Dér Zoltán diákkori emlékei a háborús évekből – 12. rész

Az 1919/20-as tanév egy új hatalom keretei között találta a temesvári iskolákat. Bár a békeszerződés még nem született meg, a románok igyekeztek kész helyzetet teremteni a megszállt területeken. Az állami tisztviselőktől – köztük a tanároktól – megkövetelték, hogy esküdjenek fel a román államra. A magyar tisztviselői réteg súlyos dilemma elé került, állásuk és megélhetésük forgott kockán. Az esküt letevők egzisztenciája azonban a továbbiakban is bizonytalan maradt, az esküt megtagadók viszont egyáltalán nem számíthattak állami alkalmazásra. Sőt, sokan – így Dér Zoltán családja – az országból való kiutasítást sem kerülhették el.

Az előző, 1918/19-es tanévben még magyar nyelven folyt a tanítás a Temesvári Állami Főgimnáziumban. A szerb éra alatt a szerbek nem fizették a tanárokat és tantestületi tagokat, viszont a magyar államnak nem volt módja arra, hogy fizetéseiket kiutalja. Ezt a szükséghelyzetet úgy oldották meg, hogy az igazgató a befolyt tandíj-összegekből adta ki a tantestület „fizetését”.

 A Temesvári Állami Főgimnázium korabeli képeslapon

Az 1919/20-as tanév már a román impérium alatt kezdődött. A románok megkövetelték, hogy az állami tisztviselők – köztük a tanárok – kötelesek hűségesküt letenni a román államnak. A tisztviselők magyar érzésű része tiltakozott a rendelkezés ellen. Hivatkoztak arra, hogy a békekötés még nem történt meg. „Majd ha a magyar állam is aláírja, hogy a Bánság Romániának jutott – mondták – akkor lesz a románok kívánsága jogos és helytálló”. A románok azonban ragaszkodtak az eskütételhez, és a tiltakozást figyelembe nem vették. A hatalom a kezükben volt. De ha a békeszerződés megkötése és aláírása előtt a románoknak nyilvánvalóan lehetett is kétségük a városnak és ennek az országrésznek odaítélése tekintetében, ez még jobban serkentette őket a hűségeskü minél előbb való letételének követelésére. Mert így akartak „fait accompli”-t (elintézett helyzetet) teremteni akként, hogy aki az esküt nem teszi le, azt családjával együtt hazatelepítik, repatriálják a megmaradó „Csonka Magyarország”-ra, akik viszont esküt tesznek, azok nem számíthatván arra, hogy a magyar állam mégis visszaveszi őket – már a román állam mellé állnak – mert retorziótól félnek.

A románok határozott követelésére a tisztviselők egy része – a román érzelműek, a magyar állameszme iránt közömbösek és csak a saját privát nyugalmukat nézők – minden belső vívódás nélkül esküt tett. De voltak olyanok is, akik úgy vélekedtek – vagy legalábbis azzal nyugtatták meg lelkiismeretüket –, hogy éppen a magyar állameszme érdekében szükséges, hogy ők helyükön, illetőleg azon a vidéken maradjanak, mert ha minden magyar repatriál, akkor az itteni magyarság száma csökken, és annál kisebb lesz a valószínűsége, hogy az a terület valaha is visszatér Magyarországhoz. Az állításuk szerint ezzel elérni szándékozott eredményt azonban – mint később láthattuk – meghiúsították a bekövetkező események. Ugyanis a románok az esküt tett tisztviselőket utóbb román nyelvvizsga záros határidő alatti letételére kötelezték, majd ezt a nyelvvizsgát több fokozatban, egyre nehezítve megismételtették. A vizsgákon ismételten sokakat megbuktattak. Ugyanakkor áthelyezték őket kis, félreeső erdélyi városkákba vagy egyenesen a „Regát”-ba, a román királyság területére, a sűrű román lakosság közé, ahol nem számított, hogy néhány magyarral több van, és ahol természetesen ki voltak téve az elrománosodásnak.

Azok a magyar érzelmű tisztviselők, akik nem tettek esküt, természetesen állásaikban nem maradhattak meg, állami alkalmazást nem kaphattak, tehát vagy szabad pályákon helyezkedtek el, vagy – és ezt tette legtöbbjük – kérte a Csonka-Magyarországra való repatriálását.

