Imre Gábor kadét doberdói naplója – 17. rész
1915. július 29-re virradó éjjel csak a hold világítja be a Doberdó peremét, amikor hősünk százada kiér az első vonalak mögé. Olasz zárótüzet kapnak, ami elől bújva minden kezük ügyébe eső tárgyat magukra vesznek. Eltévednek a sötétben, s mikor már azt hiszik, hogy jó helyen vannak, a reggeli világosság meglepetést hoz a számukra…
A századhoz beosztott vezető kivezetett bennünket a fennsík peremére. Az első vonaltól mintegy kétszáz lépésre lehettünk. Nem láttunk semmi mást csak követ előttünk, és messzebb a holdfényben bizonytalan vidék sejtelmes fényei villogtak. Nem sok kedvünk volt a nézegetésre, mert az olaszok úgy lőtték a sötétséget, mintha ütközet lett volna. De nem is igen lehetett nézelődni. Az olaszok észrevették a peremén várakozó századunkat. Megláthatták alulról a világosan csillogó égre kirajzolódó körvonalainkat, és lett egyszerre olyan közjáték, hogy azt sem tudtuk, hova bújjunk előle.
Először is váratlanul felvillant egy olasz fényszóró, ez elől az út túlsó oldalán húzódó kőfal mögé hasaltunk. Szerencsénk volt, mert az út két oldalán mintegy méter magas kőfal (steinriegel) húzódott, és mi a második mögé kerültünk. Az olasz azt hitte, hogy támadás készül, és tüzérségi zárótüzet zúdított a nyakunkba. Tucatjával zuhogott körülöttünk a srapnel. Első érzésünk az volt, hogy nem maradunk élve. Az alacsony kőfal mögé bújva fejünkre helyeztük a hátizsákjainkat. Én a gyomromra egy hatalmas lapos kődarabot tettem, hogy a nemesebb részeim lehetőleg védve legyenek.
Olasz hegyiágyús tüzérség a Doberdón
(forrás: Gruppo Speleologico Carsico)
Stefán komám mellém húzódott, és kétszersültet rágcsált. Úgy látszik, ez volt nála a gyógyszer az idegesség levezetésére.
Szerencsénkre az ellenség alacsonyan lőtt, és a lövedékek vagy beleakadtak és felrobbantak a túloldalán levő kőfalban, vagy ha azon túljutottak, akkor elsuhantak felettünk is, és tőlünk 10-20 lépésre robbanva köpték ki tüzes magjaikat. Némelyik olyan alacsonyan jött, hogy a légnyomás leszorított a földre, és elvette a lélegzetünket. Az ilyen srapnel nem a levegőben robbant, hanem rajtunk átjutva a földön csúszott addig, míg neki nem ütközött egy kiálló sziklának, és ott felrobbanva tüzes golyóit felszórta a magasba, honnan, mint erejüket vesztett ártalmatlan golyócskák, potyogtak le ránk.
Végtelen soká tartott ez a zenebona. Az olasz valószínűleg meg volt győződve, hogy írmag sem maradt belőlünk. Pedig az én szakaszomnak még sebesültje sem volt.
– Bevezetésnek ez is megjárta – dörmögte fülembe Stefán, mikor megjött a hangja.
Mikor elhallgatott az olasz tüzérség, az első vonal felől csendben vánszorgó alakok kezdtek elvonulni előttünk. Az első állásból csak most mertek elindulni hátra a sebesültek. Egy hordágyat cipelt két szanitéc. 6-osok voltak.
– Kit visztek? – kérdem tőlük.
– Pajor kadett urat, nyakán ment be a golyó, és a farán jött ki – volt a szomorú válasz.
Nem mertük megnézni. Jó kománk volt. Együtt ültünk még délután, és talán már nem is él. Tehát a másik századunk már bent van az első vonalban – állapítottuk meg.
Végre sikerült egy visszafelé igyekvő katonával szóba elegyednünk. Tiszti szakács volt, és üres ételessel igyekezett minél gyorsabban eltakarodni erről a helyről. Megtudtuk, hogy százötven lépésre vagyunk az első vonaltól. A mai nap folyamán három olasz támadást vertek vissza a Mt. dei sei Busin. Tele van halottal a környék.
