Egy terepbejárás tapasztalatai a doberdói harctéren
A Doberdó-fennsíkot uraló Monte San Michele magaslatait ma már sűrű bozótos borítja. Némi változás ez év elejétől a 3-as számú csúcsnál tapasztalható, amelyet kitisztítottak, és megkezdődött a terület látogatóközponttá alakítása, azonban a Doberdó legnagyobb részét továbbra is dús növényzet takarja. Egy levéltári kutatásokon alapuló terepbejárás során azonban sok minden feltárulhat az egykori harctérből…
A Monte San Michele 3. számú csúcsán a bokrok kivágása után az egykori 9-es, 10-es védőszakaszokhoz (Bienékhez) kapcsolódó felvezető árkok most jól láthatóak. Ám hiába keressük az egykor itt húzódó magyar fővédelmi állást, az már eltűnt 1916–17-ben az olasz tüzérségi kavernarendszer építésekor.
Bár a levéltári kutatások során megtalált korabeli vázlatok, jegyzetek sok információt adtak számunkra a lezajlott harcokról, az egykori védőállásokról, kavernákról, felvezető árkokról és a Monte San Michele gerincén végighúzódó felvételi vonalról is, a doberdói harcok megismeréséhez fontos és hiánypótló volt terepkutatást is végezni. Stencinger Norbert kutatótársammal egy trieszti konferencia után, 2016. április 16-án kerítettünk erre sort. A levéltári kutatási eredményekkel a kezünkben jártuk be az egykori harctér egyes ma még aránylag érintetlen állásait, egykori fontosabb helyszíneit, megküzdve a sűrű bozótossal, az ezernyi kullanccsal.
A Putnoky-dolina, a Névtelen dolina és a Vérvölgy az 1916 augusztusi vázlaton
(forrás: Hadtörténeti Levéltár)
A Monte San Michele 2-es számú csúcsától kicsit déli irányban, az egykori 8-as védőszakasz mögött található az a természetes mélyedés, amely a harcok alatt a „Putnoky dolina” nevet viselte. Elhelyezkedése, mélysége és kiterjedése tette kiemelten fontos bázissá. Közel volt a fővédelmi vonalhoz, a Schönburg-alagúthoz, és az igen nagy területű Mészáros-dolinához. Elhelyezkedésének fontosságát növelte, hogy a benne épített számtalan kavernából kettő igen nagyszámú katonát tudott befogadni mint pihenőhely, vagy mint óvóhely az olasz pergőtüzek során. A fákkal, bokrokkal benőtt dolinában szinte félhomály volt, amikor bejártuk területét. Évekkel ezelőtt még csak kis fekete nyílásként láttuk a „Honvéd barlang” feliratú kaverna bemosódott bejáratát, most viszont azt tapasztaltuk, hogy valakik megpróbálták kiásni, bővíteni, de belül csak omlás látható.
A Honvéd barlang kaverna bejárata
Hasonló ásásnyomokat több helyen is láttunk, amelyek „kincskeresők” ténykedésére utaltak, akik a számukra értéktelen vasdarabokat ott hagyták a gödrök körül. Látható volt, hogy a többi kaverna bejárata már csak mint kis üreg sötétedik az elmúlt 100 év eróziója miatt. Érdekes a dolina nyugati oldalában, a kavernák előtt húzódó, védelmi szempontból nagy gondossággal kiépített árok szerepe. Ennek az volt a feladata, hogy ha az ellenség betört volna a dolinába, akkor ebből az árokból vették volna fel a harcot a védők. Az eseményeket ismerve, erre a 6. isonzói csatában sor is került.
A Putnoky-dolina kavernái előtt húzódó mellvéd (jobbra a kavernák bejárata, balra a mellvéd)
A dolinát elhagyva a Monte San Michele 2-es számú kúpjának bejárása következett. Célunk az volt, hogy a magyar fővédelmi vonalat megkeressük a magaslat nyugati oldalában. Az emlékkővel megjelölt magaslaton, a bozót mélyén még jól láthatóak a felvezető árkok maradványai. Kicsit ereszkedve a nyugati oldalra, néhol mászva, és kerülgetve a kidőlt fákat, értük el az egykori fővonalat. Nyomvonala még ma is aránylag jól követhető, de a sűrű bozót miatt csak mindig egy-egy rövid szakaszát láthattuk. A beomlott kavernák nyílásai és az egyik betonozott géppuskafészek maradványai között még ma is furcsa, szorongó érzés fogja el a kutatót. A gerinctől kicsit lejjebb húzódó fővédelmi vonal a harcok idején a terep sivársága, mellvédjének kiemelkedése a sziklás felszínből magára vonta az olasz tüzérség tüzét. Ismét szembesültünk azzal, hogy a Monte San Michelén kiépített osztrák–magyar állásrendszer milyen könnyű célpont volt az olasz tüzérség számára. Ezt támasztják alá a sziklás felszínen még ma is látható gránáttölcsérek, amelyeket a becsapódó nehéz gránátok mélyítettek sűrűn a hegyoldalban. Visszafelé jövet még bementünk abba a lövészárokba, amelyet a fennsík kiürítése után a területet megszálló olasz alakulatok véstek a sziklába.
