, s számos vezérkari tiszt és vagy 80 alacsonyabb rangú törzstiszt volt jelen az übungon, s a legnagyobb nevetségesség az volt, hogy a vezérkariak (itt már fronton érezvén erősen magukat gázmaszkkal és sisakkal jöttek, míg mi a tisztek ezek nélkül).
Rohamcsapat bemutató még 1917 nyarán a Lukovecen, amiben Kókay László is részt vett (Kókay László hagyatékából)
½ 8-kor Skizzéket osztottak szét az übungokra vonatkozólag, majd a 13-as Sturm Baon parancsnoka, egy őrnagy ismertette az übungot, s tartott szakszerű fejtegetést a modern Sturm truppékról. Mi pedig alig bírván a lábunkon megállni, végtelenül untuk a német előadást, melyből, különösen Zong, nem sokat értettünk, s néhány magyarul tudó tiszt, s különösen Dettre (ki biztatott is bennünket) derültségére folyton morogtunk: „Hogy ne papoljanak ennyit, hanem hadd lássuk, mit tudnak?” De bizony a „papolás ” soká tartott, s az übung 8 órakor kezdődött meg. 3 übung következett egymás után. Inf. Geschütz és akna előkészítés előzte meg az übungot, melyből az elmaradhatatlan lángszórózás se hiányzott. Lehet, hogy szépek voltak az übungok, de tény, hogy onnan, ahol álltunk, az alattunk 3–400 méternyire folyó übungokból nemcsak mi, hanem mások se sokat láthattunk. Mi persze most is kritizáltunk: „No, komám ezért kár volt eljönni, ilyet nálunk az első hetes kurzus csinál!” „Nem merik közelebbről megmutatni magukat, mert az a fő nekik, hogy ne lássuk, hogy nem tudnak semmit” stb.
¼ 10-kor vége is volt az übungoknak utána egy ezredes beschprechungot tartott az übungból levonandó tanulságokról. Mi most is belemorogtunk, s el is értük vele, hogy Pintért rendre utasította az ezredes. ¾ 10-kor véget ért a beschprechung. Mi pedig elbúcsúzva Dettrééktől a Sturm Baon 17 ilyen sikerült reprezentálása után kocsiba ültünk, s útközben a sajtot elfogyasztottuk, mit útravalóul kaptunk, elaludtunk a snapszozás következményeképpen, s – gondolom azon az úton melyen ide jöttünk – ½ 1-kor délután érkeztünk meg Cosnigába épp az ebédnek a végén. Nekiláttunk mi is a félretett ebédünket megenni, s közben felelgettünk Flicker kérdéseire, ki jót nevetett, hogy lesajnáljuk az übungot.
Következő rész: A 17. rohamzászlóalj újraalakítása
Összes rész: Kókay László harctéri naplói, 1918
Korábbi naplók: Kókay László harctéri naplói, 1916-1917
