Debreceni diákok levelei a Nagy Háborúból
A debreceni tudományegyetem, a református tanítóképző intézet és a Református Főgimnázium tanulóiról szól az alábbi írás. A debreceni diákok közül többet már a mozgósításkor besoroztak, mások önkéntesként csatlakoztak a háborúhoz, csakúgy, mint a Szürke senkik főhőse, a Kölyök: otthagyták az iskolapadot és berukkoltak katonának.
Az egyetem három karának diákjai levélben kérték a honvédelmi minisztert, hogy szülői engedély birtokában engedélyezze önkéntes jelentkezésüket. A honvédelmi miniszter sürgönyben értesítette Kiss Ferenc rektort, hogy az önként jelentkezőket alkalmasságuk esetén, szülői beleegyezés mellett a helybeli 3. honvéd gyalogezredbe november 15-ig beléphetnek. Besorozásuk és eskütételük 1914. november 16-án megtörtént. 60 jelentkezőből 39 hittudománykari hallgatót találtak alkalmasnak, ők november 20-án vonultak be a honvédség kötelékébe. A nyár folyamán már belépett 2 teológus hallgatóval így a létszám 41-re emelkedett. A jog- és államtudományi kar 215 hallgatója közül az 1914/1915-ös tanév I. félévében 57, a II-ikban 107; a bölcsészeti kar 31 hallgatója közül 7 teljesített katonai szolgálatot.
A tanítóképző intézet hallgatói közül október 15-én 8 ifjúnak kellett hadba vonulnia. Az 1895 és 1896-ban születettek sorozására 1915 februárjában és márciusában került sor. Az intézmény növendékei közül 42-en váltak alkalmassá. Ezek a diákok iskolai bizonyítványt, a IV. évesek oklevelet is nyertek. Többségük május 15-én a császári és királyi 39. gyalogezredben és a magyar királyi 3. honvéd gyalogezredben kezdte meg szolgálatát. Az 1897-ben születetteket július 25-én sorozták be. Közülük 35 főt találtak alkalmasnak. A tanítóképző így alig egy év leforgása alatt 75 katonát adott a hazának.
A főgimnázium növendékei közül kettő mindjárt a mozgósításkor megkapta behívóját. Érdekes, hogy egyikük, Behmen Sevkija mohamedán vallású VII. osztályos tanuló a hercegovinai Stolacból való volt.
Részlet a Debreceni Református Főgimnázium főnévkönyvéből
Sevkijával együtt kapta meg a behívóparancsot osztálytársa, Sz. Nagy Sámuel is. Szikszay Gyula szintén VII. osztályos tanulónak 1914. október 26-án kellett bevonulnia. A következő két kép az iskolai értesítőből származik, és a két diák hetedik év végi eredményét mutatja.
A Debreceni Református Főgimnázium Értesítője az 1913-14. évről
1915 februárjában és márciusában a főgimnázium 26 növendékét vették be katonának, akik 1915 májusában vonultak be szolgálatra, miután előzőleg már kikapták egyfelől osztály-, másfelől érettségi bizonyítványaikat. Az intézmény március 31-én ünnepélyesen búcsúztatta diákjait. 1915 júniusában az újabb sorozáson 15, október hó 2-án pedig 14 főt találtak katonai szolgálatra alkalmasnak.
A hadbavonult diákok közül sokan küldtek levelet alma materük igazgatójának vagy tanárainak. 1915-re a levelek száma elérte a 150 darabot, amelyet az intézet levéltárában helyeztek el. Az 1915/16-os tanítási év beszámolójában a levelek száma már 400 volt. A háború kitörését követően nem sokkal a tanári kar határozatot hozott a háborús okmányok (beszédek, levelek, hátrahagyott holmik stb.) összegyűjtésére és megőrzésére. A feladattal Osváth Ödön tanárt bízták meg. Úgy gondoltam, a Tiszántúli Református Egyházkerület és Debreceni Református Kollégium Levéltárában bizonyára nyoma lesz ezeknek a leveleknek. A levéltár munkatársainak önzetlen segítsége is sajnos kevésnek bizonyult, hogy egyet is megtaláljunk.
Néhány levél részletét a korabeli beszámolók örökítették meg.
Behmen Sevkija, mint zászlós, több levelet is intézett a gimnázium igazgatójához Karai Sándorhoz. Egyiket Budapestről a hadi kórházból, a másikat pedig a Bécs mellett levő Badenból írta. Sajnos tartalmuk ismeretlen. Mindössze annyi tudható róluk, hogy „a kórházból meginditóan szép, a hazáért lelkesedő, az iskolához ragaszkodó levelet intézett az intézet igazgatójához, melyet a főgimnázium háborús reliquiái között őriz”.
