Imre Gábor kadét doberdói naplója – 18. rész
A Doberdón nem egyszerű nappal latrinára menni: az olasz tüzérségi megfigyelő azonnal sorozatot lövet a legkisebb mozgásra. Mai epizódunkban az óverbászi János bá’ komikus történetét meséli el kadétunk.
Kissé kábultan hevertem köpenyemen, és szundikálni szerettem volna, azonban hiába volt óhajtás maradt ez, mert a mindig közelebb becsapódó gránátok ideges feszültséget támasztottak bennem. Ilyenkor azután, mint mindig, előkerültek a levelezőlapok, és én rakásszámra írtam tele ezeket a rózsaszínű lapokat mindenféle ostobasággal, mert nem találtam megfelelő szavakat ebben a fojtogató, rémületes feszültségben, amellyel érzékelhetővé és megérthetővé tudtam volna tenni a körülöttünk elterülő kopár és halálos rettegéssel telített temetőt.
Az első vonalon túljutó srapnelek közvetlen a fejünk fölött suhantak el, és nem messze a bozótosban robbantak. Éppen a század latrinájának közelében. Embereink nagy zavarban voltak, mert nem mertek hátramenni elintézni sürgős ügyeiket. Viszont szigorú parancs kötelezte őket arra. A rossz víztől és táplálkozástól minden második embernek bélhurutja volt, és így a század WC nagy látogatottságnak örvendett.
Tábori latrina a Doberdón
(A Nagy Háború Kutatásáért Közhasznú Alapítvány gyűjteményéből)
Mi ketten pedig mit tehettünk mást, végignéztük a beteg emberek bokrok mögé vonulását, hogy az első közelben bevágódó srapnel csattanására félig öltözötten, káromkodva szétrebbenjenek. Még nevetni is lehetett rajtuk, oly kétségbeejtően komikusak voltak, amint a kielégítetlenség érzésével az arcukon visszamenekültek búvóhelyeikre, hol a viszonylagos biztonság érzésével hevertek.
Később parancs ellenére otthagyták a különösen veszélyeztetett helyet, és közelebb hozzájuk egy gazos kőrakást szerencséltettek a látogatásukkal. Ez a hely tőlünk jobbra 30-40 lépésre lehetett, és dacára a kellemetlen közelségnek, Kozarevnek nem volt szíve elparancsolni őket. A népvándorlás már órák óta tartott. Szerencsére a levegő már úgy meg volt fertőzve, hogy érzékeink eltompultságukban már nem reagáltak semmire… S lám, a srapnelek, mióta az emberek nem jártak a bokrok közé, elmaradtak. Inkább mihozzánk közelebb kezdtek be-bevágni.
Egy ideig csak tűrtük ezt, de amikor két lövedék gyors egymásután becsapódott labilis építményű kőcserényünk mögé, oly közel, hogy a kőfalon keresztül beszórt bennünket földdel vegyes kőtörmelékkel, Kozarev megunta a csendes dicsőséget, és mokány káromkodásba kezdett:
– A szentségit annak a bitang taliánnak, esküdni mernék rá, hogy a megfigyelő ballonból idelát!
Sok időnk azonban nem maradt az épületes fejtegetés meghallgatására, mert gyors egymásutánban most már párosával, sőt hármas és négyes szériákban robbantak a srapnelek körülöttünk. Egy egész üteg vagy kettő is lő minket – gondoltam magamban, mert beszélgetni nemigen lehetett.
Az emberek idegei kezdték felmondani a szolgálatot, és hol közelebb, hol távolabb ugrott fel egyik-másik, hogy jobb helyet keressen valami kő mögött. Én is hasonló terven törtem a fejem, azonban nem láttam sehol jobb helyet a mienknél.
– Csak maradjatok a helyeteken! – ordított rá Kozarev a századra, majd csendesen utána tette: – Úgy is mindegy, hol döglik meg az ember.
Nem is igen lehetett mozogni, mert a lövedékek jöttek szakadatlanul. Felsöpörték körülöttünk a szemetet, s amint elsuhantak fölöttünk, mellettünk, azt hittük, ez a vég, és a földhöz lapulva lestünk utánuk, vajon hol vágnak be. Ha úgy éreztük, mintha ránk zuhanna, másodpercekig nem mertünk feltekinteni, hogy ne kelljen szembenézni a borzalmas valósággal.
