Szegedi írók és költők a Nagy Háború idején

Három, Szeged városához szorosan kötődő országos hírű író-költő az első világháború időszakából: Juhász Gyula, Móra Ferenc és Tömörkény István. Életkoruk nem volt akadály a katonai behívásra, de mégsem lettek frontkatonák, csak a „tollukkal” vettek részt a harcokban. Róluk, hadi alkalmasságukról, háború alatti szerepükről szól ez az írás.

A népfölkelő szemle

Mindhárom szereplőről rendelkezünk információval, hogy részt vettek az úgy nevezett „népfölkelő szemlén” és ott alkalmasnak vagy alkalmatlannak találtattak. A katonai alkalmasságról, sorozásról már olvashattunk itt a blogon, nézzük most meg egy kicsit alaposabban, hogy miről is szóltak a népfelkelő szemlék.

 Szeged és hőseink életének meghatározó épülete

A háború idején a behívásról a férfiak falragaszok, hirdetmények, kidobolás útján értesültek. A születési évfolyam és a nevek betűrendje könnyítette meg a tájékozódást, hogy mikor szükséges a bemutató szemlén részt venniük. Általában a tartózkodási hely szerinti illetékes parancsnokságnál kellett jelentkezniük. Magyarország területén 1916-ban 32 népfölkelő parancsnokság volt. Az 5-ös számú Szeged városában. Az értesítés másik két formája a fentieken kívül a behívójegyes és az ajánlati lapos módszer. Ilyet azok kaptak, akik már korábbi katonai szolgálatuk alatt különleges kiképzésben részesültek (pl. lovasság), őket már célzottan személyre szóló feladatkörrel várták.

A népfölkelők bemutató szemléjén egy orvosi alkalmassági vizsgálaton kellett túlesniük a megjelenteknek. Az alkalmassági vizsgálat a sorozáson használt szemléhez hasonlított. Nem jogosított felmentésre például a nyúlszáj, régi törött testrészek, vagy a „gavallér” (= domború hát), a bujakór sem (ez jelenthette szifilisz mellett a kankót, vagy trippert is), ha a katonai szolgálatot nem zavarta. A látóélesség (6 dioptriáig), nagyothallás meghatározott paraméterekhez kötött volt, de a nyavalyatörős, azaz eskóros betegségben (epilepszia) szenvedők és elmebetegek két hiteles tanúval (pl. orvos, pap) kaphattak felmentést.

Az 1912-ben A véderőről szóló törvény végrehajtására vonatkozó utasítás értelmében a végtaghiányban szenvedők, siketek, mindkét szemre vakok, bíróilag kimondott tébolyodottak, őrültek, vagy gyengeelméjűek, lúdtalppal rendelkezők, lábujjak összenövése vagy legalább két lábujj hiányában szenvedők alkalmatlanok voltak a katonai szolgálatra.

A családi okok címmel megírt/igényelt felmentési kérelmek nem jogosítottak felmentésre a szolgálat alól: „mely tulajdonképpen magánérdek – háborúban háttérbe kell szorulniuk. A »salus rei publicae suprea lex« elve egymagában véve is elegendőképen indokolja azt, hogy a haza veszélybenforgásának idején ne a magánérdek, hanem egyesegyedül a közérdek elégítessék ki” – olvashatjuk Altorjay Sándor Népfölkelők és egyévi önkéntesek könyve címmel 1916-ban kiadott munkájában.

Természetesen a háború során többször olvasni olyan híreket, hogy az uralkodó felmentést adott vagy hazaengedte a frontról a többgyermekes anyák még megmaradt élő fiát/fiait a gazdaság és a család fenntartásához.

