Imre Gábor kadét doberdói naplója – 31. rész
Az olasz tüzérség új módszert alkalmaz: 4-5 méterenként haladva szisztematikus pontossággal lövi végig a Monte dei sei Busi alatti védőállásokat. A nagy pontossággal becsapódó lövedékek megtizedelik az árkok védőit. Menekülni nincs hová. Hősünk szakasza is felkészül a legrosszabbra…
Reggel korán már új módszerhez folyamodott az olasz tüzérség. Elkezdte a Mt. dei sei Busin túl, és felénk közeledve, nyugodtan, megfontolt pontossággal körülbelül percnyi időközökben 4-5 méter távolságban egymástól egy-egy gránátot lőtt a fedezékünkre. Az ágyúik közel a lövészárkunkhoz lehettek felállítva, mert a kilövés pillanatában már robbant is a gránát.
Olasz hegyi ágyú a Karszton az első vonalban
(forrás: Gruppo Speleologico Carsico)
Egy ideig nyugodtan figyeltük ezt a játékot, s csak akkor lettem jobban figyelmes rá, mikor a magaslatról elindult a robbanások vonala lefelé. Formálisan megtizedelték ezek a gránátok a Mt. dei sei Busin húzódó árkot, melybe hihetetlen pontossággal találtak bele.
Jól láttuk, amint a várt becsapódás helyétől hanyatt-homlok menekültek a katonák a már pásztázott helyekre. Kacér játék volt ez a halállal, és kis ügyességgel meg szerencsével sikerült is sokaknak kikerülni a neki szánt gránátporciót. Ahol pedig a talaj megengedte, hogy futóárkot készítsenek, ott egyszerűen kihúzódtak az első vonalból a robbanás idejére.
Ez ment valahogy a magasabb helyeken, de mi lesz velünk, ha minket sem hagynak ki ebből a játékból? Mi nem menekülhetünk sehova. Hátra 150 lépésre volt a dolina, és odáig az olaszok előtt kellett volna menekülnünk. S ott volt tőszomszédságunkban az oldalazó géppuska, amely csak áldozatra várt. Még csak fel sem térdelhettünk silány köveink mögött.
A gránátok pedig jöttek, mindig közelebb szörnyű biztonsággal. A lövések között csak annyi szünet volt, míg töltöttek és beirányítottak az olasz tüzérek. Végigpontozták már a szomszéd század rayonját, és amikor ahelyett, hogy a Doberdó peremén továbbment volna a következő gránát, elindult lefelé az összekötő embereim gödreit keresve, már tudtuk, hogy nem kerülhetjük ki mi sem a sorsunkat.
Felénk már hosszabbakat lépett a Halál. Ott, ahol nem láttak fedezéket, takarékoskodtak a gránáttal. Tíz percre számítottam, míg hozzám elér! Az embereim szótlanul készülődtek... Én is... Láttam, még latolgatják az elfutás gondolatát, de mégis meggondolták. Jobb lesz a sorsra bízni, kiket választ ki közülünk, mint bizonyosan elvérezni a gépfegyvertől a haláltól való versenyfutásban. Fejemre tettem a jól megrakott hátizsákom, amint azt a katonáktól láttam. Mellemre és gyomromra az ott felejtett páncéllemezt, és úgy összehúzódtam, ahogy csak tudtam. Voltak, kik meg sem mozdultak, fásultan várták a kikerülhetetlent.
– Ha ideér, nem felugrálni, mert akkor még többet kapunk! – figyelmeztettem az embereket.
Éreztem, amint rácsapott az első gránát a szárnyunkat jelző eperfacsonk tájára… Nagy csend lett utána… nem talált?... Vártunk. Most közelebb vágott be, és a kőszilánkok magasan a fejünk fölött repültek… Most még közelebb… Az emberek kiabáltak. Ugyan, a sebesültek vagy a megmenekültek hangoskodnak?...
Dühös voltam a lármáért, de már nem tehettem semmit.
Most még közelebb vágott be egy, olyannyira, hogy a légnyomást is éreztem. Balogh felhasználva a percnyi csendet, kifigyelt.
