Imre Gábor kadét doberdói naplója – 29. rész
Tartalékban telik a következő nap. Az első vonaltól 150 lépésre lévő dolina már maga a kényelem, ahol állni, ülni, beszélgetni, aludni és egyeseknek fürdőkádban fürdőzni is lehet. Mire vágyhat többre az ember a Doberdón? Hősünk felcsigázott idegrendszerét azonban konyakkal kell nyugtatni, hogy aludni tudjon. Itt sem teljesen biztonságos azonban az élet, bármikor érkezhet egy fejlövés…
Már reggel van. A Doberdó fölött menekülő felhőkön rózsaszínben játszó színek ragyognak. Az elkésett csillagok hunyorgása mindig halványabban semmivé válik, és én még nem alszom… Halottainkat részben sikerült hátrahozni, és részükre a dolina másik oldalán a szanitécek halkan beszélgetve ássák már a tömegsírt.
Hirtelen eszembe jutott a két ember. Felugrottam, hogy intézkedjem. Behívattam őket. Kozarev nem küldött ki helyettük nappalra senkit. Olyan közel volt a helyük, hogy a dolina széléről a megfigyelők jól láthatták az általuk őrzött területet.
Tehát tartalékban vagyunk. 150 lépésre az első vonaltól, nem egészen 250-re az ellenségtől. Felállhatunk, leülhetünk, beszélgethetünk, és ha tudunk, alhatunk is. Alhatunk… de nem bizonyos utána a földön való felébredés, ha meggondoljuk, hogy az olasz ágyúk 25-30 kilométerre hordanak, nem pedig 150 lépésre. Hiába, nekünk most van este. S nyugtalan félálmomban még hallom, hogy a mi tüzérségünk messziről a szomszéd brigádhoz kezd át-átszólni. De most minden mindegy… jó éjszakát!… a holnap miatt… muszáj aludni!…
Délidőben felébredtem. Nem volt kellemes alvásom. Ruhástól aludtam, és a nagy hőségben tökéletesen átizzadtam. Századosom homokzsákokból másfél méter magas, U alakú fedezéket készíttetett, annak tetejébe nap ellen sátorlap volt kihúzva, elejére egy másik a legyek ellen. A sátorlapot sütötte a nap, és bent olyan forróság uralkodott, mint egy gőzfürdőben.
Honvéd csapat egy dolinában a Doberdón homokzsák fedezékekkel
(forrás: NHKA gyűjteményéből)
Kozarev kimenekült a fedezékből, és a dolina védett, már némi árnyékot adó oldalához húzódva üldögélt a legénység között. Türelmetlenül várta az ébredésem, melyet egy nagy üveg konyakkal ünnepeltünk meg. Leültünk a fedezék elé. Beszélgettünk. Néhány gyalogsági puskalövéstől eltekintve csend volt a környéken. A hajnalban a San Michele ellen irányuló támadások kilenc óra tájban megszakadtak. Valószínűleg eredménytelenül, mert akkor már régen megérkeztek volna a parancsok. Beszélgettünk és szorongattuk a konyakos üveg nyakát. Nem hűsített, de jólesett a kábultság, amit okozott. Kozarevnek sehogy sem tetszett az előttünk levő arcvonalrészről adott leírásom.
– A nyavalya törje ki ezt a világot – káromkodott –, akkor még fürödni sem igen ajánlatos! Jól néznék ki, ha egyszer meztelenül elfognának. Azon röhögne az egész monarchia, s utána következne a hadbíróság.
Tudniillik, ha tehette, nem mulasztotta el a levetkőzést és a mindennapi fürdést. Még akkor sem, ha a vizet több kilométer távolságból hozta is a trén. S most a fürdés közben való elfogatás gondolata megrontotta ezt az igazán nem mindennapi élvezetet Doberdón.
Fürdőző honvédek a Doberdón közvetlenül az első vonalban
(forrás: NHKA gyűjteményéből)
Telt-múlt az idő, fogyott a konyak. A dolina egészen tűrhető védelmet nyújtott. Körülbelül 2-2 ½ méter magas, elég meredek fal, illetve sziklaperem védte 30-40 m átmérőjű mélyedés, melyet valahonnan sárga homokkal hordott meg a sirokkó. A dolina ellenség felé eső oldalát az élők, a túlsó felét pedig a holtak foglalták el, azért mert az élők által megszállt részen nem ártott a kiskaliberű tábori ágyú, viszont szemben a holtaknak már nem fájt semmi. Hiába csattogott a fejünk fölött dühösen a gránát, mi nyugodtak voltunk. Ha a holtakat kiforgatta is sekély sírjukból, legfeljebb újra eltemettük őket.
