Imre Gábor kadét doberdói naplója – 33. rész

A veszély fokozódásával hősünk szakaszának harci kedve is új erőre kap. A harci lázban égő katonák vezényszó nélkül feltűzik a szuronyokat, kikészítik a tölténycsomagokat, a kézigránátokat, s egymást ugratva készülnek rá, hogy megbosszulják a gránátok okozta addigi szenvedést, és megverekedjenek végre az olaszokkal…

Csodálatosképpen, ahogy fokozódott a veszély, úgy kezdett életre kapni a mi társaságunk. Az emberek közönyös letargiája olvadni kezdett. Újra felkerültek a szuronyok a puskák végére. Hangosan beszélgetve készülődtek a jó fiúk…
– No, Cseresnyés szomszéd, készülődnek fogadni a taliánt? – szóltam át egy jó arcú 40 év körüli magyarnak, aki valósággal módszeresen készült az elkövetkezendő harcra. A tölténycsomagokat bekészítette maga mellé, hogy kéznél legyenek, a kézi gránátot hasonlóan, fegyvere a lőrésben készen, s ő meg mellette figyelt vasvillaszemekkel.
– Nem félünk mi semmiféle taliántól – dohogott az öreg –, csak azok a fránya gránátok nem volnának!
– Kirakodott a szomszéd, hogy jobban szaladhasson – kísérelte meg ugratni valaki a sorban.
Cseresnyés azonban harcias hangulatban volt, és nem hagyta magát:
– Majd meglátjuk, ecsém, ki lesz elöl a futásnál – vágott vissza hetykén.

 Olasz támadásra várva: osztrák–magyar megfigyelő az Isonzónál
(forrás: Gruppo Speleologico Carsico)

Nem tudtam hova lenni a csodálkozástól. Az én holtfáradt, összetört szakaszom harcolni akart.
– Hallod-e, Balogh? – kérdeztem a küldöncöt, aki szintén már lázban égett. – Mi van ezekkel az emberekkel?
– Hát, verekedni akarunk! – bökte ki keményen. – Már a dolinában is mindig azt beszélték, hogy csak már támadásra mehetnének, és ne kelljen így megdögölni, mint a redves kutyának, anélkül hogy néhány olaszt agyonüssenek először.
– De sokan lesznek ám azok, hé!
– Bánja a fene!... Majd meglátja, kadett úr, mit tudunk mi, ha verekedni kell.

S így lassan kezdtem megérteni az örökösen ismétlődő ellentámadások mindent legázoló lendületét és sikerét. A gránát az, amely leigázta a lelküket, az embertől nem féltek. Sőt, kívánták a találkozást, mert valamiképp vissza akarták adni a kölcsönt a sok szenvedésért, amit a tehetetlen várakozásban itt átéltek.

Közben doboltak a gránátok Doberdó tépett testén. Zúgott a kő meg a szilánk. Szívünk versenyt dobolt a leírhatatlan hangversennyel, melyhez a nagydobot a mi 30.5-es Bertánk és a 28-as hajóágyúk verték. Sajnos, ezek a 28-asok nagyon sokan voltak, a mi 30,5-eseinknek húszan is válaszoltak.

 30 és feles valahol az olasz fronton
(forrás: Gruppo Speleologico Carsico)

Mi azért annál boldogabbak voltunk, ha megszólalt, mert amikor vérfagyasztó sikongatással leszakadt egy-egy Vermeglianóra, azt hittük, megnyílik a föld alatta. Hát mit érezhettek azok, akiket közel ért…

Úgy hatott ránk az őrjöngő pergőtűz, mint a vadakra a harci dobok tam-tamja. Amint várni lehetett volna, a félelem és csüggedés helyett a harckészség önszuggeszciója vett mindenkin erőt. Lehet, hogy ez csak a mindenre elszánt féreg végső támadó kedve volt, mikor látja, hogy nem menekülhet másképp… mindegy… ez még talán veszedelmesebb az ellenfélre nézve. Egy-két gránát a nagy koncertben nekünk is jutott. Valószínűleg azért, mert már túl sokat mozogtunk, és a fényszóró fényében észrevettek valamit. Szerencsére nem céloztak pontosan, és így baj nélkül megúsztuk a dolgot, és az én harcias katonáim is lehűltek kissé tőlük.

Következő rész: A hőssé váló telefonisták

Összes rész: Imre Gábor kadét doberdói naplója