– Ha az olasz tüzérség rajtunk nem üt, egyenesen besétálunk a lövészárokba – mérgelődött Kozarev. – Az a bitang küldönc eltévedt velünk.
A küldöncnek, aki idáig vezetett minket, azonban hűlt helye volt, és mi tanácstalanul hevertünk a kőfal mellett. Végre jó fél óra múlva előkerült egy másik a brigádból. Visszavezetett bennünket száz lépésre, és a körülményekhez képest tűrhető helyet mutatott a század részére. Hosszú, a tűzvonallal párhuzamosan haladó mélyedésben foglaltunk helyet. Rajvonalban, arccal a tűzvonalnak teljes felszereléssel szunyókáltunk. Körülöttünk állandóan sziszegtek az első vonalon túljutott golyók, és időnként az olasz tüzérség néhány gránáttal körültapogatott a mi terepünkön is. Repülőik útján valószínűleg jól ismerték az itt levő kevés búvóhelyet.
Az előző képen látott olasz ágyú elsütésének a pillanata
(forrás: Gruppo Speleologico Carsico)
– Csak azon imádkozom – sóhajtozott egy mellettem fekvő atyafi –, hogy reggelig ne történjen semmi. Először szeretnék körülnézni ezen a tájon.
– Miért?… Talán szeretnéd látni a temetőt, hová befektetnek? – piszkálta meg a közeli szomszédja. – Nem valami kellemes hely, az bizonyos…
Magunkban mindnyájan az első ember nézetén voltunk, és rettegtünk attól a gondolattól, hogy éjnek idején belökjenek bennünket egy ellentámadásba.
Szerencsére egyelőre megelégelte az olasz is a verekedést. A Mt. Cosich és a Mt. dei sei Busi közötti szakaszon ezen az éjjelen a szokásos tüzérségi adogatáson kívül nem történt semmi. De nekünk ez is elég volt…
Pirkadatkor igyekeztünk elhelyezkedni. Tudtuk, hogyha hirtelen ellentámadásra nem kell mennünk, ez a nap a mienk lesz, mert leváltás csak éjjel történik.
Kozarev százados sietve egy kőfal cserényt rakatott a csenevész bokrok közé, mert itt még azok is voltak, és engem maga mellé véve beletelepedett.
Reggel azután kellemetlen meglepetés várt a szomszéd szakasz néhány emberére. Egy fél méter mély fedezékben feküdtek az éjjel. Mikor kivilágosodott, a hajnali feketekávé után el akartak jobban helyezkedni a gödrükben, mikor látták, hogy két jó bakancsnak az orra látszik ki a földből, mert itt még az is volt, és hamar ki akarta az egyik húzni. A bakanccsal azonban két láb is előbukkant, és óriási megrökönyödésükre két halott bajtársunk került elő a földből. Ezeken hevertek egész éjjel. A meglepetés azonban nem tartott sokáig.
– Hát, komák, ne haragudjatok, majd keresünk nektek másik helyet! – súgta a fülükbe Raics őrvezető, és felnyalábolva az egy- vagy kétnapos hullákat, valamivel odébb újra eltemették őket. Nagyon gyorsan visszajöttek, és elegyengetve az aránylag hűvös gödrüket újra belefeküdtek a halottaktól elorozott fedezékbe.
Még tréfálni is tudtak:
– Ja, itten az élőké most az elsőség – mondta keserű humorral Raics, és ügyesen kiköpött a gödör szélén.
– „Ma nekem, holnap neked” – idézte Kozarev, és nagyot ivott a konyakos üvegből. Már jócskán megürült a hét decis üveg, és a szesz hatása következtében mi is tűrhetőbbnek éreztük a helyzetet.
– Rajzolj le, Imre! – parancsolt rám. S nekem a gránát- és srapnelcsattogás között rajzolnom kellett.
– Budapestre, egy Andrássy úti szépasszonynak akarom elküldeni – biztatott. Mire én egy fél levélpapírra egy mosolygó 22 éves kapitányt rajzoltam. Simára fésülve, életvidáman. Végtelen boldog volt, és nem törődött vele, hogy 8-10 évvel megfiatalítottam.
Következő rész: János bá’ és a latrina esete
Összes rész: Imre Gábor kadét doberdói naplója