 A temesvári piarista gimnázium

A Temesvári Piarista Gimnázium megmaradt magyar iskolának, amelyben magyar nyelven folyt az oktatás, kivéve a román nyelv, a román irodalom és a román történelem tárgyakat, amelyeket románok tanítottak, román nyelven. Amíg én ezt figyelemmel kísérhettem, ez – pár évig – így volt.

 A piarista gimnázium tanári könyvtára, 1912
(forrás: archivum.piar.hu)

 Latin-magyar szakos piarista tanár diákjaival a temesvári gimnáziumban, 1912-14
(forrás: archivum.piar.hu)

A többi temesvári iskolában az oktatási nyelv többnyire román lett, és csak kevés óraszámban a „magyar nyelv és irodalom” tanítása történt magyarul.

Tehát már nem kellett annyi magyar szakos tanár, mint azelőtt. Közülük többen, habár esküt tettek, kénytelenek voltak emiatt más pályára menni. Pl. az egyik volt magyartanárom biztosítási ügynök lett. Szóval az eskütétel nem volt állásbiztosítás. Más pályákon is voltak kényszerű eltolódások, átállások.

Az esküt tett és az esküt nem tett tisztviselők, illetve hozzátartozóik között gyakoriak voltak a súrlódások. Így az esküt tett tanárnak nem köszöntek a magyar érzelmű volt tanítványai, sőt volt úgy, hogy esküt nem tett volt kollégájuk sem. Még esetleg köszöntését sem fogadták. Egy esküt tett tanár lakásának kilincsére ismeretlen személy román bocskort akasztott.

Én magam nem tettem különbséget az esküt tett és esküt nem tett tisztviselők között. Egyaránt üdvözöltem őket és beszéltem velük. A kimondottan román érzelmű vagy tényleg román származású ismerőseimmel voltak ugyan vitáim, és – az udvariasság határain belül – őszintén megmondtam nekik véleményemet, álláspontomat. Például: amikor az egyik román származású ismerősöm így érvelt nekem: „Ha az ember elveszít egy játszmát, akkor fizetnie kell. Magyarország elveszítette a játékot a győztes Románia ellenében, tehát fizetnie kell!” Én erre azt feleltem: „Hol és mikor győzött Románia? Mindig csak veszített. Most végül, mert szövetségesei győztek, tartja a markát. Olyan ez, mint mikor valaki a más által agyonvert halott zsebéből kivesz és eltulajdonít egy aranyórát!” Vasvilla szemekkel nézett a román rám, fenyegetés volt a tekintetében. Baj ugyan nem lett belőle, de elismerem, hogy helytelenül tettem, mert céltalan az ellenfelet ingerelni. Céltalan a közügyekből privát ügyet csinálni. A közügyeket egész másként kell elintézni, nem privát „haragszom ráddal”.

A méhészegyesület működését engedélyezték a románok, de az egyesület elnevezéséből a „Délmagyarországi” megjelölést törölték.

Édesapám nem tette le a román hűségesküt. Nem taníthatott tehát tovább. Fizetést nem kapott. Ezért 1919. év őszétől kezdve meglévő készleteinkből, továbbá méhészetünk és kertünk jövedelméből kellett megélnünk. Réday Jánost, apám igazgatóját is menesztették, mert esküt nem tett. Őt ezen felül a főgimnázium épületében elfoglalt szolgálati lakásából is kitették. Apám felajánlotta neki, hogy feleségével és két leányával (Pirivel és Vilmával) házunkba költözhet. Így is történt. Mi összébb húzódtunk, és Rédayéknak átengedtünk két szobát üresen. Így aztán csak úgy fértünk el, hogy egyik öcsém a fürdőszobában aludt. A két család között mindvégig a legteljesebb volt az egyetértés. Igaz barátokként éltünk együtt hónapokon át. Együtt ünnepeltük meg december 26-án apám névnapját, december 27-én pedig Réday igazgató nevenapját.

