Hogyan épült fel Ferenc József dunai birodalmának a hadereje? Milyen létszámmal, személyi utánpótlással, harci tapasztalatokkal rendelkezett ez a hadsereg? Mit mutat a nemzetközi összehasonlítás és mennyire volt felkészült egy háborúra ez a haderő? Ezekre a kérdésekre keressük a választ a következőkben.
Ausztria–Magyarország fegyveres ereje 1914-ben két haderőnemet foglalt magába: a szárazföldi haderőt és a haditengerészetet. Az 1912-ben elfogadott véderőtörvény szerint a szárazföldi haderő két fő vonalra oszlott. Gerincét a császári és királyi (közös) hadsereg alkotta, mely a birodalom egész területéről egészült ki, vezényleti és szolgálati nyelve német volt. Békeidőben keretrendszerben létezett, mozgósítás és feltöltés után azonnal bevethették, benne minden fegyver- és csapatnem (gyalogság, lovasság, tábori és vártüzérség, műszaki, hadtáp, szállító és egészségügyi alakulatok) képviselve volt.
Osztrák–magyar gyalogosok 1898-ban egy képeslapon
A magyar (illetve horvát) vezényleti és szolgálati nyelvű magyar királyi honvédség, valamint az annak ellensúlyaként a birodalom Lajtán túli feléből kiegészült, németül vezényelt császári-királyi Landwehr alkották hivatalosan a haderő második vonalát. Békében csak keretek képezték csapataikat, a belső rend fenntartására, háborúban a közös hadsereg támogatására és honvédelemre alkalmazhatták azokat. 1914-re a két honvédség előrerukkolt és bekerült a haderő első vonalába.
A fegyveres erő második vonalát 1914-ben a haderő mobilizálásakor létrejövő magyar királyi népfelkelés, illetőleg a birodalom osztrák felében a császári-királyi Landsturm alkotta, amely a haderő első vonalának támogatására szolgált.
Az osztrák–magyar hadsereg különböző egységeinek katonái 1914-ben. Balról jobbra: osztrák Landwehr ulánus, osztrák Landwehr, bosnyák vadász, osztrák vadász, osztrák gyalogos, magyar gyalogos, tiroli és császárvadász, bosnyák gyalogos, magyar honvéd-gyalogos, közös huszár új tábori egyenruhában, közös huszár, közös vadász, közös dragonyos, közös ulánus, matróz (forrás: dka.oszk.hu)
A másik haderőnemet a német vezényleti és szolgálati nyelvű, 20.000 fős békelétszámú császári és királyi haditengerészet alkotta, amely főként a birodalom adriai partvidékének védelmére szorítkozhatott. A 2 csatahajórajt (15 csatahajó), 1 cirkáló- (12 cirkáló) és 2 torpedóflottillát (86 romboló és torpedónaszád), továbbá 6 tengeralattjárót magába foglaló haditengerészeti flottát még a 6 monitorból és ugyanannyi őrnaszádból álló Dunaflottilla egészítette ki, amely a dunai vízi utat a Vaskapuig ellenőrzése alatt tartotta.
A Maros és a Leitha monitorok a Száván
(forrás: bibl.u-szeged.hu)
A legfelsőbb hadúr, az uralkodó joga volt a birodalom fegyveres erejének vezénylete. A közös hadügyek egységes irányításáról a császári és királyi hadügyminiszter, a hadsereg főfelügyelője, az uralkodó katonai irodájának főnöke, a vezérkar főnöke, továbbá az egységes tábornoki kar gondoskodott. Az egyes fegyvernemek, szolgálati ágak irányítását főszemlélők végezték.
A szárazföldi haderőnem szervezete, létszáma és fegyvernemei a Nagy Háború előestéjén
1914 júliusában a dunai birodalom szárazföldi haderejének békelétszámába 450.000 ember tartozott, hadiállományát 1,8 millió ember alkotta, annak 30 százalékát Magyarország állította ki.
Az Osztrák–Magyar Monarchia hadkiegészítési körzetei 1909-ben
(forrás: mlorenz.at)
1914 nyarán Ausztria–Magyarország területén a közös hadseregnek 16 hadteste létezett (közülük 6 Magyarországról egészült ki). Általában két ezred képezett egy dandárt, amelynek parancsnoka rendszerint ezredes vagy vezérőrnagy volt, két dandár (4 ezred) pedig egy gyalog-, illetve lovashadosztályt, melyek élén altábornagy állt. Ausztriában békében egy hadtest két közös hadseregbeli és egy Landwehr gyaloghadosztályt, Magyarországon csak két gyaloghadosztályt valamint más fegyvernemhez tartozó csapattesteket (tüzérség, műszakiak, hadtáp, egészségügyiek) foglalt magába. A hadtest élén gyalogsági, lovassági tábornok, táborszernagy, kivételes esetben altábornagy állott, aki egyidejűleg vezénylő tábornoki tisztséget is betöltött a hadtestparancsnokság székhelyéül szolgáló békehelyőrségben.
