„A fényképen egy komoly, kellemes arcú és jó megjelenésű fiatalember tekint valahová a messzeségbe. Engem édesapjára, dédnagyapámra emlékeztet, ha fényképeiket egymás mellé rakom. Gondolatai talán Ráckeresztúron járnak a szülői háznál, szüleinél, testvéreinél, és talán egy otthon hagyott, ismeretlen kedvesnél, akik aggódó és féltő szeretettel búcsúztak el tőle. Bizonyára mindannyian reménykedtek a háború gyors befejezésében, a visszatérésben, s talán nem is gondoltak arra, hogy ez volt az utolsó ölelés, és csak az örökös szívet tépő fájdalom és gyász marad, mert nem lesz visszatérés…”
Talán nincs is olyan magyar család, amely ne őrizne valami fájdalmas emléket a Nagy Háborúnak nevezett 1914-1918-as vérzivataros évekről. Akkor még aligha sejtette bárki is, hogy az irtózatos veszteségek és pusztítás ellenére sem lesz elég lecke az emberiség számára, s hogy a kétes dicsőségű számmal, I. világháborúként vonul majd be a világtörténelembe. Háborúk mindig voltak, de az „öreg kontinens” népei az 1860-70-es évektől eltelt több mint egy emberöltönyi korszakot „boldog békeidő”-ként élték meg. Aztán 1914-ben egy pisztolylövés felrobbantotta a nagyhatalmi törekvéseket dédelgető európai államok „lőporos hordóját”, hogy iszonyatos árat fizessen azokért a békeévekért, amelyekben az egyszerű emberek számára alig észrevehetően egyre kibékíthetetlenebb hatalmi érdekek lappangtak. Az emberveszteség csupán a kontinensen halottakban 8,144 millió, rokkantakban 19,440 millió, összességében csaknem 28 millió főt tett ki. Az Osztrák–Magyar Monarchia 51 milliónyi lakosából a világháború majd négy és fél éve alatt 8 millió katona harcolt a különböző frontokon, ebből közel 4 milliónyian a Magyar Királyság területéről kerültek mozgósításra, besorozásra. A harctéri emberveszteség halottakban mintegy 600 ezer, rokkantakban 800 ezer főt tett ki. Iszonyú számok, amelyek mögött megnyomorított sorsok, soha be nem gyógyuló sebek maradtak.
Családom is megadta a maga áldozatát a haza oltárán, így e vázlatos bevezető után szeretném megidézni anyai nagyanyám, Novoth Rozália testvéröccsének emlékét, ezáltal is fejet hajtva az ő és egyben minden magyar hősi halált halt katona emlékének.
Novoth János a polgári anyakönyv bejegyzése szerint 1893. szeptember 23-án született a Fejér megyei Ráckeresztúron, Novoth János földműves és Gallai Anna házasságából, 3-ik gyermekként. Sándor (?-?) és István (1888) bátyjai után még négy lánytestvérrel gyarapodott a család: Rozália (1892-1979), Mária (1896-1898), Julianna (1898-?), Mária (?-?), Margit (1900-1958).
Novoth János születési bejegyzése 1893-ból
Gyermekkoráról nem őrződött meg semmilyen emlék, bizonyára ugyanúgy nevelkedett, segített a ház körüli apróbb munkákban, mint számtalan szegény sorsú társa, s ugyanaz az „öröklött” uradalmi napszámos, zsellér vagy földműves élet várt rá, mint a többi hasonló sorsú gyermekre is.
A szülők: Novoth János (1865-1956) és Gallai Anna (1870-1936)
Novoth János nevével ezután már csak egy veszteséglista sebesülési, majd a hősi halálát rögzítő katonai és polgári nyilvántartásban, ill. anyakönyvben találkozhatunk. Így csak közvetett úton, ezen anyakönyvi adatokból szerezhetünk tudomást arról is, hogy hová, mely alakulathoz sorozták, illetve vonult be az 1914-1915-ös évek valamelyikében.