Felirat a 2. kúpon kivésett olasz árok falán
Ez az árok már a Komeni-fennsík felé nézett, hiszen az olaszok felkészültek arra is, ha megindul egy osztrák–magyar ellentámadás, akkor itt is legyen egy védelmi vonaluk. Két betonozott fedezékből mentünk tovább az árokba. Egy darabját bejártuk, de tovább nem mentünk a sűrű bozót miatt. A betonozott fedezékek közelében az árok aljában egy kaverna bejárata található. Szűk és igen mély járat vezet le a mélybe, ahol látható, hogy a vége egykor beomlott. Valószínűleg ott egy nagyobb terem lehetett.
Olasz árokmaradvány a 2. kúpon (a háttérben Stencinger Norbert)
A 2-es kúpot elhagyva egy keskeny ösvényen mentünk fel a Monte San Michele 1-es számú kúpjához. Parányi kis tisztás közepén itt is megtalálható az emlékkő és az olasz nyelvű tájékoztató tábla. Célunk az volt, hogy bejussunk az úgynevezett Névtelen dolinába, majd a felvételi árkot követve megtaláljuk a 6. isonzói csata során elhíresült 8a kaverna bejáratát. Viszont azt is láttuk, hogy meg kell küzdenünk a sűrű, mindent behálózó vadszederindákkal, bokrokkal. Nem volt könnyű. Ereszkedve a nyugati oldalon (a korabeli vázlatok segítségével) elég hamar elértük az egykor Névtelen dolina néven emlegetett mélyedést. Bejárása során meglepetés volt a számunkra, hogy milyen mély, és milyen közel van a fővédelmi vonalhoz. 1916. május 23-án ebbe a dolinába vágott be két olasz gránát, sok áldozatot követelve. A dolina körül még ma is jól látható a felvételi állás nyomvonala, a beomlott kavernák nyílásai, és láttunk egy még ma is igen jó állapotban levő géppuskafészket is.
Géppuskafészek maradványa a Névtelen dolinában
Nem mentünk vissza a csúcs felé, hanem tovább törtetve a bozótosban a 7-es védelmi szakasz jobbszárnya felé vettük az irányt. A felvételi állás nyomvonalát követtük némi nehézség árán, így ereszkedve lefelé, a magyar állás egykori jobbszárnya felé. Műszaki létesítmények, erődítések nyomait láttuk mindenfelé. Kerestük a 6. isonzói csatában elhíresült 8a kaverna bejáratát. Időbe tellett, mire megtaláltuk a közeli gyalogösvény mellett, sűrű, szinte áthatolhatatlan bozóttal körülvéve. Bejárata betemetve, csak a két betonozott repeszfogó fal mutatja a bejárat helyét.
Ma már csak ennyi látható a 8a kaverna bejáratából
A kutatást az egykor Vérvölgynek nevezett vízmosásban folytattuk. Számomra régen kitűzött cél volt, hogy megkeressük azt a jelentésekben oly sokszor emlegetett fontos parancsnoki központot, amelyből két felvezető árok is vezetett a 6-os Biene jobb- és balszárnya felé. A jobbszárny felé a „Hunyadi út”, a balszárny felé a „Rákóczy út”. Itt a völgyben volt még két nagy kaverna is: a 8-as (Bocskay) és a 9-es számozású. A Monte San Micheléről azon az ösvényen indultunk lefelé, amely Cotici falu felé vezetett. A sűrű bozótos elfedte az egykor Vérvölgynek nevezett vízmosás kezdetét. Norbert javaslatára az utat keresztező vízvetőnél küzdöttük át magunkat a mindent beszövő vadszederindákon, mert ott kellett kezdődnie a vízmosásnak. A sok karmolást leszámítva lassan láttuk, hogy jó volt a javaslat, mert kezdte adni magát a völgy, és haladtunk lefelé, mint ahogyan egykor a víz kimosta. Mint a felfedezőknek az őserdei maja romváros épületei, úgy tűntek fel nekünk is a parancsnoki épület egykor igen erősen megépített, bokrokkal, páfránnyal és dús vegetációval benőtt falai.