A tanítóképző intézet hallgatói közül is sokan kerültek a harctérre. Oláh Dezső 3. éves tanuló gyakran írt levelet a frontról igazgatójának és tanárainak. Életének 19. évében, 1915. október 22-én a Doberdón halt hősi halált. Halála előtt 8 nappal egyik tanárához intézett levelében így ír: „A jó Isten csak megsegít bennünket s jól elverjük a kutya taljánokat s szerencsésen haza mehetek.” Sajnos nem így történt. Halála után pár héttel az igazgató egy általa címzett levelezőlapot kapott. A hátsó lapon már idegen kézírással az alábbi üzenet állt: „Ennek a levélnek megtalálója súlyosan megsebesült. Én tudom, aki ezt címezte, hősi halott; béke poraira. Én akartam haza vinni a megcímzett levelet, de inkább elküldöm. Lánczy János szakaszvezető.”
Oláh Dezső
A többi levél is arról tanúskodik, hogy a fronton szolgálatot teljesítő egykori diákok számára milyen fontos volt a főiskola. A név nélkül említett levélrészletek is ezt igazolják. Az egyik hallgató ezt írta: „Minthogy intézeti éveimben tökéletes lelki élvezetem volt az iskola mindazon erkölcsi és szellemi áradatában, amelyek abban otthonra leltek, tanáraim szava mint iránytű vezetett, most úgy az intézet intézményei, mint tanáraim egyénisége példakép lebegnek előttem s hálatelt szívvel köszönöm a Mindenhatónak, hogy tovább fejlődésemben azokra az alapokra építhetek, melyek lelkemben a debreczeni tanítóképzőben vettettek meg.“ Egy másik a katonai élet szenvedéseiről számol be: „Lassanként előkészítenek bennünket arra a nagy feladatra, melynek teljesítése reánk vár, ha édes hazánk elborult egéről a vészfelhők el nem vonulnak. De mi minden áron helyt akarunk állni.” Egy harmadik diák, akinek a harctérre elküldték a Debreczeni Protestáns Lapok azon számát, amelyik a búcsúünnepély leírását tartalmazta, a lövészárok rajza mellett a következő sorokat vetette papírra: „A lapot megkaptam, amely nagy örömömre szolgált itt a harcztéren, oly kis része van az embernek az örömben…Tőlem telhetőleg hálás fogok lenni, igyekezni fogok, hogy itt a harcztéren is a debreczeni tanitóképző-intézet eddigi jó hírnevét emeljem, ne mondják, hogy talán gyávák a debreczeni diákok; bizony nehéz dolog ez a háború, de nem baj, tűrni és szenvedni kell az embernek, ha hazája jóléte és annak szabadsága van veszélyben.”
Egy másik levél írója az előzőhöz hasonló gondolatokat fogalmazott meg: „Egyike vagyok azoknak, akik hazájukért és a honmaradottak jövő boldogságáért hatodik hónapja a harcztéren van és kötelességét híven teljesíti.” Ugyanez a növendék az északi hadszíntérről egy fakérgen május 18-án így írt: „Fáradtan, de azért a legnagyobb örömök között írom ezt a valódi tábori lapomat; fut az orosz; 13-ika du. 2 órája óta útban vagyunk úgy, hogy feltartóztatásunkra kisebb csapatokat kénytelen hátrahagyni... A mielőbbi győzedelmes viszontlátásig.”
Az egyik 1914-ben végzett tanítvány, akinek a monogramját ismerjük (T. I.) Szegedről a harctérre való menetel előtt a következőket írta: „Mindent, amivé lettem, a főiskolának köszönök. Ingyen adta. Szeretettel adta. Adós vagyok. Megyek leróni a harctérre s hálát adok az Istennek. Hogy ezentúl van-e még kötelességem, nem tudom, mert Isten kezében vagyok, — de érzem. Sorsommal teljesen ki vagyok békülve. A kultúrának munkása vagy védője lenni, a magyar népet emelni vagy menteni: lényegében egyenlő értékű. Ha életben maradok, dolgozom tovább, ha vérembe kerül, — nagyobb tragédia egy nem sikerült élet. Egy ember nem nagy áldozat. Akár verejték, akár vér lesz, amivel a győzelemhez járulok, nem ajándék: kötelesség.”
Egy másik, szintén csak nevének kezdőbetűiről ismert harmadéves növendék, T. L. hadapród, a harcba menetele előtt írta le a következő sorokat: „Már alig pár nap választ el az indulástól és megyek oda, ahová menni kötelességem. Megyek oda, ahol annyi vér hullott már el. Megyek és ha kell véremmel, ha kell fiatal életemmel fizetek a hazának. A félelem egy cseppet sem bánt. Hisz legszentebb kötelességemet megyek teljesíteni. Az élet, amit eddig éltem még, oly rövid volt Csupa küzdés volt az egész. Talán életnek sem nevezhető. Hisz még választott pályámnak is csak feleútján voltam, mikor könyv helyett fegyvert adtak kezembe. Kis, szelíd lelkű gyerekek helyett, öreg harcos katonákat adtak a kezemre, akikbe vérszomjat kellett úgyszólván oltanom. Istenem, mennyire ellenkezik választott pályámmal.”
