Hadkötelezettség, sorozás, egészségügyi alkalmasság az osztrák–magyar haderőben az I. világháború idején

Az osztrák–magyar haderő kötelékébe történő belépéshez szükséges egészségügyi, testi alkalmasság alapfeltételeiről törvény rendelkezett. Az alkalmasság a sorozáson dőlt el, ahol öt kategóriába sorolták az ifjakat. Posztunkban bemutatjuk az állítás és sorozás rendjét, mindezek mellett pedig képet kapunk a katonai szolgálat elkerülésének különféle törvényes és törvénytelen lehetőségeiről is…

Az I. világháború idején az osztrák–magyar haderő kötelékébe történő belépéshez szükséges egészségügyi, testi alkalmasság alapfeltételeiről törvény rendelkezett. Ekkoriban Magyarországon az uralkodó által 1912. július 5-én szentesített XXX. számú törvénycikk, a Monarchia fennállásának utolsó véderőtörvénye határozta meg az alapvető követelményeket. A törvény továbbra is a 21. életévben állapította meg az állításkötelezettség korhatárát, vagyis minden, a 21. életévébe lépett férfi lakost az illetékes törvényhatóságok névjegyzékbe vettek, listát állítottak fel róluk. Sok esetben az állítási listát összeírási lajstromnak is nevezték.

 Összeírási lajstrom

A települések a névjegyzékeket vagy lajstromokat születési évfolyamonként az adott évi keresztelési anyakönyvek alapján vették fel: belekerültek a listába a településen élők, valamint a nem a településen születettek nevei is. Külön lista tartalmazta a település azon szülötteinek a neveit, akik ismeretlen helyre távoztak. A listák összeállításánál alapvetően nem a születési hely, hanem az illetőségi hely számított. A 21. életévét betöltött fiatal 3 évig volt állításköteles. Ezen idő alatt mindenféleképpen meg kellett kapnia az alkalmasságára vonatkozó végleges döntést, illetve a beosztását. A dokumentumok tartalmazták a pontos születési adatokat, a szülők neveit és a lakcímet. Az ismeretlen helyen tartózkodók esetében még a keresztszülők, valamint a bába nevét is feltüntették.

 Ismeretlenek lajstroma

Az alkalmasság a sorozáson dőlt el, ahol alapvetően öt kategóriába sorolták az ifjakat: alkalmas, kevésbé alkalmas, ez idő szerint alkalmatlan, fegyveres szolgálatra alkalmatlan, minden szolgálatra alkalmatlan. A besorozottakról, a katonának alkalmas ifjakról, a regrutákról egy külön névjegyzék készült. A nevek mellett már a beosztási hely is szerepelt, pontosabban az, hogy az illető a cs. és kir. haderő vagy a m. kir. honvédség kötelékébe került-e. Azt, hogy az illetőt melyik hadseregbe osztották be, sorshúzással döntötték el. A 13 fős csoportokra osztott állításkötelesek közül minden 4., 8. és 13. fiatalembert osztották be a honvédséghez. A szerencsésebbeknek azonban mégsem kellett az ekkor kötelezően letöltendő minimum 2, de a lovasságnál 3, sőt a haditengerészetnél 4 éves tényleges szolgálati időt leszolgálni. Ezt az a védtörvényi szabályozás tette lehetővé, amely az évente behívható újoncok számát maximalizálta. A világháború előtti évben a haderő évi úgynevezett újoncjutaléka 159 000 fő volt, amelyből megközelítőleg 25 000 fő került a m. kir. honvédség állományába. Így aki e meghatározott keretszámba nem fért bele, úgynevezett póttartalékba került. Ez azt jelentette, hogy a póttartalékosoknak a törvény értelmében ekkor csupán 10 heti újonckiképzésre kellett bevonulniuk. Ők viszont – szemben a tényleges szolgálatot teljesítettekkel – nem 10, hanem 12 esztendőt töltöttek tartalékos állományban. A tartalékos szolgálatot teljesítő csak bejelentés mellett hagyhatta el hosszabb időre az illetőségi helyét. A lakhelyelhagyást az úgynevezett jelentőkönyvben vezették, megjelölve a tartózkodás helyét és várható idejét.