Az Osztrák–Magyar Monarchia hadtestjeinek kiegészítő kerületei
(forrás: bibl.u-szeged.hu)
A hadműveletek végrehajtására önállóan is alkalmas legkisebb seregtest a hadosztály volt. A mozgósítás előtt csak kereteiben létező, majd azután 15.000 gyalogost számláló közös gyaloghadosztály 8-10 géppuskás osztaggal, 2-3 lovasszázaddal (450 fő) és hadosztály tüzérséggel (48 löveg) rendelkezett. A 3600 lovassal bíró császári és királyi lovashadosztály 1-2 lovas géppuskás osztaggal (4-8 gépfegyver), egy három ütegbe szervezett, 12 löveges lovas tüzérosztállyal, 6600 lóval és 600-700 kocsit tartalmazó trénnel indult harcba.
Az egész szárazföldi haderő 49 (33 közös hadseregbeli, 8 honvéd és 8 Landwehr) gyalog- és 10 (8 császári és királyi valamint 2 honvéd) lovashadosztállyal, 14 tábori (abból 8 magyar királyi honvéd) és 3 hegyi tüzér-dandárparancsnoksággal, továbbá 5 közös vártüzérdandárral rendelkezett a mozgósítás előtt. A közös hadsereg 33 gyaloghadosztálya közül 12, a 9 lovashadosztályából 4 rekrutálódott Magyarországról.
1914 nyarán a magyar királyi honvédség békeállományát 30.000, hadiállományát 200.000 fő képezte. Kötelékébe 32 gyalogezred, 10 huszárezred, 8 tábori ágyúsezred és egy lovas tüzérosztály tartozott. Mindezeket 8 gyalog- és 2 lovashadosztályba, valamint 8 tüzérdandárba vonták össze.
(Doromby József–Reé László szerk.: A magyar gyalogság. A magyar gyalogos katona története című kötetéből)
Az osztrák Landwehr 8 gyaloghadosztállyal (37 gyalogezred és 3 tiroli lövészezred), lovassága 6 ulánusezreddel, egy tiroli és egy dalmát országos lovas lövészosztállyal, valamint 8 tábori ágyús és 8 tábori tarackos osztállyal rendelkezett.
A személyi utánpótlás valamint az osztrák–magyar fegyveres erőre fordított kiadások
Ausztria–Magyarország békeidőben kiképzett fegyvereseinek számát, hadicélokra fordított kiadásait tekintve alulmaradt legfőbb első világháborús ellenfeleivel szemben.
A nagyhatalmak közül a Monarchia használta ki legkevésbé fegyverre fogható lakosságának potenciálját: az éves újonckontingens 1912 után 212.500 fő volt. Az állításkötelezetteknek csak 22-29 százalékát sorozták be ténylegesen, míg Oroszországban ez az arány 37, Németországban 40, Franciaországban 86 százalék volt.
A Monarchia a nagyhatalmak közül abszolút értékben a legkevesebbet költötte védelmi kiadásokra, melyek 1870-től 1910-ig 24,1-ről 15,7 százalékra estek vissza az éves állami költségvetésen belül. Ausztria–Magyarország 1914-ben egy lakosra számítva 15,5 koronát, Németország 38,5 koronát, Olaszország 21,5 koronát költött hadikiadásokra. Magyarországon a hadikiadások a GDP-hez viszonyítva 1913-ban 4,7 százalékot tettek ki. Az egy lakosra számított katonai kiadások a korabeli európai országok közül itt voltak a legkisebbek.