A zászlóaljparancsnoki épület maradványa a Vérvölgyben
A harcok során sem volt nagy épület, de szikladarabokból emelt falai jó vastagok még ma is, az elmúlt 100 év rombolása ellenére is. Láthatók a felvezető árkok maradványai, a kavernák beomlott bejáratai. Ami a terület érdekessége, hogy az épületrom közelében van egy természetes barlang is, amelynek bejárata jelenleg le van fedve, csak egy jel utal a létére. A vízmosás igen jelentős nagyságú, mert egészen az egykori Boschini nevű tanyáig ér le (ez már a 3-as Biene mögötti rész volt). Igen nagy létszámú tartalékot, segélyhelyeket, anyagraktárakat tudtak elhelyezni itt, aránylag elég közel az első vonalhoz. A Vérvölgy e szakaszának bejárása jó képet adott 100 évvel ezelőtti fontosságáról.
Még mindig volt időnk, így következett a devetaki vízmosás kavernarendszerének bejárása. Igen fontos hely volt ez a harcok ideje alatt. Kutatásaink során számtalan esetben találunk utalást arra, hogy tartalék viszonyban a devetaki kavernákban volt egyik-másik ezred.
A terület mai műholdas térképvázlaton
A Vallone-völgy kis faluját elhagyva a Marcottini felé vezető műút egy nagy kanyarral emelkedik ki a völgyből. A kanyar északi oldalában kezdődik az a jelentős nagyságú (és néhol mély) vízmosás, amelynek mindent befedő sűrű bokrai rejtik az egykori osztrák–magyar kavernarendszert.
Egy kaverna bejárata a devetaki vízmosásban (a háttérben Stencinger Norbert)
Számunkra már megszokottnak tűnt a sűrű, vadszederindákkal átszőtt bozótos, amely lassú haladásra kényszerített bennünket a vízmosás mélyén. Aztán egymás után kezdtek feltűnni a vízmosás nyugati oldalába vájt kavernák nyílásai. Volt, amelyik a beomlás miatt csak egy kis lyuknak tűnt, de mások hatalmas bejárata és mély ürege sötéten tátongott. Következtek sorra a kis épületek romjai, kőfalak, a völgyből kivezető árkok kőfalainak maradványai. Mi csak mentünk, néhol kúszva a bedőlt fák miatt, és mondtuk egymásnak: „Itt is egy újabb!”
„Ez a kaverna is felmérve” (Rózsafi János)
A legnagyobb egy több száz főt befogadó, három nyílással és több teremmel rendelkező kaverna volt. Szinte mindegyikről sokat lehetne írni, hiszen voltak erős, betonozott repeszfogó oldalakkal ellátott bejáratok, olyan is, amely egészen a vízmosás alján kezdődött, láttunk falazással védetteket és feliratos oldalakat is.
Felirat az egyik kaverna bejáratánál
Érdekes és még ma is jól látható az a padkás megoldás, ahogyan a vízmosásban átfolyó csapadékvizet vezették el. A sziklába vésett járat alján két oldalt padka volt, azon keresztben padlókat raktak, és a víz ott folyt alattuk, a katonák pedig száraz lábbal közlekedhettek felette. A vízmosás szintkülönbségét egy helyütt (pont középen) még ma is kitűnő állapotú, betonból készült lépcsővel oldották meg.
A vízmosás magasabb részébe vezető lépcsősor
De van egy másik kis lépcső is, amely a keleti oldalba van építve, elég mély árokban folytatódik, és valószínűleg egy fabarakkhoz csatlakozott. Ami igen érdekes: az árok egy olyan félköríves sziklába vájt mélyedéshez csatlakozik, amelyről azonnal az jutott eszünkbe, hogy ez egy „fürdőkád”. Egykor fedett lehetett, és sziklába vésett ablaka is volt a vízmosás felé. Viszont arra is gondoltunk, hogy esetleg egy géppuskafészek, amelyből déli irányban pásztázni lehetett volna az oda betörő ellenséget.
Fürdő vagy géppuskafészek?
Ma csend van a vízmosásban, csak a madarak dalolnak (és a kullancsok százai tapadnak a ruhára, és másznak a ruha alá). Elfog és fogva tart egy nyomasztó érzés, körülvesz ott a félhomályban, a sötét kavernanyílások között. Hány ezer katona fordult itt meg, és közülük hány ezernek ért véget tragikusan az élete? Hány levelet írtak innen haza a szülőknek, feleségeknek, kedveseknek? A remény ott volt mindenkiben: csak túlélni és hazakerülni! Ám a történethez az is hozzátartozik, hogy amikor a katonák déli irányban elhagyták ezt a tartalékhelyet, azonnal megpillantották a szemük elé táruló visintini katonai temetőt, ahol hősi halott bajtársaik nyugodtak. A Vallone-völgy egyik legnagyobb katonai temetőjét.
Hevenyészett felmérési rajz a kavernákról
A terepkutatás minden esetben a levéltári kutatás folytatása. Az egykori iratokból tanulmányozott események akkor elevenednek meg, ha a kutató maga is bejárja a belőlük megismert helyszíneket. A terepen látott mélyedéseknek, kőhalmoknak megvan a saját történetük. A terepbejárással válik eggyé és kerekké a kutatás.