A tartalékban töltött esztendők után következett a népfelkelő szolgálat, amely a világháború előtt a 41. életév betöltéséig, majd a világháború során fokozatosan emelkedve 57 éves korban ért véget. Ténylegesen azonban népfölkelési szolgálatra csak az 1865-ös évfolyamból hívtak be. A népfelkelői szolgálat egyébként 18 éves korban kezdődött. Béke idején azonban a 18 évesek összeírására, sorozására, illetve behívására nem került sor. A világháború idején persze már előfordult a 17. életévükben járók behívása is, igaz, elsősorban önkéntes jelentkezés alapján.

A címben idézett sor, amelyet az említett véderőtörvény 14. § b) bekezdésében találhatunk meg, részletesebben nem tárgyalja a szükséges fizikai és egészségügyi feltételeket. Erről a IV. fejezetben (állítási eljárás és sorozás) olvashatunk. A 48. § szerint az állításkötelezett egészségügyi vizsgálatakor legelső teendőként a kiállítandó anyakönyvi lapon a testmagasságot kell feljegyezni. Eztán következtek a személyiségi jegyek és az egyéb testi jellemzők.

 Anyakönyvi lap

Ebből következik, hogy az alapvető szempont a meghatározott, legalacsonyabb testmagasság elérése volt. Aki legalább a 152 cm-es testmagasságot elérte, alapvetően a cs. és kir. hadsereg, valamint a m. kir. honvédség és cs. kir. Landwehr kötelékébe is megfelelt. Meghatározott szakmával, képességgel rendelkezők, elsősorban hivatásos szolgálatra jelentkező kisegítő személyzet (pl. irodai szolgálat) számára elegendőnek bizonyult a 150 cm-es testmagasság is. A mérést természetesen cipő nélkül végezték. Ez a magasság ma már igencsak alacsonynak tűnik, sőt egyenesen törpeméret. Ehhez azonban tudni kell, hogy a száz évvel ezelőtti átlagmagasság 160 cm körüli volt. Egy 170 cm-es testmagassággal bíró katona akkoriban már-már óriásnak számított.

A következő paragrafus az orvosi vizsgálat menetét is részletesen szabályozza. A vizsgálatot a kijelölt katonaorvos végezte, akinek előírás szerint – ügyelve az állításkötelezett „érzékenységére” – minden esetben paraván mögött, a bizottság vizslató tekintetétől védve kellett dolgoznia. Arról azonban, hogy a vizsgálat valóban ilyen körülmények közt történt, persze lehetnek kétségeink. A bizottságban mint elnök egy a cs. és kir. haderőhöz vagy a honvédséghez tartozó tiszt, valamint egy fő a polgári hatóságtól és természetesen a vizsgálatot végző katonaorvos vett részt. Mellettük általában még 1-2 önkormányzati képviselő is helyet foglalt. Az írnoki teendőket a közigazgatási hatóság alkalmazottja, a segédszolgálati feladatokat pedig a honvédség szükséges számú altisztje látta el.

Sajnos, a sorozóbizottságok munkájára vonatkozóan a katonai levéltárakban sem Budapesten, sem pedig Bécsben nem sok irat található. Magyarországon még az állítási és sorozási listák többsége, sőt a korszak katonai anyakönyvi lapjainak teljes egésze elkallódott. A Hadtörténelmi Levéltárban még hírmondó sem maradt belőlük. Szerencsére a bécsi Hadilevéltárban a későbbi Burgenland tartományhoz tartozó, Magyarország nyugati megyéitől elcsatolt települések dokumentumai ma is megtalálhatóak. Nagy részük persze magyar nyelvű dokumentum. Így legalább ismerjük a felhasznált iratfajtákat. (Ezeknek a dokumentumoknak a másolatai képezik a poszt illusztrációit.)