Az osztrák–magyar haderő fejlesztésének elmaradása és alkalmazási elvei
1867 és 1914 között a haderő csupán néhány rövid hadjáratban vett részt. 1869-ben a Cattarói-öböl környékén kitört lázadás leverésére, 1878-ban Bosznia és Hercegovina katonai megszállására, 1882-ben a Hercegovinában és Dél-Dalmáciában kirobbant fegyveres felkelés megfékezésére vetették be a közös hadsereget és részben a két honvédség alakulatait. A birodalomnak gyarmatok híján nem kellett másik kontinensen csapatokat állomásoztatnia. Nem véletlen, hogy az európai nagyhatalmak közül Ausztria–Magyarország hadereje rendelkezett a legkevesebb harci tapasztalattal 1914-ben. A birodalom katonái részt vettek ugyan néhány nagyobb nemzetközi békefenntartó akcióban, pl. az 1897-98-as krétai-válság megoldásában, az 1900-1901-es kínai boxer-felkelés leverésében, 1913-14-ben a Szkutari-válság rendezésében és az albán város megszállásában. A Monarchia megfigyelőkkel képviseltette magát az orosz–japán és a két Balkán-háborúban, azonban az általuk gyűjtött tapasztalatokat és a megfogalmazott tanulságokat az osztrák–magyar hadvezetés a haderő fejlesztése során alig vagy egyáltalán nem vette figyelembe. A haditechnikai újításokat, új fegyvereket, felszereléseket egyáltalán nem, vagy csak késve vezették be.
A gyalogság csak kevés modern Mannlicher-puskával és géppuskával rendelkezett a háború kezdetén. A lovasság nem alkalmazkodott a hadügy változásaihoz sem megjelenésében (piros-kék színű egyenruhát viselt), sem kiképzésében.
Osztrák–magyar lovasság 1898-ban egy képeslapon
A tüzérség nem érte el a várható ellenfelek tüzérségének a szintjét, a modern csőhátrasiklásos lövegtípusokból csak keveset gyártottak. A birodalom lemaradt a repülőgépek fejlesztése terén is. Kijelenthetjük, hogy 1914 nyarán az osztrák–magyar hadsereg nem volt felkészülve a Nagy Háborúra.
A felkészületlenség mellett a haderő alkalmazására vonatkozó hadászati és harcászati, valamint kiképzési alapelvek is tévesnek bizonyultak. Ausztria–Magyarország számára egy háború megvívása szinte vállalhatatlan volt.
Ausztria–Magyarország fegyveres ereje a mozgósítás elrendelése után
Az 1914. július végi mozgósítás után a szárazföldi haderő hadtesteit hat hadseregbe (52 gyalog- és 11 lovashadosztály) vonták össze, a tábori hadsereg létszáma 1,8-2 millió főre rúgott, melynek egyharmada Magyarország területéről rekrutálódott.
A fegyveres erőt a hadsereg-főparancsnokság irányította, élén Frigyes főherceg, gyalogsági tábornok állt, de a tényleges vezetés továbbra is Franz Conrad von Hötzendorf vezérkari főnök kezében maradt.
Frigyes főherceg, a hadsereg főparancsnoka és Conrad von Hötzendorf vezérkari főnök
(forrás: peball.at)
A magyar királyi honvédség 8 gyaloghadosztálya a mozgósításkor 8 népfelkelő gyalogdandárral gyarapodott, továbbá 9 népfelkelő hadtápdandárt és 10 önálló hadtápzászlóaljat is létrehoztak. A két honvéd lovashadosztály mellett 10 népfelkelő huszárosztályt is felállítottak. Az osztrák Landwehr ereje 8 népfelkelő gyalogdandárral és menetalakulatokkal növekedett.
A császári és királyi haditengerészet állománya – Anton Haus tengernagy parancsnoksága alatt – a mozgósítás után 34.000 főre nőtt.
Az osztrák–magyar haderő nemzetközi összehasonlításban
A Monarchia szárazföldi hadereje nemzetközi összevetésben relatíve gyengének mondható. A szövetséges Németország, valamint a cári Oroszország fegyveres erejével összehasonlítva a legszembetűnőbb az osztrák–magyar tüzér fegyvernem minőségi és mennyiségi lemaradása. A birodalom összesen 2842 löveget számláló tüzérséggel indult az első világméretű háborúba. A német tüzérség háromszor, az orosz két és félszer több löveget vonultatott fel. Egy osztrák–magyar gyaloghadosztály 42-48, egy hadtest összesen 104 löveggel rendelkezett (ezzel az utolsó helyen állt a nagyhatalmak között).
Összegzés
Ausztria–Magyarországnak a XIX. század utolsó évtizedeitől elhanyagolt hadereje csak részben tudott megfelelni a modern gépi háború követelményeinek. Történetének legnagyobb kihívásával úgy nézett szembe, hogy számos mutatót (technikai fejlettségét, fegyverzetét, felszereltségét, hadicélokra fordított kiadásait valamint kiképzett fegyveresei számát) tekintve alulmaradt jelentősebb első világháborús ellenfeleivel szemben. A hadsereg ütőképessége összességében a dualizmus eleji, 1868-as állapotokat tükrözte.
A poszt lábjegyzetekkel ellátott tanulmány változata közvetlenül elérhető itt, valamint a Műhely rovatban.
