Imre Gábor kadét doberdói naplója – 32. rész
Az olasz pásztázó tüzet túlélve, az alkonyat közeledtével újra nyugtalanság lesz úrrá a Monte dei sei Busi alatti védőállásokon. Nagy a sürgés-forgás az olaszoknál és megindul a tüzérségi előkészítés. Éjszakai támadás várható. Ellentűz, srapnelfelhők, reflektorok és repülők. Az esti látvány művészember hősünket, minden szörnyűsége ellenére is, csodálattal tölti el…
Az olasz egész nap rendszeresen nyugtalanította Doberdó védőit. Az olasz repülők csoportosan száguldoztak felettünk. Tüzérségünk elkeseredetten srapnelezte őket, azonban nem bírtak egyet sem lehozni közülük.
Délután különösen a hátsó alakulatokat keresték az olasz gránátok. Bizonyosan a repülök jelentették, hogy mi elől nem számítunk. Kezdtük érezni, hogy valami történni fog még máma. A kimerült legénység karikás szemekkel bámult a semmibe. Nagyon megviseltek voltak már, és ami a legszomorúbb, már nem is zúgolódtak. Úgy látszik, belenyugodtak a megváltoztathatatlanba. Meg sem rezzentek, ha elsüvített fejünk fölött egy ötletszerűen küldött srapnel.
Az olasz vonalban nagy volt a sürgés-forgás. Nyíltan jöttek-mentek a taliánok. Nem féltek tőlünk. A tüzérségük fölénye valósággal leigázott minket.
Az örökös nyugtalanságban eltöltött nap vége felé járt, és mutatkozni kezdtek az alkonyat jelei. Megnőttek az árnyékok. Busi irányában gyorsan nyugovóra indult a nap.
A sebesült fiút elkészítettük a hátraszállításhoz, mert fel kellett használni az időt, míg az olasz fényszórók munkába nem léptek. Szegény fiú már nemigen tudott a körülötte történtekről, olyan magasra emelkedett a láza. Lába kékeslilán sötétlett az ideiglenes kötés alatt.
Valami megnevezhetetlen nyugtalanság lett úrrá a környéken. Az olasz tüzérség vontatottan bár, de szünet nélkül dolgozta a tartalékjaink sejtett búvóhelyeit. Szerencsére minket figyelemre sem méltattak.
A végleges besötétedést be sem várva hat olasz repülő jelent meg fölöttünk, és bombákat dobtak a vonalunk mögé. Kapott belőle a dolinánk környéke is, melyre úgy gondoltunk innen, mint a legközelebbi otthonunkra.
A repülőbombák után mintegy adott jelre megindult a tüzérségi előkészítés Mt. dei sei Busi ellen, most már egészen széles arcvonalon. Kisebb és nagyobb ágyúk egész sora verte az emelkedés kőtestét, köztük a már ismert hajóágyúk is. A robbanások füst- és porfelhője alacsonyan úszott a Doberdó fölött, és a gyorsan közeledő homállyal együtt kezdte betakarni a tájat.
Olasz tüzérség állásban az Isonzónál
(forrás: Gruppo Speleologico Carsico)
Most egy óra hosszát olyan csodálatosan szörnyű látványban volt részünk, amilyent nem minden ember fia láthat ebben az életben. Felhasználva a szürkületet és a nagy zűrzavart, elvitettem az önkéntest. Még nem volt elég sötét, azonban most nem törődött senki az ilyen csekélységgel. A gránátok után felvillantak az olasz fényszórók is, melyeknek fényében az explóziók füstje és a srapnelek robbanásai mint fehér vattacsomók gomolyogtak a magasban. Oly sűrű lett végül ez a vattás srapnelfelhő, hogy a magasban keringő repülőket kereső fényszórók fénycsóvája nem bírt utat törni köztük.
Éjjeli támadás lesz… Most már munkába léptek a mi fényszóróink is kutatva az ellenséges állást, mert az olasz gyalogság támadása minden pillanatban esedékes lehetett. Sőt, ugyancsak dolgoztak a mi hallgatag ütegeink is. A harminc és felesek mély, bömbölő hangja mellett a gyorsan feleselő kisebbek erős munkába fogtak. Az olasz állásban indulásra kész gyalogság lelkierejét néhány telitalálat valószínűleg erőpróbára tehette. Vermegliano szinte remegett a harminc és felesek robbanásai nyomán.
30 és feles lövedék mozgatása a Doberdón
(forrás: Gruppo Speleologico Carsico)
Az ütegek lázas igyekezettel keresték egymást, a fényszórókat és a gyalogságot egyaránt, mert most minden azon múlott, hogy melyik lesz jobban előkészítve, a támadás vagy a védelem.
Ahogy tőlünk megítélhető volt, a mi hadvezetőségünket nem érte váratlanul a dolog. A mi aránytalanul gyengébb tüzérségünk, lám, ilyen alkalmakra tartogatta az erejét. Olyan heves ellentüzet adott az olaszokra, hogy csak úgy repesett a szívünk tőle.
Mirólunk, úgy látszott, mindenki megfeledkezett. Át-átsuhant a fényszóró nyalábja felettünk kíváncsian megnézve, hogy nem készülünk-e valamire. A sötétség leple alatt Lovrenkovics főhadnagy, az új századparancsnok lázasan küldözte a lőszert és a megnyugtatást, ha az olasz megmozdul, és mi kilőjük a vörös rakétát, a tartalék azonnal segítségünkre jön.
Nem sokat tudunk mi itt tenni – gondoltam –, ismerve az emberek letörtségét. Nem maradhattam én sem tétlen, és megkockáztatva, hogy kapunk néhány gránátot, elkezdtem dolgozni a világító pisztolyommal. Percenként lőttem egy-egy rakétát, nehogy meglepjenek. Számítottam az olasz ravaszságára. Hátha csak el akarja terelni rólunk a figyelmet, és ismerve a mi tehetetlenségünk, Mt. dei sei Busi helyett minket fognak legázolni. Számítanom kellett arra is, hogy a támadás vonalába mi is beleesünk.
Hála Istennek, nem így tettek. Hiányzott még a haditapasztalat náluk. Egy pontra irányított támadással akartak lehetőleg mély éket verni, oly módon, hogy egyszerre a hátsó tartalékvonalon is túljussanak. Tapasztalatból tudták, hogy az első vonalunkban nem bírják kiállni az ellentámadást. De az is valószínű, hogyha a Busin áttörnének, azonnal megrohannának minket is…
S bizony nem tudom, mi lett volna… mögöttem két fáradt szakasz Lovrenkovics fdgy. vezetésével, az első vonalbeliekkel együtt semmi esetre sem több 160 embernél. Hátrább nem ismertem a helyzetet. Valószínűleg voltak ott is előkészített állások és emberek.
Következő rész: Harci lázban égve
Összes rész: Imre Gábor kadét doberdói naplója