Szeged a háború idején

A háború folyamán összesen 35 születési évfolyamból (1864 és 1899 között születettek) vonultak be frontszolgálatra Csongrád vármegyéből és Szegedről, döntő többségben a szegedi alakulatokhoz. Nem állnak rendelkezésünkre pontos adatok a háborús katonai szolgálatot teljesítő szegediek számáról. Egy becslés szerint a város és határának (Szeged és a járásai) körülbelül 18.000 fia küzdött a különböző harctereken. Más források szerint már 1915 nyarára a város munkaképes férfilakosságának nagy része hadbavonult. Az 1910-es népszámlálási adatok 96 ezer fős lakosságot számoltak össze Szegeden és a hozzá tartozó kerületekben. Kanyó Zoltán adatai szerint a háború alatti sorozásokon Szegedről 22 825 katonát soroztak be, akik közül 3100 fő kapott felmentést.

Szegedet az 1868-as véderőtörvény földrajzi fekvése miatt fontos katonai központtá nyilvánította. A II. honvédkerületi parancsnokság székhelye lett. Az 1879-es nagy árvíz utáni újjáépítés során, a város területén felépülhettek a katonai kiképzéshez és elszállásoláshoz szükséges laktanyák. A császári és királyi 46. gyalogezred a Mars téren, a magyar királyi 5. honvéd gyalogezred a róluk elnevezett Honvéd téren, a magyar királyi 3. honvéd huszárezred a mai Huszár utcában, a császári és királyi 7. utászzászlóalj a Hattyas soron kapott új, korszerű otthont. A honvédkerületi parancsnokság kerületi népfölkelő központ intézményei a mai Tisza Lajos körút és Szentháromság utca kereszteződésében voltak (sajnos az ottani épületek lebontásra kerültek az 1930-as években).

A bemutatószemlékre érkező vidékiek és szegediek itt gyülekeztek és innen indultak tovább későbbi ezredükhöz. A szegedi alakulatok a városlakók és a környék lakói mellett további létszámkiegészítésben részesültek a hadkiegészítési területeikről: Csanád és Csongrád vármegye településeiről.

A három „szegedi” író és költő közül egyedül Juhász Gyula volt helyi születésű. Tömörkény István Cegléden, Móra Ferenc Kiskunfélegyházán látta meg a napvilágot. Móra, mint később olvashatjuk, a kecskeméti szemlén vett részt, valószínűleg az ottani ezredbe került volna alkalmassága esetén (cs. és kir. 38. gyalogezred vagy a magyar királyi 30. honvéd gyalogezred). Tömörkényt katonai múltja Szegedhez kötötte és Juhász Gyula őslakosként a város bemutatószemléjén volt köteles megjeleni.

Juhász Gyula (1883–1937)

Juhász Gyula talán hármuk közül leginkább az, akin nem lepődünk meg, miért is nem volt katona. Betegségre hajlamos testalkata, labilis idegrendszere már az iskolapadban töltött idő alatt megmutatkozik. A közismert képnek ellentmond bátyja, Juhász Endre visszaemlékezése, miszerint a költő gimnazista korában érdeklődött a sportok iránt, illetve naponta többször átúszta barátaival (akik „vizipocok”-nak hívták ) nyáron a Tiszát. Első öngyilkossági kísérletét 24 évesen követi el (amit még további három követett).

Az 1914-es év rosszul indul a költő számára. Márciusban váratlanul otthagyja munkahelyét és Pesten a Nemzeti Szállóban mellbe lövi magát, valószínűleg mély depressziója miatt. Később a kitörő háború hírét ő is lelkesedéssel köszönti, mint az országban szinte mindenki. Augusztus 1-jén meg is jelenik a Szeged és Vidéke lapban a háborút üdvözlő verse Csodálatos napok címmel. A háborús mámorból hamar kiábrándul. A szeptember elején szintén a Szeged és Vidékében megjelenő Magyar ősz című verse már a békevágyról szól.