A katonai szolgálat elkerülésének lehetősége már a sorozáskor felcsillant. Bizonyára sokunknak van még ilyen irányú tapasztalata. Akkor sem történt ez másképpen. Hiszen aki a sorozási bizottság egyik-másik, vagy szerencsés esetben magával a bizottság katonaorvos tagjával ilyen-olyan ismeretségben volt, számíthatott az egészségügyileg alkalmatlan minősítésre. Feltéve, ha el akarta kerülni a katonai szolgálatot. Persze ez a mentalitás akkoriban inkább csak a nagyvárosokra volt jellemző. Igaz, hogy a vesztegetéssel vagy más módon felmentéshez jutottak sokszor számolhattak egy-egy jóakaró névtelen feljelentésével. A bécsi Hadlevéltárban őrzött cs. és kir. Hadügyminisztérium irattárában dobozszám sorakoznak az ilyen akták. A minisztérium 2/W. megjelölésű, a sorozásokkal és az állomány nyilvántartással foglalkozó osztályának aktái között a „Militärbefreiungsschwindel”, vagyis a felmentési csalások megnevezés alatt számos magyar vonatkozású is fellelhető. Az ilyen ügyek száma pedig a világháború során évről évre emelkedett. 1915-ben például Szilágyi Imre mezőkeresztesi lakos ellen érkezett feljelentés, aki a kézzel írott feljelentő levél szerint visszaéléssel szerezte meg a harctéri szolgálata alóli felmentését. Az üggyel a Honvédelmi Minisztérium illetékesei mellett a Hadügyminisztérium is foglalkozott. Felelősségre vonás azonban nem történt, mert időközben a feljelentett harctéri szolgálatra bevonult. Így ha volt is szó korrupcióról, a vizsgálat már okafogyottá vált.

Persze a világháború során a harctéri szolgálat alól magukat kihúzni szándékozók a korrupció mellett más trükkös módszereket is bevetettek a sorozóbizottságok előtt. A lövészárokharc megpróbáltatásaitól szabadulni akaró legénység körében ugyanis gyakoriakká váltak a különféle fertőzések és betegségek szándékos előidézésének esetei, amelyeket csak odafigyeléssel és szakmai felkészültséggel lehetett megakadályozni. Gyakori volt például szemfertőzés előidézése, sebek dohánnyal, földdel való elfertőzése. De előfordult olyan eset is, hogy egy katona időközönként paraffint fecskendezett a bőre alá, amellyel ártatlan daganatokat idézett elő, s találékonyságával az orvosokat is megtévesztve hetekre gyengélkedőre került. Ennél durvább módszert jelentett a már békében is meglévő öncsonkítás lehetősége, amelyre időközönként kiadott emlékeztetőkkel figyelmeztették az orvosokat.

1916 januárjától egyre többen látták a katonai szolgálat alóli, legalább egy rövid időre történő megszabadulás lehetőségét a kevésbé veszélyes, könnyen kezelhető nemi bajok szándékos megszerzésében. Persze az esetek többségében az efféle cselekedetre fény derült. Így járt pl. Temesváron Szabó Elemér és Hajnal János honvéd is, akik az egyik menetzászlóalj kötelékében éppen a harctéri indulásra vártak, amikor mentő ötletként meglátogatták a Móra utcai bordélyházat, ahol állításuk szerint mindketten megfertőződtek. A fertőzést okozó kéjhölgy nevét persze elfelejtették. A városi rendőrség az esetet kivizsgálta, a bordélyház tulajdonosát, Kocsis Rózsát, valamint Simon Juliska, Sarcsevics Juliska, Molnár Margit és Schneider Anna kéjnőket kihallgatta, majd szembesítésre is sor került. Végül a hatóság megállapította, hogy a bordélyházban minden a szabályok szerint történt. Az orvosi vizsgálatot a városi orvos hetente kétszer, kedden és pénteken végzi, a kéjnőket pedig egyenként tetőtől-talpig módszeresen átvizsgálta és mindegyiküket egészségesnek találta. Tehát az említett honvédek kétségkívül egy ellenőrizetlen, titkos bordélyt kerestek fel, ahol szándékosan szerezték a fertőzést. A fent nevezett kéjnők egyike eskü alatt vallotta, hogy a katonák 5 korona jutalmat ígértek neki, amennyiben segít nekik fertőző hölgyet találni, de ő erre nem volt hajlandó. A honvédek büntetésére vonatkozóan nem maradt fenn feljegyzés.

Arra vonatkozóan persze nincsenek adataink, hogy összességében hányan kapták meg a katonai szolgálat alóli vagy legalábbis a harctéri szolgálat alóli felmentésüket egészségügyi okok alapján. Annyi azonban biztos, hogy a bécsi Hadilevéltár I. világháborús „Superarbitrierungsakten”, vagyis felülvizsgálati iratok gyűjteménye közel 1400 doboznyi aktát tartalmaz, benne magyar vonatkozású anyagot is.

 Felülvizsgálati lap

Az aktákban szereplők száma bizonyosan meghaladja a 100.000 főt. Azt meg végképp nem tudjuk kideríteni, hogy alkalmatlanságát, felmentését hány fő szerezte korrupcióval vagy sikeres megtévesztéssel…