„Doberdó gyomra gyorsan emészt”

2015.09.07. 06:41 :: PintérTamás

Imre Gábor kadét doberdói naplója – 16. rész

1915 júliusának végén hősünk alakulata sem kerülhette el a sorsát. „Doberdó gyomra gyorsan emészt, és megéhezett ránk” – nyugtázta Imre Gábor a Doberdó falu előtti állásokba vonulásra vonatkozó parancsot. A 2. isonzói csata zajlott ezekben a napokban és az első vonal megközelítése sem volt egyszerű feladat. Ha nem csattan a kövön a golyó, akkor az valakit eltalált…

 

Doberdóról hátrahallatszott az élénkülő harc dübörgése. Nem tudtunk tovább aludni. Nyugtalan előérzettel figyeltük a körülöttünk zajló sürgés-forgást, melyhez képest a 77-es mögötti helyünk valósággal kellemesnek tűnt fel az elmúlt napok távlatában. Lassan rájöttünk, hogy mi vár ránk. S így meg sem lepett bennünket, mikor estefelé megjött a parancs: „Inf. Bataillon 1/6. Doberdó falun át bevonul az első állásba…” Szótlanul vettük tudomásul, és csendesen készülődni kezdtünk.

Az események helyszíne, a romos Doberdó falu a háború idején Az események helyszíne, a romos Doberdó falu a háború idején
(forrás: www.europeana1914-1918.eu)

Előkerültek a tábori levelezőlapok, és mindenki búcsúzott az otthon maradottaktól. Mi sem voltunk kivételek. Előkerültek a kötszerek, hogy kéznél legyenek.
Stefán szinte szemrehányóan mondta Kozarev századosnak:
– Tehát egy éjszaka pihenő sem jutott a hadtesttartaléknak?
– Hát, Stefán öcsém – válaszoltam Kozarev helyett –, úgy látszik, Doberdó gyomra gyorsan emészt, és megéhezett ránk. Eddig nappal csak jutott néhány óra az alvásra, ezután, amint sejtem, nem lesz se éjjelünk, se nappalunk…
– Aztán igazad ne legyen! – intett le a századosom.

Sajnos túlságosan igazam lett, mint az rövid huszonnégy óra alatt beigazolódott.
1915. július hó 28-29-re induló estéhez komor csendben teljes felkészültségben várakozott a zászlóalj.

Lassan este lett. Zászlóaljunk a kapott parancs értelmében elindult a Doberdói-fennsíkra. Rövid kapaszkodás után fenn voltunk a rettegett platón, és rátértünk a Doberdó faluba vezető útra. Előttünk 2-3 km távolságban teljes erejével tombolt a tüzérségi előkészítés.

Mi, figyelve a felvillanó robbanásokat, szótlanul mentünk az út baloldalán, míg a másik oldalon szakadatlan sorban sebesültek hosszú, végeláthatatlan sora bandukolt velünk szembe. Ki a saját lábán, ki hordágyon. A csodálatosan borzalmas aréna kimerült szereplői letargikus közönnyel vonultak el mellettünk. Ha szóltunk hozzájuk, és érdeklődni akartunk az előttünk levő helyzetről, mert égetett minket a rettegéssel vegyes kíváncsiság, csak intettek egyet a kezükkel, vállat vontak, nem találtak megfelelő szavakat. Csupán a halálfélelem iszonyata beszélt a tekintetükből. Az átélt iszonyat nyúlós, véres bizonytalansággá formálta mindenről: az életről, halálról, emberiességről, hitről és az Isten többi csodájáról alkotott felfogásukat, elhomályosította tekintetüket, értelmüket, és reszketővé tette a lépéseiket. Bizonyosan rohanni szerettek volna, és csak vontatott lassúsággal ballagtak kifelé a pokolból. Hátuk mögött dörögtek az ágyúk, és szóltak a géppuskák, ez azonban már nem tartozott rájuk, és ők sorsukba beletörődve mentek kifelé a kötelességüket elvégzettek vérfagyasztó, érzéketlen közönyével.

Mi pedig mentünk előre. Minden lépésünkkel jobban és jobban kapcsolatba kerültünk az előttünk tomboló eseményekkel. Előttünk, mögöttünk vad csattogással kezdtek keresni bennünket az olasz gránátok. Tudták, hogy az egész nap megbújt csapattestek utánpótlása a leszálló alkonyat után megindul az utakon. Így azután az ellenséges tüzérség hangos zenéje mellett jutottunk be Doberdóba, a megfagyott lávapokol összetört falujába. Az úton egy szétlőtt trénkocsi feküdt, előtte még vonagló lovakkal. Gránát telitalálat érte őket. Szótlanul kerültük ki az akadályt. Előre… ugyan mi vár ránk? – villant meg agyunkban.

