„Hogyan foszlott cafatokká a lelkünk…”

2015.12.14. 07:01 :: PintérTamás

Imre Gábor kadét doberdói naplója – 30. rész

A tartalékban töltött nap után ötször járja meg a szakasz az első vonal kőfala és a dolina közötti utat. A pihenőhely temetőrészében az egyes sírokat tömegsír váltja fel. Az egyre fogyatkozó létszám mellett az emberek lelke cafatokká foszlik…

 

Ötször váltotta fel egymást a félszázadok legénysége. Fásult, elbutult közönnyel tűrtük, mikor a halál végigvágott rajtunk szeges korbácsával. Az első nap azt gondoltuk, hogy ember ezt nem bírhatja ki, és lám, már ötödször fordult a kerék, mindig kevesebb és kevesebb utassal.

A dolina temetőrészében tömegsírt készítettünk, mert rohamosan fogyott az élők részére fenntartott hely. Szépen, szabályosan, mint valami szakácsnők rétegezték a sírásó szanitécek a halott bajtársakat, s amikor egy réteg megvolt, leöntötték szép fehér mésztejjel, és megszórták homokkal. Erre jött azután a következő sor...

Sírok egy dolinában a Doberdón Sírok egy dolinában a Doberdón
(forrás: Gruppo Speleologico Carsico)

Mi, élők pedig még gondolkozni is elfelejtettünk. Valahogyan olyanformán érezhettük magunkat, mint halálraítéltek a siralomházban, akik még nem tudják bizonyosan, mikor jön az ítéletvégrehajtó. A döbbenetes és soha nem szűnő félelem és rettegés levegője feküdt Doberdón. Ránehezedett a lelkekre annyira, hogy már magunkkal sem igen törődtünk. Némelyek még az ösztönös bujkáló testtartással mozogtak, és cipelték az igát, de voltak sokan, akik már teljesen megfeledkeztek a szükséges óvatosságról. S a sors csodálatosan többnyire a legfélénkebbeket szemelte ki a következő áldozatnak.

Sajnos akkor nem volt erőm leírni részletesen a velünk történteket és a bennünk lefolyó tragédiát, így nem tudom már a távlat ködéből kellően érzékeltetni, hogyan foszlott cafatokká a lelkünk. Mert akik még imádkoztak, azok is csak öntudatlanul végezték azt, mert már nem voltak tisztában azzal sem, hogy hol van a Mindenható Úristen. Mert hiába néztek napok hosszat az égre, onnan csak pusztulás és halál jött rájuk.

Ebben a fojtogató légkörben kifejlődő kábult közönyünkben már elfelejtettük számolni a halottainkat is. Eltemettük őket. Már nem okoztak megrendülést bennünk. Oly megszokottá vált a Halál ezen a szomorú vidéken, mint maga az Élet keserűsége. Hány névtelen katonát temettünk el, végtelen közönyünkben? Kit érdekelt itt az, hogy mi a neve, van-e családja, szeretője, édesanyja? Elmúlt, s ha nem tudta élő testével betömni, segíteni a Doberdón keletkező réseket, siettünk eltemetni az útból, ha lehetett. Úgy gondoltuk, ha megfelelő eszközök hiányában nem is tudjuk kellően megvédelmezni életünket, legalább a halottainkat temessük el szabályszerűen a higiénia követelményei szerint.

„…mint halálraítéltek a siralomházban” „…mint halálraítéltek a siralomházban”
Ismeretlen osztrák–magyar katona valahol a Doberdón
(forrás: Gruppo Speleologico Carsico)

Így azután ebből a szempontból sokat javult a helyzet századunk arcvonalán. A bosnyák múmiát nem bántottuk, és az ajtós fedezéket is elkerültük. Változás csak annyiban történt, hogy eltüntettük a körülöttünk heverő sátorlapcsomagokat.
Az édeskés olajos hullaszag azonban kitartóan ránehezedett a gyomromra. Lassanként Stefán példaadása alapján én is rászoktam az olajos szardíniára, míg a dobozban visszamaradó olajat Balogh valósággal kinyalogatta.
– Fene a gusztusát! – szokta mondani Kovács komája, akit semmiképp nem lehetett rászoktatni erre az ételre.
– Digónak való az, nem magyar gyomornak – és nagyot köpött hozzá. Ezért azután Balogh iszonyúan fel szokott háborodni, mondván:
– Ne szennyezd be, te marha, a mi sétautunkat! – Melyben igaza is volt, mert mi még mindig kitartóan négykézláb közlekedtünk.