Az I. világháború kitörésekor a császári és királyi 69-es gyalogezred (k. u. k. Infanterieregiment Nr. 69.), szervezeti felépítése négy zászlóaljra tagozódott. Közülük a IV-ik a székesfehérvári hadkiegészítő kerület székhelyén, Székesfehérváron állomásozott. Ezredtulajdonosa 1913-1915 között báró Leithner Ernő gyalogsági tábornok, táborszernagy, a Pécsen állomásozó ezredtörzs parancsnoka Wahlbrucki Baumgartner Emil ezredes volt. Leithner Ernő halálát követően a legendás hírű Paul von Hindenburg, porosz származású német vezértábornagy lett a 69-es gyalogezred ezredtulajdonosa, az ezred a világháború végéig az ő nevét viseli.
Paul von Hindenburg vezértábornagy portréja és az ezred sapkajelvénye
Az ezred 4 zászlóaljának egy része – valószínűleg a 2 pécsi zászlóalj – 1914 nyarától a szerb hadszíntéren harcolt, innen szeptemberben Galíciába vezényelték. 1915 februárjában, a székesfehérvári laktanyából 400 fős, újoncokból (köztük sok ráckeresztúri fiatalemberből) álló zászlóalj, 6 hetes kiképzés után vonult fel az északi, galíciai harctérre. Talán köztük volt a 21 éves Novoth János is. A gyorsított kiképzés és eskütétel után, a frontra indulás előtt nyílhatott alkalma arra, hogy Székesfehérváron, Pete Gyula fényképész műtermében elkészíttesse magáról azt a portrét, amelyet szeretteinek szánt emlékül. Ennyi maradt utána…
A hivatalos dokumentumok sorában elsőként azt a veszteséglista laprészletet kell említenem, amelyen szerepelnek Novoth János azonosító adatai, csapatteste, utána a verw. rövidített kifejezés, azaz a (verwundet) – sebesült megjelölés. A teljes lapon gyakori még a kriegsgef. (kriegsgefangen) – hadifogoly, valamint a tot, azaz halott megjelölés is. Ez egybevág a családi emlékezettel is, mi szerint Novoth János testvére, Novoth Rozália nagymama sokszor emlegette, hogy „a Jani megsebesült, hírt adott magáról”. Talán ez a hír táplálta benne 1979-ben bekövetkezett haláláig, hogy sohasem hitte el, hogy szeretett testvére meghalt, hitt benne, hogy „valahol él, csak valamiért nem tud hírt adni magáról”.
A № 280. számú veszteséglistán Novoth János a 69./13. század sebesültjeként szerepel
A harctéri sebesülés helyéről és időpontjáról nincs pontos adatom. A 30. oldalszámú lap a Cs. és Kir. Hadügyminisztérium által az osztrák–magyar haderő I. világháborús veszteségeiről 1914.08.12. és 1919.01.14. között kiadott füzetek, az úgynevezett veszteségi lajstromok (Verlustlisten) egyikéből származik. Ezen időszak között 709 db veszteségi lajstromot adtak ki. A veszteségi lajstromok a kiadás dátuma alapján sorszámot viselnek. A füzet sorszámát, a megjelenés idejét a fedőlapon tüntették fel. A fedőlap ismerete hiányában a sebesülés ideje, helye jelenleg nem állapítható meg. [A 280. sz. lajstromot 1915.10.1-én adták ki – a szerk.] A veszteségi lajstromok a név mellett az alakulatot, a veszteség okát (halál esetén – 1915-től – annak dátumát is), a születés helyét (ország, település) és évét tartalmazzák*. Ebből következik, hogy egy másik, későbbi (1915-ös) veszteséglistában is kell, hogy szerepeljen Novoth János neve, összhangban a Hadtörténeti Levéltár bécsi kirendeltségén őrzött halotti nyilvántartás (Sterb-register) adataival.
(* E helyütt is szeretném megköszönni Dr. Bonhardt Attila ezredes úrnak, a HM Hadtörténeti Intézet és Múzeum Hadtörténelmi Levéltár és Irattár igazgatójának szíves tájékoztatását.)