Doberdói utcarészlet a háború alatt Doberdói utcarészlet a háború alatt
(forrás: www.europeana1914-1918.eu)

A házak között már észrevettük a messziről jött puskagolyók surranó zaját, vagy sziszegő zümmögő hangját. Itt-ott hangos csattanással csapódtak bele a házak falába. Az első vonalon átjutott lövések voltak ezek. Nem nekünk szóltak, de már komoly veszélyt jelentettek.

Megálltunk. Idegesen topogtunk a golyópásztázta úton. Majd valaki kiadta a parancsot, és lefeküdtünk az útszélre. Besötétedett, és nem tudtunk tájékozódni. Fél óra is eltelt, és mi idegesen kuporogtunk az útszélen. A lövések iránya kiszámíthatatlan volt. Jobbról, balról és elölről jöttek az eltévedt golyók. Az úton hol közel, hol távolabb hallatszott azok jajkiáltása, kiket ilyen lövés ért. Az emberek már hangosan káromkodtak.

Egy ilyen lövés érte a mellettem fekvő Schubert főhadnagyot. Hátulról, orozva csapott le rá, zümmögve, mint egy dühös dongó, és különösen rémes volt, amint elnyelte a végzetes golyót a gyenge emberi test. Rémült csendben figyeltük egymást, tisztán érezve, hogy valamelyikünket érte, mert nem hallottuk a köves talajon megszokott csattanását.
A következő pillanatban megszólalt Schubert bugyborékoló hangon:
– Meglőttek!
– Hol? – kérdem rémülten hozzáhajolva.
– A fejemen – sóhajtotta.
Pillanatok alatt előkerült egy pokróc és egy villanylámpa. A pokróc alatt megnéztük a sebesülést. Jobb szemöldöke fölött futott be a golyó, és bal arcán, az álla alatt jött ki. Száján csurgott a vér, és teljesen eszméletnél volt, mikor belenéztem a szemébe, és csupán végtelen rémületet lehetett kiolvasni a tekintetéből. „Meg fogok halni” – mondták ezek a szemek. Az odarohanó szanitécek felkapták, és a közeli ház védett oldala mögé vezették. Még huszonöt-harminc lépést ment a két ember által támogatva, majd még láttam, amint elhagyta az ereje. Felkapták és elnyelte őket előlem a félhomály.

Feljött a hold. S végre előkerültek a századparancsnokok. A közelben levő parancsnokságon megkapták a szükséges utasításokat.
– Teljes csend legyen, aki gyufát gyújt, azt leütni! – szólt a parancs, és Kozarev százados nyomában egy göröngyös dűlőúton lopózkodott előre a század. Végtelen sokat mentünk, az volt az érzésünk, pedig alig néhány száz métert jutottunk előre. Minduntalan megálltunk.

Következő rész: „Az élőké most az elsőség”

Összes rész: Imre Gábor kadét doberdói naplója

Szólj hozzá!

Címkék: imre gábor

A bejegyzés trackback címe:

https://nagyhaboru.blog.hu/api/trackback/id/tr77766250

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.

A Blogról

Blog a háborúról, ami nagyobb volt minden korábbinál, ezért a kortársak a kitörését követően nem sokkal a Nagy Háború elnevezést adták neki…

Műhely

Tudományos műhely rovat szakmai tanulmányokkal, közleményekkel…

Bilek

Térkép

Történetek a Nagy Háború Blogról
 

Legutóbbi kommentek

Kiadványaink

Iskolapadból a pokolba

A pokol tornácán

A pokol tornácán

A pokol tornácán

A pokol tornácán

Magyarok az Isonzónál

Merénylet Szarajevóban

Katonatemetők a Felvidéken

Könyvajánló

Szentgál 

100 évvel később

Szalay-Berzeviczy Attila fotói első világháborús helyszínekről

Dublin

Zene

‪Fuoco e mitragliatrici
 

Olasz front

Olasz front 

Képregénypályázat

Adó 1%

Művészek a háborúban 

Programajánló

Nincs aktuális programajánló.

Utazás

Dér Zoltán visszaemlékezései

Kiállítás

Kiállítások az I. világháborúról