 Juhász Gyula verse a Szeged és Vidéke 1914. augusztus 1-jei számában

1914. december 15-én a sorozáson alkalmatlannak ítélik az ekkor 31 éves írót, aki Makón a városi gimnáziumban latin, magyar, történelem és görögpótló szakon tanít – helyettesítve ezzel számos bevonult tanárkollégát. Sorozásáról Eőrsi Júliának írt levelében tesz említést 1914 decemberében, de még csak jövő időben. A visszautasítás okairól nem rendelkezünk bővebb információval. Valószínűsíthető a már fent tárgyalt egészségügyi alkalmatlanságok valamelyike állhatott fent. Juhász fizikai állapotáról egy 1930-as években készült klinikai jelentésben olvashatunk. A felmerülő orvosi kérdésekre adott válaszok között megtudhatjuk, hogy csecsemőkorában gyenge kisbaba volt, felnőttként ideges típus, erős dohányos és az 1914-ben elkövetett öngyilkossági kísérlet után a testében a golyó még mindig megtalálható. Egyéb más kirívó testi tünetet, hibát nem jegyeztek fel az orvosok.

 Juhász Gyula 1914-ben
(forrás: sk-szeged.hu)

Az 1915-ben induló makói háborús délutánok sorozatban verseivel, előadásaival folyamatosan jelen van a költő. A sorozat célja a helyi lakosok tájékoztatása a háború okairól, az egymással szemben álló nagyhatalmakról. Ebben az évben jelenik meg a Háború és kultúra című tanulmánya. Makón tanít egészen 1917-ig, amikor elhatalmasodik rajta betegsége és emiatt az év közepén hivatalosan is elmebetegnek nyilvánítják. 1918-ban a szegedi Délmagyarország napilap munkatársa lesz, így aktívan részt vesz a helyi közéletben, határozott politikai megnyilvánulásokkal is. Verseiben többször megjelennek a háború okozta sebek, szenvedések, szó esik a hősi halottakról, megemlékezik az édesanyák fájdalmáról, akik szeretett gyermekeiket veszítették el (pl. Háborús emlék, Mater dolorosa, Honvédemlék). A Negyvenhatosok című versében a város háziezredének állít örök emléket, megemlékezve a szegedi és a környező falvak elesett hősi halott fiairól.

Tömörkény István (1866–1917)

A három személy közül egyedül Tömörkény Istvánnak volt katonai múltja. 1888-ban vonult be katonának. A novibazári szandzsákban két évet szolgált, Bécsben és a szegedi Mars téri laktanyában egyet. Közkatonaként kezdte és őrmesterként szerelt le.

Katonaélményeiről folyamatosan tudósított a Szegedi Hiradóban megjelent tárcáiban. Leszerelése után a Szegedi Napló munkatársa, majd a Somogyi-könyvtár és Városi Múzeum könyvtárosa és 1904-től igazgatója lett.

1915 októberében a 49 éves Tömörkényt alkalmasnak találták, hogy részt vegyen a harcokban; népfölkelő igazolványa ezt bizonyítja.

 (forrás: sk-szeged.hu)

A honvédséghez osztották be és nem a közös hadseregbe. Somogyi Szilveszter, Szeged városának nagyhatalmú polgármestere azonban megakadályozta, hogy beosztottja, Tömörkény István, mint „II. osztályú, címzetes I. osztályú számvevő őrmester” elhagyja a Szegedi Naplót és a Somogyi-könyvtárat.

 (forrás: www.sk-szeged.hu)

Az író egyetlen fia László műegyetemi hallgatóként 1916 szeptemberében vonult be az 5. honvéd gyalogezredhez. Zászlósként az orosz fronton harcolva nagy ezüst vitézségi érmet is szerzett. Az apa büszke volt fiára, miközben óvta és féltette, amint ez a tábori levelezőlapjaikból kiderül. Tömörkény László (1895-1971) a háború után Szegeden a kendergyárban dolgozott vegyészmérnökként, munkája elismeréseként 1958-ban Kossuth-díjban is részesült.