Ami kevés készpénzünk volt a háznál, az hamarosan elfogyott. Ingóságokat adogattunk el, és apám állás után nézett. De amikor már-már úgy volt, hogy sikerül neki báró Ambróczynak a város környékén fekvő egyik uradalmában állást találnia, a román hatóságok kézbesítettek nekünk egy határozatot, amelynek értelmében családunk ki van utasítva a román területről, és legkésőbb a január 24-én indítandó repatriáló vonattal köteles elhagyni az országot. A határidőt sikerült ismételten meghosszabbíttatni, hogy azalatt családi házunkat és egyéb vagyonunkat pénzzé tehessük, de a kitelepítést nem kerülhettük el.

* * *

 A Dér család háza Temesváron a Távírda utcában

Most néhány bekezdés erejéig ugorjunk vissza 1907-be. Dér Zoltán édesapja, Dér István (1869-1943) ebben az évben építtette a gyárvárosi Távírda utcában négyszobás, tágas családi házukat. A visszaemlékezés korábbi részeiben Dér Zoltán részletesen írja le a házépítés körülményeit és magát a házat. Az alábbiakban ebből idézünk néhány részletet.

Több tanár-család elhatározta, hogy családi házat épít. Az én szüleim is erre az elhatározásra jutottak.

Temesvár akkor sajátosan szétdarabolt város volt. Így a Gyárvárost és Belvárost nagy „köz”, kb. 1,4 km távolság választotta el. A törekvés a városrészek közötti „üres” területek beépítése volt. Pl. így a Gyárváros egyes utcáinak a Belváros felé meghosszabbításával. Az állomás közelében lévő Távírda utca akkor csak az Indóház úttól keletre volt meg. Ezt az utcát akarták akkoriban nyugat felé, a Belváros felé kiépíteni „Meghosszabbított Távírda utca” néven.

 Temesvár 1913-ban
(forrás: banaterra.eu)

A meghosszabbított Távírda utca északi oldalán lévő, szerviánok által addig művelt földön tisztviselő-telepet terveztek és az parcellázás alá került. Apám az utca közepe táján kialakított 220 négyszögöles telket vette meg.

 A ház elhelyezkedése a Távírda utcában

Apám többféle ház-tervet tanulmányozott végig, míg végül megvette Székely László műépítész egyik tervét. (Ugyanennek az építésznek egy terve szerint épült a Gyárváros elején a Hungária gőzfürdő és fedett uszoda később.)

A megvásárolt terv szerint a házunk alápincézett, magas földszintesnek épül. A földszinten négy nagyszoba, fürdőszoba, konyha, spaiz. A pincében három szuterénlakás (kettő egy szoba-konyhás, egy külön: nagy szobás). Az épület villaszerű csúcsos magas tetőzettel készül, a tetőn toronnyal.

 A ház és a kert alaprajza
(Dér Zoltán rajzai)

A házat 1907 tavaszán kezdték építeni. Az év végére már be is költöztünk, tehát ettől kezdve Temesváron saját házunkban laktunk.

A házzal szembefordulva: a ház balsarka mellett levő rácsos, zöldre festett kiskapu, majd lefelé néhány lépcsőn át lehetett az udvarba bejutni. A „kiskapu” felül keretes volt, a székely kapukhoz rokon módon. Befelé a ház baloldala mellett téglákból kirakott járda vezetett. A járda és a deszkakerítés között keskeny virágoskert volt. A kiskapu közelében fehér- és viola-mályvafák: hibiszkuszok, beljebb a kerítés mellett orgonabokrok, tujafenyők. A járda szélében végig rózsatövek, gömbtükör jellegű üveggömb díszekkel. A rózsatövek között évről-évre más-más szép virágok.

A járda a ház belső sarkánál egy lépcsőhöz ért el, amely jobb kéz felé vezetett fel a félemeletre: a nyugat és észak felé nyitott verandára. A verandán jobbra a lakás előszobájába lehetett jutni, melyből balra a konyha, majd a fürdőszoba nyílt, jobbra egy nagyszoba. Az előszobán keresztül egyenesen menve az utcai középső szobába mentünk be, amelyből jobbra és balra egy-egy ajtó nyílt az utcai másik két szobába. A balra eső szoba (hálószoba) a fürdőszobával egy tapétaajtóval volt összekötve, míg a jobbra eső szoba és a nagyszoba között rendes ajtó volt. A három utcai szoba egyvonalban volt. A szobaajtók kétszárnyasak voltak.