Az ötödik leváltás rosszul kezdődött. Kovács gyereket mellbe lőtték mellettem. Nagyon odavolt, mikor Balogh elvitte hátra. A hátán cipelte jó komáját a fényszóró világításában, mert nem akarta megvárni, míg hordágyat hoznak.

Kozarev százados is elment idegkimerüléssel. Jó volt neki! A mi idegeinkre nem volt senki sem kíváncsi.

Fogyott, morzsolódott a század. Egyre kevesebben voltunk. De még mindig elegen ahhoz, hogy a leváltásunkról szó se legyen. Szinte irigyeltük a szomszéd osztagokat, amelyeket már többszörösen leváltottak. Igaz, hogy ott néha öt perc alatt több ember elpusztult, mint nálunk öt nap alatt. De hát nem nekik volt jobb? Lassú haldoklás helyett gyors operációval átestek mindenen.

Következő rész: Kacér játék a halállal

Összes rész: Imre Gábor kadét doberdói naplója

5 komment

Címkék: imre gábor

A bejegyzés trackback címe:

https://nagyhaboru.blog.hu/api/trackback/id/tr298170728

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

fofilozofus · http://megmondomhogymihulyeseg.blog.hu/ 2015.12.14. 20:14:12

Ez most hirtelen elég szomorúra váltott. Eddig egy fokkal optimistább volt. Csak az a különbség köztünk, hogy jókor(?) születtünk. Mi is állhattunk volna ott. És hiába mondjuk, hogy soha többé, úgyis tudjuk, hogy nem igaz.

PintérTamás · http://nagyhaboru.blog.hu 2015.12.14. 20:44:44

@fofilozofus: Ugyanez a hang megvolt korábban is, csak most sűrűbbek az események, felfokozottabb a helyzet, s kevesebb a feloldást jelentő és az optimizmusra okot adó szituáció.

Nekik anno nem volt választási lehetőségük...

magyaros17 2015.12.15. 14:57:56

Ez a fásultság, az átélt borzalmak, állandó félelem tükröződik a korabeli portréfotók jó részén is. Semmibe meredő, komor tekintetek. Ez bizony minden szempontból, lelkileg is pontosan ilyen szörnyű lehetett, mint amit most olvastunk.
M

Fosca 2015.12.15. 16:13:24

A számszerűsített hadirokkantakon túl,- a családjuk on kívül, senki nem foglalkozott a mentálisan sérü lt fiatal lelkekkel, akik már nem tudták ott folyta tni, ahol akkor nyáron abbahagyták..és újra kezdeni sem tudtak soha többé.
És voltak, akiknek sikerült ép ésszel, derűvel, dol gosan leélni az életüket; ilyen volt a nagyapám is, aki 39 hónap után tért haza az olasz fogságból. A falujából most hallottam egy olyan Maddaloniba inte rnált 17-es történtét, aki élete végéig fel tudta sorolni azokat az állomásokat, ahol a szabaduló von atuk áthaladt, Magyarországig - az akkori fiatalok ámulattal hallgatták őt a helyi presszóban. Talán kapok egy fényképet is róla.....

PintérTamás · http://nagyhaboru.blog.hu 2015.12.15. 21:53:53

@magyaros17: Kevés ennyire hiteles és érzékletes leírással találkoztam. Érzékelhető, hogy egy világra nyitott szemű és érzékeny lelkületű (művész)ember a sorok írója.

A Blogról

Blog a háborúról, ami nagyobb volt minden korábbinál, ezért a kortársak a kitörését követően nem sokkal a Nagy Háború elnevezést adták neki…

Műhely

Tudományos műhely rovat szakmai tanulmányokkal, közleményekkel…

Bilek

Térkép

Történetek a Nagy Háború Blogról
 

Legutóbbi kommentek

Kiadványaink

Iskolapadból a pokolba

A pokol tornácán

A pokol tornácán

A pokol tornácán

A pokol tornácán

Magyarok az Isonzónál

Merénylet Szarajevóban

Katonatemetők a Felvidéken

Könyvajánló

Szentgál 

100 évvel később

Szalay-Berzeviczy Attila fotói első világháborús helyszínekről

Dublin

Zene

‪Fuoco e mitragliatrici
 

Olasz front

Olasz front 

Képregénypályázat

Adó 1%

Művészek a háborúban 

Programajánló

Nincs aktuális programajánló.

Utazás

Dér Zoltán visszaemlékezései

Kiállítás

Kiállítások az I. világháborúról