Az itthon maradt Tömörkény írásaiban a hazatértek, ismerősök, távolabbi családtagok, munkatársak, ismeretlen szegediek beszámolóiból írta a háborúról szóló tárcáit, novelláit. A Somogyi-könyvtár Helyismereti gyűjteményének kézirattára számos, neki címzett tábori levelezőlapot őriz.

Az 1916-ban megjelent Margit című elbeszélés-gyűjteménye előzetesen részletekben jelent meg a Szegedi Napló hasábjain. A fronton lévő katonák főként a helyi lapokból értesültek az otthoni eseményekről, illetve olvashatták Tömörkény írásait is.

Az olasz frontról tábori levelezőlapon üzennek az írónak a bakák, hogy a napilap tárcájában leadott történetben más véget szerettek volna a hősnőnek, Margitnak, nem a halált. Szerintük az esküvő szebb befejezése lett volna a novellának…

A Napló élclap-mellékleteként megjelenő Hüvelyk Matyiban az író katonaélményei és a kapott beszámolók ihlették „infanteriszt Éliás Csamangó” legendás alakját. Kalandjainak olvasása pihentetően és üdítően hatott a fronton küzdő katonák lelkére.

Tömörkény boszniai szolgálata idején megismert jó barátjával és egykori katonatársával, Zombory Lajos őrmesterrel, a kaposvári császári és királyi 44. gyalogezred kiváló katonájával élénk levelezést folytatott. Zombory számos verssel, rigmussal, nótával ajándékozta meg otthon maradt „Kedves Pista bátyját”.

A Népek országa használatában címmel 1917-ben megjelent kötete a világháború magyarjairól szóló írásait gyűjti össze. Tömörkény István a békét nem élhette meg. 1917. április 24-én hunyt el Szegeden.

Móra Ferenc (1879–1934)

Móra Ferenc a háború ideje alatt a Szegedi Napló újságírója és a Somogyi-könyvtár könyvtárosa volt. A szegedi lap a többi sajtótermékkel ellentétben mérsékelten vett csak részt a háború örömteli, diadalmas fogadásának propagálásában, és ez elsősorban Mórának köszönhető.

Nem sikerült olyan eredeti háborús dokumentumra bukkannom, amely Móra Ferencről szólt volna, vagy amelyben saját katonai élményeit írta volna meg. Közvetlen munkatársa Cs. Sebestyén Károly, és barátja Magyar László visszaemlékezése jóval az író halála után keletkezett. E témában csak az ő emlékeikre támaszkodhatunk.

Valószínűleg mindketten Mórától kapták az információkat, így a visszaemlékezések egy-két ponton megegyeznek, azonban számtalan eltérést is találhatunk. A Somogyi-könyvtári műhely 1979-ben megjelent Emlékezés Móra Ferencre című írásában Cs. Sebestyén Károly sok más Móra emléke mellett, a „katona Móráról” is beszámol. Szűkszavúan közli, hogy tudomása szerint az író a mozgósításkor bevonult, mint póttartalékos honvéd, de néhány nap múlva – ismeretlen okból – hazabocsátották és elfelejtették. Cs. Sebestyén szerint valami szabályellenesség történhetett a katonai nyilvántartásnál. Az valóban tény, hogy elfeledkeztek róla és többé nem keresték. Móra pedig hallgatott. Sokan azt hitték azért, mert hivatalból, a Szegedi Napló szerkesztőjeként fel volt mentve a katonaság alól. Pedig ez nem igaz – írja Cs. Sebestyén –, mivel nem szerepelt a hivatalból felmentettek között és nem kapott felmentő okiratot. Éppen ezért nem mert vasútra ülni az egész háború négy éve alatt, mert a vonatokat ellenőrizte a katonai csendőrség, s minden utastól kérték az igazoló iratokat.

Emlékezésében azt írja, hogy 1914–1918 között egyáltalán nem járt Móra Pesten, se másutt, mert nem mert utazni. A Cs. Sebestyén emlékezéséhez dr. Péter László irodalomtörténész által ír szerkesztői megjegyzés szerint azonban Móra 1916-ban Felvidéken járt és 1917 januárjában édesanyjánál Szolnokon.

