Kísértetek vonulása

2015.11.30. 06:42 :: PintérTamás

Imre Gábor kadét doberdói naplója – 28. rész

Az izgalmas nap után végre leszáll az éjszaka, és idegölő néma csend borul a Doberdóra. A huszonnégy órás első vonalbeli szolgálatot követően leváltják és a hátrább lévő dolinákba vonják vissza hősünk szakaszát. Összeszedik halottjaikat, akiket sátorlapba csavarva tudnak magukkal vinni. Megindul a „kísértetek” vonulása, de a visszafelé tartó út is halálos veszedelemmel jár…

 

Sötétedett… A zöldesszürkébe boruló égbolton véres színű, tépett felhők suhantak messze célok felé. Itt-ott már halovány csillagok is feltűntek, velük a hold is sápadt vigyorgással. Ellenségünk volt a hold is, mert nekünk a tragikus nappalok után koromsötét gyászos éjszakákra lett volna szükségünk, hogy az éj leple alatt felkészülhessünk a következő nap szenvedéseire…

Lassan a véres nap utolsó sugara is letűnt már az égen. A tropikus nappali forróság után még villamossággal telített a levegő. A láthatáron Görz felől koromsötét, viharosnak ígérkező felhők tornyosultak, s a sokat sejtető forró, fülledt hangulatban várunk-várunk hanyatt fekve. A fekete felhők gyászos kárpitot vonnak a kíváncsian hunyorgó csillagok elé. Végre a hold elbújik a zord takaró mögé, és egyszerre kísérteties sötétség borul az összetört tájra.

Az Isonzó, háttérben Görzcel a Monte San Micheléről 1915 novemberében Az Isonzó, háttérben Görzcel a Monte San Micheléről 1915 novemberében
(forrás: Gruppo Speleologico Carsico)

Mintha erre várt volna minden, csendesen megmozdultak a sziklák lakói is. Kinyújtózkodtam, végre halk sóhajjal adtuk át magunkat a pihenésnek. Az egész nap tartó borzasztó feszültség után a kimerültségtől szinte elolvadt idegzettel vártunk, s bámultunk a koromsötét semmibe.

A viharos felhők már fölöttünk gomolyogtak. Soha nem látott fények harcában gyönyörködöm. Villám villám után… Hangtalanok, csak a fényük látszik. Tolmein hegyein túl, vagy még messzebb dúl a vihar. Nálunk fényszórók küzdenek a sötétséggel. Hosszú fehér fénycsíkok, mint kísértetkarok tapogatják végig a szemközt fekvő ellenséges állásokat. El-eltűnnek, hogy azután váratlanul máshol vagy a felhők között támadjanak fel újra. Zeppelinek után kutatnak az égen… Rakéták szállnak a legkisebb zajra, pillanatokra megvilágítva és kísértetiessé téve a környéket, és ahol leesnek, tüzet gyújtanak a kiszáradt gazban. Így azután az állásunk előtt tüzek pislognak a rossztól őrző szimbólumok gyanánt.

Csend lett… Az idegölő néma csendben hallgatom a Vermegliano kertjei felől erre özönlő szúnyograjok zümmögését és a körülöttem heverő, aludni nem tudó katonáim csüggedt, suttogó hangját. Hangjukban érzem a borzasztó, misztikusan félelmetes kérdést: „Uram! Miért ez? Minek ez? Mi lesz velünk?…”

A fárasztó nappal után kimerítő az éjszaka… Mindenki fél, tart valamitől, és el van készülve a legrosszabbra. Doberdón mindenki figyel és ébren él. A második doberdói offenzíva idejét éljük. A lövészárkot helyettesítő silány kőfalat jó volna megerősíteni, de nincsen mivel. Kovács és Balogh a bosnyák múmia felől életük kockáztatásával hoznak néhány kődarabot. De mit ér ez?… Jön egy gránát, és véres kavicstörmelék lesz az egész. A kőfal szélére fektetett állal nézek bele a sötétségbe. Inkább érzek, mint látok…