Hogy milyen megpróbáltatásokon mentek keresztül a különböző harctereken a katonák, arról a számos I. világháborús napló emlékezik meg, melyek közül Dr. Neusiedler-Arató Jenő, cs. és kir. 69. gyalogezredbeli tartalékos hadnagy – 1915-ben tiszthelyettes szakaszparancsnok – 1914. június 28. és 1916. augusztus 5. között írt háborús naplója az, amelyet feltétlenül meg kell említeni, annál is inkább, mivel név szerint is megemlíti abban „Novot őrvezető” nevét és hősi halálát.
Az általam kiemelt sorok jól érzékeltetik a háború borzalmait és poklát, az átélt iszonyatos szenvedést, amelyekkel a harcba induló katonák szembesültek, s amelyekről az otthon maradtak mit sem tudtak, majd csak jóval később értesülhettek azokról a szerencsés hazatértek elbeszéléseiből.
„…szörnyűséges egy mars következik most …egy borzasztó meredek hegyen csuszunk, mászunk kapaszkodunk fölfelé, ahogy tudunk, legtöbbször négykézláb …koromsötétben ut nélküli uton, derékig hóban Este kilenc óra tájban érünk fel a hegytetőre, hol végighúzódnak állásaink… Egy méter, másfél méter mély árok, havas sár benne, a sárban, pokrócokban, sátorlapokba burkolózott emberek alusszák az igazak álmát. Egész nap tart a hóvihar, méteres hó borít mindent, a hideg rettentő – borzalmas pokol ez! Hozzá délután még az orosz is elkezd srapnelozni, gránátozni… Harmadik napja tombol már a hóvihar, apatikusan, félig megfagyva kuporgok a hótól ellepett árokban. …Lelkileg, testileg teljesen összeroppantam: szédülök, hányok, nyomorultan, tehetetlenül fekszem a hóban, szinte már nem is érzem az arcomba vágódó hópor éles mardosását – inkább halott vagyok, mint eleven. …Nekem csak egy vágyam van: meghalni, meghalni…”
„…ijesztő, ahogy kinéz a bakatársaság. Torzonborz a szakálluk, nyiratlan a hajuk, sárosak, vizesek, piszkosak, csatakosak, kiégve a köpenyük, kiégve a bakancsuk… a hideg ellen magukra vesznek, mind mi csak a kezük ügyébe akad; mindenféle állatbőr, kacat házból kikerült rongydarab fityeg rajtuk, szalmát derekukra, lábaikra.... mintha nem is rendes magyar emberek lennének, de vademberek…”
„Reggeltől kezdve erős gyalogsági és tüzérségi tűzben vagyunk… hogy lekössenek, folytonosan lőnek bennünket: három oldalról is kapjuk a golyókat, s mindet felülről; a nagy tűzben mozdulni is alig tudunk, mindenki olyan mélyen huzódik az árokba be, ahogy csak tud… a IV. bataillonunk az április 1-i, nagycsütörtöki orosz támadás alkalmával igen szépen viselte magát, minden támadást visszavert, százával feküsznek állásai előtt az orosz hullák, és több mint 500 orosz fegyvert hoztak be a bakák…”
„Sok a beteg az ezredben: sebesültünk alig van, … a folytonos hideg szél, hó, eső, mellette a gyenge élelmezés a legkülönbözőbb betegségek csíráit hintik el, hozzá sok a fagyás is, alig van nap, hogy valakinek el ne fagyjon a keze vagy a lába…a következménye az, hogy a századok hangulata egyszerre megrosszabbodik és a harckészségük észrevehetően csökken; az emberek kezdenek nem törődni semmivel, csak apathikusan feküsznek… Ahogy megyünk szakadatlan sorban hozzák velünk szemben a sebesülteket, jajgató véres embereket, aztán viaszsárga, apathikus, inkább halotthoz, mint elevenhez hasonló szerencsétleneket.”