Ki is volt az emlékező? Cs. Sebestyén Károly (1876–1956) magyar etnográfus, a szegedi múzeumban Móra Ferencnek 20 éven keresztül bizalmas munkatársa. 1934–1936 között a Somogyi Könyvtár és Városi Múzeum megbízott igazgatója, a szegedi egyetem tanára. 1918-tól a kettős intézmény mindkét területén, a könyvtárban és a múzeumban is dolgozott.

 Cs. Sebestyén Károly, Fischoff Ágota és Móra Ferenc

Magyar László – Móra Ferencet jól ismerő – újságíró visszaemlékezésében egy hosszú részletes beszámolót lehet olvasni több oldalon át A te apukád is című fejezetben a Móra miért nem volt katona témában. A teljes hitelességgel, mint jeleztem, nem szolgálhatunk, de a két történet egybecseng egy közeli beosztott emlékeiben és egy jóbarát visszaemlékezése alapján.

Magyar szerint Móra Ferenc is megkapta a behívóját 1914 nyarán Kecskemétre, mert félegyházi születése miatt oda volt illetékes. Ott kerek egy hétig tartózkodott. Idézzük most Magyar Lászlót a Móra életéről írt kötetéből: „Nem sokat kérdeztek tőle, ráadták a csukaszürkét, a kezébe nyomták a bakancsot, kapott derékszíjat, fegyvert, átvehette a prófuntporcióját, aztán ácsoroghatott napszámra az udvaron a többi deresedő fejű hősjelölttel, a mundérba öltöztetett Mártonokkal, Esványokkal, Ferencekkel együtt, akik a világon semmiben nem különböztek tőle.”

Ez alatt az egy hét alatt derült ki, hogy sosem volt katona (a félegyházi doktor 21 éves korában alkalmatlannak találta) ezért hazabocsátották. Magyar László elmondása alapján ekkor, még a laktanyában írta meg Panka lányának a híres Üzenet haza című versét, mely a Szegedi Napló 1914. augusztus 6-ai számában meg is jelent.

 (forrás: www.sk-szeged.hu)

Ha Magyar László emlékei helyesek, akkor Móra már a kezdeti mozgósításkor rögtön Kecskemétre utazhatott, hogy jelentkezzen a sorozásnál, hiszen a verse már augusztus elején megjelent. Móra Ferenc ezután folytatta munkáját és a Kultúrpalotában élte mindennapjait.

„Vele is olyanféleképpen játszadozott egy darabig a hatalom, mint a már halálos beteg Ady Endrével, akinek félévente kellett újból és újból kérnie a felmentését. Móra is megkapta néhány hónap múlva az új behívót. Jelentkezett Kecskeméten, de megint hazaküldték. Ugyanez az idegtépő játék még jó néhányszor megismétlődött” – írja Magyar László. A felesége folytonos aggódását az író Tömörkényről szóló példával próbálta enyhíteni: „Látod szívem, Pista is idehaza van, őt sem hívják be pedig neki van katonai múltja. Őrmesterként részt vett a boszniai dolgokban, híres jó katona volt, és erre büszke is. Most szinte szégyenkezik, hogy nem hívják, pedig egykori bajtársai, a »szentséges vén csontok«, akik vele egy időben kapták meg az obsitot, már mind bevonultak. Talán László fiát is irigyli, aki hamarosan sor alá kerül.”

(Tömörkény fia, mint fentebb írtam 1916 szeptemberében vonult be. Tehát helyes időrendben halad Magyar emlékeiben tovább.)