Előttem, az Isonzón túl van a csodált antik kultúra hazája… a művészetek ősi kútforrása, és mégis milyen messze esik tőlem… Egy drótsövény az egész akadály… azonban a csodálatos ősök mai utódai a régi kultúrának és a megmaradt halhatatlan emlékeknek fegyveres őrzőivé váltak. Teremtő!… Művészet?… Kultúra?… és előttem… köztünk néhány lépésnyire az előző napok támadásai közben elesettek sötétlő árnyai fekszenek eltemetetlenül…

Soraink között is itt fekszenek a sátorlapba csavart bajtársaink… testvéreink. Kiket a sziklás talajba eltemetni nem tudunk, elszállítani sem, mert az ellenség kegyetlen ébersége meggátol minden megmozdulást. Talán az itt megfordultak oly rövidnek és mulandónak látták, érezték az életet, hogy nem tartották szükségesnek és érdemesnek a temetés szertartását. Így azután egy óriási, kísérteties halottasházban vagyunk, reménytelen lélekkel várva a megváltást.

A ma hajnali felváltás alkalmával megkíséreljük a közelünkben fekvő halottainkat magunkkal vinni és hátrább eltemetni. Balogh elmászott az emberekhez átadni a parancsomat erre vonatkozólag.

A jelek szerint ma éjjel nem támad már az olasz. Kifáradt… A gomolygó felhők között feltűnő hajnalcsillag jelzi már, hogy az új mában élünk, és egy nappal megajándékozott bennünket megint az Úr… a mi láthatatlan, megérthetetlen generálisunk… Kinek félelmetes és rettegett keze nyomát érezzük mindenen, mikor itt, a pokol tornácán fekve a rémület önkívületében lessük valamiben megnyilvánuló biztató mosolyát.

Közeledik a leváltás ideje. Letelik az első 24 óra… Vajon hány lesz?… A szintén virrasztó ellenség néhány lövése mozgást kelt sorunkban, mert a fáradt embereknek újra életet ad a bizonyosság. Tudatára ébrednek, hogy valószínűleg sikerült egy reszketően hosszú nappalt és egy várakozásba fulladt éjjelt átélve 24 órára tartalékba kerülni anélkül, hogy a tegnap éjjel elesetteken kívül más veszteségeket szenvedtük volna.

Fokozatosan megindul a megszokott idegesítő lövöldözés. Egy ágyú közel a faluból már néhány srapnelt küldött a dolinánk fölé. Négy-öt percnyi időközben ismétlődtek ezek a lövések a dolinának hol a jobb, hol a bal oldalára.
– Mintha tudnák az olaszok, hogy minket most le fognak váltani – dohogott Balogh, ki már visszaérkezett és jelentette, hogy az emberek előkészültek az indulásra, s lesznek olyan halottak is, kiket csak összefogott és csücskeivel összekötözött sátorlapban lehet elvinni.

Temetésre váró osztrák-magyar hősi halottak a Doberdón Temetésre váró osztrák-magyar hősi halottak a Doberdón
(forrás: Gruppo Speleologico Carsico)

A srapnelek azonban kitartóan jöttek egymás után. Szerencsére némi rendszer volt ebben a lövöldözésben, és így számítani lehetett rá. Végre szállingózni kezdtek a leváltást végző szakasz emberei. Ideges zavarral érdeklődtek a helyzetről, és félelemmel vegyes sietséggel helyezkedtek el. Közben megindult az én szakaszom is kettesével-hármasával hátrafelé. Szinte csodálatos volt, hogy milyen kísérteties csendben tudtak ezek az emberek közlekedni. A veszély tudata valóságos kísérteteket varázsolt a nehézkes mozgású emberekből.

Elmentek mind… A hajnal közeledik, és lassan mind élénkebb lett az élet a lassan oszló sötétségben. A hegyeken túl San Michele táján ágyúk tüze látszik, és lassan-lassan remegni kezd Doberdó a gránátok csapásai alatt. Puskaropogás hallik, gépfegyverek is dolgoznak biztosan és szorgalmasan… Az emberek egymás között halkan suttogják: „A szomszéd brigádnak meleg napja lesz ma!”