Ármós Sándor harmadéves teológus hallgató 1915. december 18-án kelt levelében kéréssel fordult igazgatójához: „Itt, ahol most vagyunk, egészen nyugodtan élünk. Nem igen háborgat senki s volna időm készülni a hátralevő vizsgára. Ezért kérek a lehetőleg nehéz tantárgyakból könyveket." A fiatalember azonban néhány héttel később, 1916. január 6-án Bukovinában, Rarance mellett 19 évesen hősi halált halt.
1916 júniusában végezte el a főiskolát Kovács Béla, a kostanjevicai hős. Kovács a 12. honvéd gyalogezredhez került hadnagyi ranggal. Nevéhez egy nagyszerű tett fűződik. A tizedik isonzói csatában egy ellentámadás során embereivel elveszett állásokat szereztek vissza Kostanjevicánál. A tanítóképző igazgatójának, dr. Veress Istvánnak 1917. augusztus 22-én kelt levelében így írta le a rajtaütést: „Én csak kötelességemet teljesítettem akkor, mikor azzal a 17 emberrel a hazának szolgáltam. Elöljáróim fölismerték érdemeinket s többen kaptak embereim közül nagy ezüst vitézségi érmet, többen kis ezüstöt. Egy önkéntes tizedes pedig egyszerre zászlós lett s kis ezüstöt kapott. Én pedig a hadi ékítményes III. osztályú vaskorona rendet kaptam a kardokkal. Lovagja lettem a vaskorona rendnek. Szent-István napján tűzték mellemre a vaskoronát nagy ünnepségek között. Előbb tábori mise volt. Utána diszmenetelt előttem az ezred. No és a sok dicséret! Voltam a király előtt is az önkéntes tizedes barátommal. Annál nagyobb volt érdemünk, mert veszteségünk nem volt. Csak egy könnyebb sebesülésünk. Elfogtunk 128 taliánt, 1 századost, 1 hadnagyot, 1 zászlóst, 2 őrmestert, 1 önkéntest és egy orvost. Zsákmányoltunk egy aknavetőt, 2 géppuskát, sok puskát és felszerelési tárgyat... Az enyémhez hasonló kitüntetés csak négy van ezredünkben, de az is csak századostól felfelé. Én vagyok az első alantas tiszt (pláne tartalékos) az ezredben, sőt a hadosztályban is, ki azt a magas kitüntetést megkaptam."
Kovács Béla
A Vasárnapi Újság 1917. július 22-iki száma képben is megörökítette azt a jelenetet, amikor Seiffert Sándor alezredes, ezredparancsnok üdvözli Kovács Béla 12. honvéd gyalogezredbeli hadnagyot és tíz emberét, akik Kostanjevicánál egy ellentámadással elveszett állásokat szereztek vissza.
A Vasárnapi Újság 1917. július 22-iki számában megjelent kép Kovács Béláról és bajtársairól
A fentebb bemutatott levélrészletek betekintést adnak a bevonult diákok érzéseiről, iskolájukhoz és a háborúhoz való viszonyukról. Hozzájárulnak annak az árnyalt képnek a kialakításához, amely az egyszerű katona szemszögéből mutatja be a háború hétköznapjait. Még jobb lenne, ha valamilyen csoda folytán annak a több száz levélnek legalább néhány darabja előkerülne, amelyet az egykori tanítványok írtak iskoláiknak.
Felhasznált források
- A Debreceni Református Főgimnázium Értesítői az 1913-14. 1914-15, 1916-17 és az 1917-18 iskolai évről
- A Debreceni Református Tanítóképző Intézet értesítője az 1912-13. iskolai évről
- A „Vasárnapi Újság" 1917. július 22. 468.
- Kiss Ferenc: A Debreceni Magyar Királyi Tudományegyetem és a háború. Debreczeni Képes Kalendáriom. 1916. 25-32.
- S. Szabó József: A debreczeni református főgimnázium a világháborúban. Debreczeni Képes Kalendáriom. 1916. 32-37.
- dr. Veress István: A debreceni református tanítóképző intézet és a háború. Debreczeni Képes Kalendáriom. 1916. 52-55.
- dr. Veress István: A második háborús év a debreceni tanítóképző intézetben. Debreczeni Képes Kalendáriom. 1917. 34-37.
- dr. Veress István: A harmadik háborús év a debreceni tanítóképző intézetben. Debreczeni Képes Kalendáriom. 1918. 58-61.