Két esztendővel a háború kezdete után, újból jelentkeznie kellett Kecskeméten. Az 1916-ban itt történeteket Magyar László szerint csak a háború után mesélte el neki Móra: „hogy menekülését egy különös embernek köszönheti, egy magasabb rangú tisztnek, aki amikor legutolsó behívása alkalmával elébe került, és a kartonjáról leolvasta a nevét meglepetten tekintett rá.
- Móra Ferenc? – kérdezte. – Az a Móra Ferenc, aki az Üzenet haza című verset írta?
- Igen. Én írtam.
- Szeretne hazamenni a kislányához?
- Igen. Szeretnék.
- Hát menjen, és csak akkor jelentkezzék ismét, ha újabb névre szóló behívót kap. Megmondom, belátható időn belül nem számíthat rá.
Soha többet nem kapott behívót. A derék törzstiszt nyilván összetépte vagy elégette Móra Ferenc kiképzetlen népfölkelő-jelölt kartotéklapját, így a neve nem került bele egyetlen nyilvántartásba sem. Soha senkinek nem mondta, hogy mi volt a neve és rangja annak az emberséges kecskeméti tisztnek.”

Móra Ferenc lánya Panka 1903-ban született, a történet idején 12-13 éves.

 Az író Panka lányával
(forrás: Móra Ferenc Múzeum Facebook oldala)

Ki is volt Magyar László, akinek ezt a szép történetet köszönhetjük, aki megőrizte számunkra számtalan más szegedi híresség emlékét is? Hihetünk-e neki?

Magyar László (1900–1971) újságíró, karikaturista. Makói és szegedi lapok munkatársa, Juhász Gyula, Móra Ferenc, József Attila közeli barátja. A húszas-harmincas évek szegedi kulturális életének története írásai ismerete nélkül megkerülhetetlen. Tudósításai, riportjai révén ismert embere volt Szeged városának, elnyerte a közéleti szereplők bizalmát. Juhász Gyuláról, Móra Ferencről számtalan cikket, interjút, beszámolót írt. Követte Mórát ásatásokra, felolvasásokra, családi vacsorákra. Jó barátja, bizalmasa volt. A Somogyi-könyvtár Helyismereti gyűjteményében őrzött Magyar László-hagyaték számos Mórával kapcsolatos írást, levelet, fényképet, hangfelvételt tartalmaz. Nyugdíjba vonulva emlékeit rendezte, emlékező cikkeket írt, ekkor készült el a már idézett Móra Ferenc életéről szóló regénye 1966-ban. Az ő érdeme, hogy megmaradt és közgyűjteménybe került József Attila nevezetes pszichoanalitikus kézirata, a Rapaport-levél, s ő jutatta szintén közgyűjteménybe a költő egy sor fontos versének kéziratát, illetve kéziratpótló hasonmását is. Barátként, újságíróként jól ismerte a Móra család mindennapjait, így ha a történetet ki is színezte, az Cs. Sebestyén Károly szintén közeli Móra munkatárs emlékeivel egybecseng.

* * *

Összességében megállapíthatjuk, hogy a három szerzőt összeköti az az irodalomtörténetileg fontos tény, hogy Szeged meghatározó irodalmi személyiségeiként nem vettek részt aktívan az első világháború csatáiban, ami feltehetően irodalmi munkásságukra is hatással volt. Azt viszont sosem tudjuk már meg, mi lett volna, ha sorsuk másképpen alakul. Ha ők is bevonulnak és átélik Przemyśl, a Kárpátok, a Doberdó vagy a hadifogság borzalmait. Vajon verseikben, írásaikban hogyan mutatták volna be a háborút valós személyes élmények alapján? Azt, hogy nem voltak a fronton, felróni egyiküknek sem lehet. Nem szándékosan keresték a kibúvót a bevonulási kötelezettség alól. Távolmaradásuk okai között számos eltérés van. Más indíttatás, egészségi állapot, társadalmi beágyazottság. Nem voltak „első háborús” katonák, de mindhármuk munkásságára olyan pecsétet nyomott a Nagy Háború, amely nélkül a szegedi és a magyar irodalomtörténet sokkal kevesebb lenne.