S féljobbra tőlünk, az új latrina mellett egy nagybajszú óverbászi sváb atyafi guggolt elkeseredetten már régóta, halálra vált arccal lesett hátrafelé, ahonnan a lövedékek jöttek. A halálfélelem és a diaré végzetes rohamának harca kiült az arcára, vagy talán a félelem tartotta fogva ebben a helyzetben, mert lefeküdni azon a helyen már nem lehetetett, felugrani meg nem volt bátorsága. Hosszú perceken át tombolt körülötte a halál, és ő megmerevedve guggolt, talán már az önkívület határán…
Lassan már mindenki őt figyelte. S a soha, még a sír szélén sem szűnő akasztófahumor különféle megjegyzéseket csalt ki a társaiból:
– De furcsa megfigyelőhelyet választott, János bá! – mondja az egyik.
– Talán a taliánt fényképezi? – kérdi a másik.
Ezekhez hasonló és leírhatatlan megjegyzések röpködtek feléje. S ő talán mindezt nem is hallva remegő bajusszal és kidülledt szemekkel nézett hátra a front felé, a halált hozó lövedékre lesve...
Nem soká, mert egy újabb srapnelszéria csattogott végig rajtunk, s mire felnéztünk, a mi emberünk már hanyatt feküdt a puha és „illatos” anyaföldön, illetve sziklákon. Feje fölött másfél méternyire, a háta mögött levő csenevész eper- vagy bodzafatörzsben pedig egy srapnelhüvely volt fennakadva oly módon, hogy félig áthatolva a fatörzsön a szája kikandikált lenézve az öreg verbászira. A fatörzs, melynek már se levele, se ága nem volt, még csendesen remegett, s csoda, hogy ki nem törött a szörnyű csapás alatt.
Az öreg pedig feküdt, s nem mozdult… Vártunk, hogy megmozdul-e… Végre hosszú másodpercek múlva feltűnt halálra vált arca a kövek közül, s most már a leírhatatlan undor és utálkozás kifejezése is társult a halálfélelemmel, amint nadrágját fogva négykézláb mászott visszafelé a többiekhez. Nem lett semmi baja. A srapnel kiköpte mérgét a feje felett, és ő beleszédült a latrinába. Mindenki nevetett a helyzet tragikus komikumán. Én is, Kozarev is. Hiába dorgáltam magam befelé, nem használt semmi, kitört belőlünk a nevetés.
Pergőtűz hatása Rudolf Kristen karikatúráján
Az olasz is kiadta a mérgét, s lassan elcsendesedett. A század pedig még negyedórákig kuncogott az eset felett.
– Mielőtt elmegyünk innen, lefényképezem azt a fát – mondta Kozarev, és látszott rajta, hogy ha lehetne, szívesen visszafektetné az öreget a kép összhangja érdekében.
– Akkor pedig készítheti, kapitány uram, a gépet, mert mi már holnap nem leszünk ezen a helyen – mondtam Kozarevnek.
– Én is úgy érzem – válaszolta. – Nem is sajnálom, mert moslék fedezék ez a tartalék részére. Nézd meg jól, a fák, bokrok, hogy le vannak tarolva… Itt nincsen talpalatnyi hely, amelyet már lövés ne ért volna. Egészen bizonyos, hogy valahonnan idelát az olasz megfigyelő.
– Alkonyatig lehetőleg ne mozduljon senki! – adta ki a parancsot, és elhelyezkedett az alváshoz.
Én is nekifohászkodtam. Most még alhatunk néhány órát, és legjobb is nem tudni semmiről, amíg lehet… Végre megszoktam a légyzümmögést, az arcom letakartam, és az állandó dübörgés, melyet a sziklás talaj továbbított San Michele felől… és a konyak elaltatott.
Estefelé megérkezett a konyha, s a homályos világításban, lám, már ott szorgoskodott a mi verbászi emberünk is a csajkájával. Egész jó és tiszta ruha volt rajta… Szakaszvezetőé lehetett, mert a három csillag helye jól meglátszott a kifakult parolin.
– Hát kend hol szerezte ezt a ruhát? – kérdeztem tőle.
Nem szólt, csak fejével intett arrafelé, hová Raics őrvezető eltemette a két halott bajtársat… Igaza volt. Azoknak már nem volt fontos a jó fekhely, még kevésbé a jó ruha…
Következő rész: A halál színpadán
Összes rész: Imre Gábor kadét doberdói naplója