Indulnom kellene… De valahogyan nem volt kedvem hozzá. Az ismétlődő srapneltűz erősen aggasztott. Várakoztam, beszélgettem a leváltó szakasz parancsnokával, hogy minél későbbre toljam ki az indulás pillanatát. Már minden emberem elment, és én sem várhattam. A mind jobban jelentkező szürkületben már nagyon veszélyes lesz elindulni.

Kivártam még egy esedékes srapnelt, és felugrottam. Lehetőleg elkerülve a srapnel útját futottam a sziklás emelkedésen. Jócskán eltértem az egyenes iránytól a Mt. dei sei Busin levő századunk állása felé. Mintegy ötven lépésre a dolinától egy gránáttölcsérben két emberem hasalt. Akkor ismertem rájuk, mikor már mellettük feküdtem. Összekötők voltak a szerencsétlenek az én kőfalam és a hátrább levő szomszéd század között. Elfelejtkeztek róluk. Itt feküdtek a tűző napon majdnem takaratlanul. Megígértem, hogy leváltatom őket, és újra nekiindultam.

Ezalatt azonban elvesztegettem egy drága percet. Futás közben az eszembe is jutott, de már nem lehetett visszafordulni. Futottam, ahogy csak tudtam… már csak néhány lépés… már csak három… valahol hátul dörrent az ágyú, én pedig megállás nélkül a dolina széléről beléptem a sötét mélységben. Még zuhantam, mikor fölöttem elzúgott a robbanó srapnel ólomgolyó legyezője a pörgő hüvellyel együtt. Nagy csörömpöléssel vágódott a szemközti köveknek, én pedig lezuhantam a dolina oldalához lapult katonák közé. Lett is riadalom. Akikre ráestem, káromkodtak. Mások ijedten tapogattak, hogy nem sebesültem-e meg.

Az utolsó pillanatban tűntem el a srapnel halálos harapása elől, mert ha egy lépést kések vagy egy lélegzetre megállok keresni a lejárást, végem van. Lihegve másztam be Kozarev homokzsákból készült fedezékébe. Őszintén meg volt rémülve, és egy nagy pohár konyakkal igyekezett helyrehozni megingott lelki egyensúlyomat.

Azután szakadozva meséltem el neki az elmúlt 24 óra élményeit. Valamit ettem és lefeküdtem. Nyitott szemmel néztem a fedezék fölött pirkadó eget. Nem tudtam elaludni.

Következő rész: Konyak, fürdőkád, fejlövés

Összes rész: Imre Gábor kadét doberdói naplója

Szólj hozzá!

Címkék: imre gábor

A bejegyzés trackback címe:

https://nagyhaboru.blog.hu/api/trackback/id/tr288126302

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.

A Blogról

Blog a háborúról, ami nagyobb volt minden korábbinál, ezért a kortársak a kitörését követően nem sokkal a Nagy Háború elnevezést adták neki…

Műhely

Tudományos műhely rovat szakmai tanulmányokkal, közleményekkel…

Bilek

Térkép

Történetek a Nagy Háború Blogról
 

Legutóbbi kommentek

Kiadványaink

Iskolapadból a pokolba

A pokol tornácán

A pokol tornácán

A pokol tornácán

A pokol tornácán

Magyarok az Isonzónál

Merénylet Szarajevóban

Katonatemetők a Felvidéken

Könyvajánló

Szentgál 

100 évvel később

Szalay-Berzeviczy Attila fotói első világháborús helyszínekről

Dublin

Zene

‪Fuoco e mitragliatrici
 

Olasz front

Olasz front 

Képregénypályázat

Adó 1%

Művészek a háborúban 

Programajánló

Nincs aktuális programajánló.

Utazás

Dér Zoltán visszaemlékezései

Kiállítás

Kiállítások az I. világháborúról