„Délután négy órakor aztán parancsba jön: allgemeine Angriff (általános támadás), az I. és IV. bataillon (zászlóalj) az első vonalban, a II. bataillon pedig a második vonalban támad. Az emberek hallgatagon készülődnek a harcra, nézegetik fegyverüket, bajonettjukat, leveleket irnak, a jóbarátok, egyfalubeliek összeölelkezve bucsuzkodnak egymástól – van valami megrázó ezen a komor, halálra készülő tömegen… lassankint kezd alábbhagyni a tüzérségi tűz… nem sokáig tart a nyugalom… kezd élénkebbé válni a tűz, majd fokozódik, egyre fokozódik…már megint valóságos pokol tombol körülöttünk…a föld valósággal reszket a levágódó nehéz gránátok szakadatlan robbanásától…A csend beálltával kezdenek hátrafelé özönleni a sebesültek…sápadtan, véresen vánszorognak… és csak nem akar vége szakadni a hordágyak hosszú sorának: a kin és szenvedés száz alakban vonul el előttünk, véres, hadonászó, jajgató emberek, apathikus, viaszsárga, lehunyt szemű szerencsétlenek – hozzák, egyre hozzák őket és mi fásultan nézzük az elvonuló hordágyakat…”
„Az orosz tüzérség teljes erejével ver bennünket gödreinkben: szakadatlanul recsegnek közöttünk a srapnellok, dörrennek a gránátok a ránk zúduló földtömegek elboritanak, az állandóan terjengő kénes füst marja szemünket, kavarja gyomrunkat – mindenfelől jajgatás, hörgésbe fulladó halálordítás hallatszik… a levegőben átható orrfacsaró hullaszag terjeng…”
„Egész délelőtt folyik a veszteség megállapítás; nagy veszteségeink vannak, az ezred állományának 60 %-át elvesztette…ugyanilyen veszteségei vannak hadosztályunk többi ezredeinek is…Délután rendezik az ezredet. A II. bataillont feloszlatják, ennek a bataillonnak az embereivel pótolják az I. és a IV. bataillon veszteségeit – mostantól kezdve tehát az ezred csupán két bataillonból áll… úgy látszik az orkánszerű tüzérségi tűz az egész fronton megállította támadásunkat.”
„Besötétedés után mindenki visszaszállingózik az árokba, ki még kinn volt a mezőn, és behozzák a sebesülteket is. Megállapítjuk a veszteségeinket; a 15. század halottakban és sebesültekben 25 embert vesztett – ha igy megy tovább, nem sokára megint fel lehet oszlatni egyik bataillont a másik hiányainak pótlására… szakaszomból többek között elesik egyik igen ügyes és használható sarzsim Novot gefreiter (őrvezető).”
Novoth János halotti anyakönyvi bejegyzése 1916. július 30-án
A Hadtörténeti Levéltár bécsi kirendeltségén őrzött halotti nyilvántartás (Sterb-register)
A Hadtörténeti Levéltár bécsi kirendeltségén őrzött halotti nyilvántartás 59. számú oldalpárjának legfelső bejegyzése rögzíti Johann Novoth alakulatának nevét (K. u. K. Infanterieregiment von Hindenburg № 69.), születési helyét, idejét, besorolását (Landsturminfanterist, azaz népfelkelő gyalogos), hősi halála körülményeit (ütközetben esett el) időpontját (am Júli.24.1915.) és helyszínét (Galizien, bei Dolina). (E helyütt is szeretnék köszönetet mondani a Hadtörténeti Levéltár Bécsi Kirendeltsége munkatársainak önzetlen segítőkészségéért, hogy kérésemre megkeresték és megküldték számomra ennek a fontos dokumentumnak a fényképmásolatát). A 69-esek tovább vívták élet-halálharcukat a különböző frontokon, de Novoth János története itt véget ér.
