Egy padulai hadifogoly verses naplója
Csernus Pál nevével 2013 decemberében találkoztam, amikor nagypapám Padulában töltött fogságáról kerestem információt, aki a VI. isonzói csatában 1916. augusztus 7-én, a Collio-hegy szívében, Oslaviján esett olasz fogságba. A hadosztályt irányító József főherceg ezt írta a naplójába 6-án, a csata előestéjén: „Az Isten álljon most mellénk!” Az Isten azonban nem állt senki mellé.
A Balmazújváros újság 1989. III. évf. 9. számában Csernus Pál – Burai István által közölt – verses hadifogoly naplójából olvastam részleteket. Ebből derült ki számomra, hogy ugyanabban a dél-olasz városkában voltak foglyok nagypapámmal, talán egymáshoz közeli lövészárkokban küzdöttek a kietlen Karszton is. A fogságban is találkozhattak egymással út-, vízvezeték- és táborépítésen, ételosztáskor, vagy külső munkán, esetleg a karácsonyra gyönyörűen feldíszített színházteremben, amikor a Megváltó születését ünnepelték. A napló hiánytalanul hazakerült, Csernus Pál későbbi sorsáról azonban Burai István nem írt.
Padula 1915-18. Hadifoglyok a tábort építik
(forrás: MCRR, Europeana 1914-18)
Csernus Pálról megtudtam, hogy szülei, az újkígyósi Csernus Gábor és Liszkai Anna június 3-án keresztelték a Békés megyei Bánfalván (ma Gádoros), és volt egy Mihály nevű bátyja. Így kezdte naplóját: „Írta Csernus Pál emlékül, Padula, Olaszország, Fogolytáborban. Születtem 1895-ben május hó 31-dikén. Kezdtem eztet írni 1916. október 2-dikán.”
Júliusban volt a nevezetes nap,
amelyen bennünket útnak indítottak.
Vittek bennünket az olasz frontra,
Taljánországnak hegyes határára.
Mikor elindultunk, az nevezetes volt,
sírtak az asszonyok, sok szép lány zokogott…
Amerre mentünk zászlók is lobogtak,
még az utcára is virágokat szórtak.
Borult volt az égbolt, esett ránk az eső,
siratott bennünket a felséges teremtő.
De legjobban siratott az édesanyánk,
kinek akkor vitték harctérre a fiát.
Három óra tájban megállott az ezred,
de az eső még akkor is szörnyű módra esett.
Majd felhozta ránk a jó isten a szép Napot,
s később mentünk tovább, mikor alkonyodott.
Nem mentünk fél órát sem előre,
előttünk a spanszer hullott nyakra főre.
Vártunk aztán addig, míg jól bealkonyodott,
mikor a talján már bennünket nem látott.
Egyszercsak a néma csend hirtelen eloszlott,
az volt a vezényszó, hogy feküdj! – de legott.
Ekkor hirtelen eldördült az ágyú,
fejünk felett repült el sok golyó.
Iszonyú erővel jött a nehéz gránát,
mely sok bajtársamnak okozta halálát.
Hej, istenem sokkal megtörtént,
hogy a gránát szaggatta szét testét, darabonként.
Délután lehetett, úgy három óra tája,
mikor kedves bajtársamnak is történt halála.
Őt is szétvetette a gránát robbanása,
szanaszét hullott ott az ő keze, lába.
Az olaszok ellen nem tudtunk mit tenni,
csak árva életünket akartuk menteni.
Senki a dekunkgból ki nem mozdulhatott,
így aztán a talján minket közbefogott.
Mi ígyhát nem tudtunk más egyebet tenni,
ha élni akartunk, mint magunkat megadni.
Több társammal együtt én is fogoly lettem,
így nekem bitang, gyáva lett a nevem.
Így mondták ezt a fogolyokról tisztjeink,
Kiket nem érdekelt, velünk mi történik.
Így esett hát sorsom mielőtt folytatnám,
mielőtt még a további sorokat leírnám.
A fogságomról is írok én eleget,
melyet ha mégegyszer hazamegyek
néktek is felolvasok, kik vártok majd engemet.
Menetelő osztrák–magyar hadifoglyok, olasz front 1916
(forrás: MCRR, Europeana 1914-18)
Csernus soraiból egy tisztalelkű parasztfiút ismerhetünk meg, aki a mai értelemben haditudósító volt; szinte percre pontosan leírta a támadást, és filmszerűen a harctéri eseményeket is, majd szerényen feletteseik embertelen hozzáállását. Sorai szinte odarepítenek minket a történések közepébe, ami sok huszonéves fiatal számára élete végéig feldolgozhatatlan élménnyé vált. Az újság még egy versét leközölte.
Fogságomról való vers
Fogoly vagyok, fogoly madár,
párjavesztetten és árván.
Falak közé vagyok zárva,
úgy gondolok a hazámra.
Nappal a végtelen eget látom,
éjjel teli gyötrelemmel álmom.
Álmaimban csak ott vagyok,
hol Keleten csillag ragyog.
És ott vagyok a harctéren,
s magamat küzdeni vélem.
Fegyver, szurony a kezemben,
honszerelem a szívemben,
Úgy rohanok a csatába,
nem gondolok a halálra.
Felébredek, kábult vagyok,
hiszen én már fogoly vagyok.
Lehanyatlok a vackomba,
könnyem a földet áztatja.
Írtam 1916. október 5-dikén
A fenti írás szerzője Prága Ildikó.