– Hű, a mindenüket! Az emberek rakásra másznak az átvészelt pontra, azon veszekednek, hogy ki legyen alul. Mind agyonvágja, ha rövidre sikerül a digónak –magyarázta. De azután ő is sietett a hátizsákja alá.
A következő gránát alig néhány méterre vágott be, és egy kővulkán zúgott el felettünk. Utána felnéztem kissé… Hátha én is elugranék innen?... De az előbbi robbanás helyén néhány méteren nem volt már ott a kőfal… Még egy perc, és végünk van. – Csak annyiban különbözünk a kivégzés előtt álló halálraítélttől – gondoltam még magamban –, hogy azok nem tehetik fejükre a hátizsákjukat. Igaz, hogy azok is behunyhatják a szemüket, mint mi… mert a hátizsák nem sokkal ér többet gránát ellen…
– Istenem, segíts! – hangzott el még valahonnan egy fohász, és lecsapott a várt gránát!...
– Istenem, segíts! – hangzott most már fájdalmasan a sóhajtás… Utána csend egy teljes percig. Addig, míg a következő gránát valamivel odébb nem robbant.
A fenti olasz hegyi ágyú az elsütés pillanatában
(forrás: Gruppo Speleologico Carsico)
Valamennyire kitisztult a fejem, és kipislogtam a hátizsák alól. Tőlem annyira, hogy kézzel elérhettem, kissé leomlott a fal. Úgy látszott, ott robbant a gránát a ma jött önkéntes tizedes fölött, ki a delírium határáról nézett szembe velem. Csípőmre nagy ütést kaphattam, mert alig bírtam megmozdulni. Bizonyosan követ kaptam az acéllemezre. Balogh az összetépett hátizsákja alól mosolygott rám olyan arckifejezéssel, hogy sírásnak is megfelelt volna szebb körülmények között. Két szilánkot kapott a hátizsák… lám mégiscsak ért valamit.
– Hát csak megvónánk! – dünnyögte Balogh, és fájdalmasan tanulmányozta összetépett fehérneműjét. – Ezt még ugyan Maris sem tunná összefódozni – tette hozzá akasztófahumorral. Balogh tért leghamarabb magához. Én is csak megvoltam valahogy, mikor rájöttem, hogy nem tört össze semmim. Azonban az önkéntessel már, úgy láttuk, baj történt.
Nem mertünk megmozdulni, pedig már a harmadik-negyedik gránát vágott be, megzavarva a beépített bosnyák nyugalmát, mikor azután az önkéntes nyögése életre keltett bennünket. Közelebb másztunk hozzá, de rájöttünk, hogy nem bírunk rajta segíteni, mert ha hozzányúltunk sebesült lábához, ordítani kezdett. Kétujjnyi széles gránátszilánk ékelődött a lábfejébe oly módon, hogy a lábfej csontjain áthatolva már nem bírt átjutni a cipőtalpán, és oda erősen beékelődött. Egy másik szilánk pedig a combját hasította fel. A combját bekötöztük, azonban a lábát tanácstalanul néztük. Balogh ajánlkozott, hogy majd ő kirántja a még meleg vasdarabot. Szegény fiú ennek még a hallatára is önkívületbe esett. Én sem nagyon bíztam az ilyen drasztikus operáció sikerében. A gránátok már Stefánékat dolgozták, és hála az Úr Istennek, nem jöttek visszafelé… Megunta az olasz tüzér ezt a játékot.
Az önkéntes délfelé már nagyon odalett. Lába csúnyán megdagadt, és borzasztó fájdalmai lehettek. Már nem is érezte, mikor Balogh éles bicskájával nagy nehezen lefaragta lábáról a cipőt. A cipőtalp azonban ottmaradt a gránátszilánkkal a lábára szegezve, zsineggel kissé hozzákötöztük ezt a cipőtalpdarabot, hogy ne mozogjon, és a szerencsétlen fiúnak így kellett bevárni az estét, míg hátra lehetett szállítani. Dehogy gondoltam még akkor, hogy én is utolérem a sebesültszállító vonaton.
Következő rész: Csodálatosan szörnyű látvány
Összes rész: Imre Gábor kadét doberdói naplója