A magas röppályájú Haubitzok ellen mi sem voltunk védve. Bizonyságul a dolina közepén feküdt egy méteres, fel nem robbant gránát félig beletemetkezve a laza homokba. Olyan újnak hatott csillogó fémteste, mintha most hozták volna a raktárból. Messze elkerülte mindenki a tekintélyes külsejű fémszörnyeteget.
Élők és holtak egy dolinában a Doberdón
(forrás: Gruppo Speleologico Carsico)
A délidejű forró csendet nem zavarta más, mint a felettünk elzizegő puskagolyók, melyek nekünk itt nem árthattak. Nyugalmunkat azonban mégis megzavarta egy ilyen golyó. Valahonnan oldalról jött erős méhzümmögéshez hasonló hanggal – mert gellert kapott egy kősziklán –, és lecsapott közénk. Egyenesen a sapkámon sorakozó harcias ezredjelvényeknek. Tompa ütés… már ismertük az ilyen hangot. Fejemhez kapok, és rémült kábulattal nézek Kozarev szeme közé… A sajnálkozást és az iszonyatot olvastam ki belőle.
Néhány másodpercig tartott, míg végigfutott előttem összesűrítve kicsiny életem, az én fontos kis életem. Fejlövés… zúgott az agyam… Véged van, Imre!… Még néhány másodperc… Tenyerem az ütés helyén tartva várom, hogy mi lesz… hogyan érkezik meg a vég. Végre inkább a kíváncsiság, mint a félelem érzésével leemelem a sapkám, belenézek… nem vészes… végigtörülöm zúgó fejem… nem véres a kezem. Csak egy jókora daganat fejlődik a fejemen. Megmenekültem… Éreztem, ahogy a vér fokozatosan visszatér az arcomba, amint elmúlt rólam a halál érzése.
Önkéntelenül is olyanforma nevetés tört fel belőlem, mint Stefán emberéből, amikor ráeszmélt, hogy döglött gránát vágott melléje. A golyó először sziklának vágódott, és onnan pörögve a sapkámon levő havasi gyopárnak, amelyet néhány nappal ezelőtt egy tiroli landwehr ezredbeli fickótól kaptam. S a jókora, testes jelvény felfogta az ütést, amely így azután nem tudott kárt tenni bennem.
Elment a kedvünk. Visszabújtam a szegényes, de mégis biztonságot ígérő homokpatkóba, és a fejemet tapogatva idéztem Stefán komám aranyköpését: „Mindenhol rossz, de legjobb otthon!” S bármily ostoba, kitekert mondás volt is ez, abban a pillanatban igen bölcsen hangzott. A szűk homokzsák fedezék megvédett bennünket az ilyen meglepetésektől.
Az idő múlt. Délután megélénkült a front. Az olasz ágyúk szorgalmasan keresni kezdték a mi tüzérségünket. Fájó fejjel elaludtam. Hála Isten, a konyak butító hatása segített nekem ebben.
Eljött végre az este. Rémült pofákkal megérkezett a konyha is. A szakácsok oly rémültek voltak, hogy alig bírták kiosztani az ételt. Pedig meg kellett várniuk a leváltott embereket is.
Simán bekerültünk megint a már ismert első vonalba, honnan már némi honvágyat kezdtünk érezni a dolina kényelme után. Egyelőre nem volt nagyobb kívánságunk. Az igazi otthon képe már rettentő messze volt tőlünk… Oly messze, hogy létezését csak a sűrűn érkező rózsaszínű tábori lapok igazolták. Mint távoli mesében vagy álomban átélt csodálatos dolgok tűntek fel előttünk az otthon gondjai és örömei, melyekben mi már hinni se mertünk.
Az állásunk folytatásába befészkelődött olasz gépfegyvertől nem volt sem éjjelünk, sem nappalunk. Minden leváltás hozott magával néhány áldozatot és sebesültet, kik leginkább ennek a gépfegyvernek az áldozatai voltak. Az elmúlt éjjel már drótakadályt is építettek az olaszok, nehogy meglepjük őket. Pedig dehogy is akartunk mi támadni. Még azt sem mertük kívánni, hogy a tüzérségünk némítsa el őket. Még nem felejtettük el az első éjjel keserű élményeit, amelyet a saját tüzérségünk okozott nekünk.
Mindennek dacára nem panaszkodhattunk, mert az Isten különös kegyelme folytán az olasz hadvezetőség egyelőre megfeledkezett a mi néhány száz méteres arcvonalunkról, tőlünk hol jobbra, hol balra támadott, s nekünk időt engedett a várakozás minden keserűségének a kiélvezésére.
Következő rész: „Hogyan foszlott cafatokká a lelkünk…”
Összes rész: Imre Gábor kadét doberdói naplója