Dédnagyapámnak, idősebb Novoth Jánosnak hosszú élet adatott meg, ahogy ifj. Novoth János testvérének, Novoth Rozália nagymamának is 87 évet adott a sors, hogy ő is tisztességben felnevelhesse 7 gyermekét, köztük édesanyámat is. Mindketten sokszor emlegették id. Novoth János szálfatermetű alakját. Hosszú, ősz hajával már messziről felismerték, amikor Ráckeresztúrról a határban lévő dűlőutakon, kezében kis kendőbe kötött batyujával, öreges léptekkel elgyalogolt a 8 km-re lévő Martonvásárra, hogy az oda férjhez ment lányát és annak családját láthassa. Aztán 1956 februárjában vállán 91 év terhével odafeküdt 20 éve elhalt szeretett felesége, Gallai Anna mellé a ráckeresztúri földbe.
A szülők, dédnagyszüleim, id. Novoth János és Gallai Anna sírja a ráckeresztúri temetőben
Novoth János neve a ráckeresztúri I. világháborús hősi emlékmű márványtábláján
A megmaradt családi fényképek között csupán egyetlen fénykép őrzi ifj. Novoth János személyét és emlékét. A fotográfia nincs datálva, és csak közvetett úton állapítható meg keletkezési ideje. Mivel a bécsi Hadilevéltárban található anyakönyv bejegyzésében alakulataként a Császári és királyi 69. Hindenburg Gyalogezred van megjelölve, így bevonulása Székesfehérvárra valószínűleg 1915-ben történhetett, de az sem kizárt, hogy még az előző ezredtulajdonos, Leithner Ernő gyalogsági tábornok parancsnoksága idején sorozták be, s az ezredtulajdonos névváltozása miatt szerepel nevénél a Hindenburg Gyalogezred neve. A fényképen egy komoly, kellemes arcú és jó megjelenésű fiatalember tekint valahová a messzeségbe. Engem édesapjára, dédnagyapámra emlékeztet, ha fényképeiket egymás mellé rakom. Gondolatai talán Ráckeresztúron járnak a szülői háznál, szüleinél, testvéreinél, és talán egy otthon hagyott, ismeretlen kedvesnél, akik aggódó és féltő szeretettel búcsúztak el tőle. Bizonyára mindannyian reménykedtek a háború gyors befejezésében, a visszatérésben, s talán nem is gondoltak arra, hogy ez volt az utolsó ölelés, és csak az örökös szívet tépő fájdalom és gyász marad, mert nem lesz visszatérés. Az édesanya, Gallai Anna 1936-ban úgy halt meg, hogy egy szál virágot sem tehetett hősi halott fia ismeretlen sírjára. A család többi tagjának is maradt kegyhelyként a ráckeresztúri és a martonvásári hősi emlékmű, ahová nagymamával együtt én is odatehettem kisgyerekként egy kis csokrot a kertből, amíg nagymama elmorzsolt egy imát, miközben a dolgos, nehéz élettől megfáradt kezében gyűrögetett kendővel kitörölt néhány könnycseppet a szeme sarkából. Akkor még nem fogtam fel, ma már értem és érzem fájdalmát, szótlanságát, ahogy lassacskán lépegetünk a hazafelé vezető úton.
Aztán nagymama is elindult azon az úton, ahonnan nincs visszatérés. Újra együtt van az égben szeretett testvérével, már nincs előtte titok, tud mindent… Az emlékezés rám maradt, most már én viszem a csokrot, a mécsest a hősi emlékműhöz, és dédnagyszüleim sírjára. Ahogy figyelem a gyertya lángjának rebbenését, gondolataim a távoli, ismeretlen Galíciában járnak, egy ismeretlen és jelöletlen tömegsírnál, a lengyelországi Dolina település határában, ahol bajtársaival együtt alussza örök álmát egy 21 éves fiatalember, aki a legtöbbet, az életét áldozta a hazáért. Rövid, tragikus véget ért élete nehéz volt, legyen számára mindörökre könnyű a föld!
Novoth János (1893-1915) népfelkelő honvéd, a székesfehérvári 69-es gyalogezred katonája
A fenti írás szerzője Temesvári Jenő.