Ha a verandán nem jobbra az előszobába, hanem a verandán keresztül egyenesen tovább ment az ember, akkor egy ajtón át a lépcsőházba jutott, melyből a „pincelakásokhoz”, illetőleg a padláshoz vezetett lépcső. A lépcsőházból a félemeleten ajtó nyílt a WC-be és a konyhába.

Az egyes helyiségek szokatlanul magasak, tehát eléggé levegősek voltak. Nemcsak a ma több helyen látható, alacsonymennyezetű helyiségekhez képest, de az akkor szokásos városi építkezésekhez képest is.

 A ház napjainkban

Az udvarban volt egy nagy fekete ropogós cseresznyefa és beljebb egy „mézes” szilvafa. A házunk keleti fala és a gyári magas fal közti, tehát a hátsó kis udvaron ketrecek, a kis udvar legvégén, ferdén felfelé lejtős tetejű fáskamra volt. A ketrecekben baromfit tartottunk (amíg a vásárolt baromfit hamarosan levágtuk). Későbbi időben házi nyulakat (ezüst nyúl, barna- és kék-belga óriás nyúl stb.) tartottunk. A verandára vezető feljárati lépcső alatt volt a házőrző ebünk vacka.

A nyugati házfal egyes pontjain szőlőtőke volt, a gyárfal mellett pedig szőlőlugas. Az udvarbeli lépcsőház külső falát vadszőlőindák borították. A nyitott veranda északi oldalát pedig köröskörül kékakác (Wistoria) futotta be, amely virágzásának aránylag rövid ideje alatt pazar látványt nyújtott. Melegebb időben a verandán étkeztünk. Hosszú zöld támlás fapad volt a veranda északi nyitott oldalát záró vasrácskorlát előtt. Ez előtt meg egy hosszú, nagy asztal és körül székek.

A házépítéshez apám 13.000 koronát vett kölcsön a Nagyszebeni Takarékpénztártól. A fizetéseket és a pénz vásárlóerejét tekintve nagy pénz volt ez, hiszen akkor vagy 20-30-szor kisebb számokkal dolgoztak, mint ma. Apám a kölcsönt amortizációra: 25 évi törlesztésre kapta és rendesen törlesztette is. De ezen felül sok építési költséget közvetlenül a fizetéséből fizetett. Volt úgy, hogy hazajött elsején és letéve 5 koronát az asztalra kijelentette, hogy: „Itt a fizetés”. „Hát a többi hova lett?” – kérdezte anyám. „Hát ennyi járt az asztalosnak, ennyi a cserépfedőnek, ennyi az ácsnak, ennyi a szobafestőnek” – volt a válasz.

A házépítéssel kapcsolatban szüleink igen takarékos életre kényszerültek, ezért gyermekeiknek, bennünket is takarékosságra szoktattak. „Legyetek szerények” mondogatta apám, mert a „szerény ember kevésbé érzi az élet mostohaságát”.

A házépítést bizonyos szempontokból nagyon megszenvedtük. Egyszerűen éltünk és viszonylagosan kevés fehérnemünk és ágyhuzatunk volt. Örökös toldás, javítgatás.

Emlékezetes, szép gyermekkorunk volt. Mégis az említett nehézségek miatt egyik gyermekben sem ébredt fel a vágy, hogy majd felnőtt korában ő is házat szerezzen magának.

Dér Zoltán (1897-1994) hosszú életének legnagyobb részét Sopronban élte le, a Széchenyi István Gimnázium megbecsült matematika-fizika szakos tanára volt. Önéletírásának Sopronra vonatkozó részeit halála után húsz évvel tanítványai kezdték el a sopronanno.hu oldalon közreadni. Dér Zoltán gyermekkorát és középiskolai diákéveit Temesváron töltötte, majd 1916-tól mint egyetemista Budapestre került. A háborús évekről, a forradalom, a tanácsköztársaság, a szerb és a román megszállás éveiről utólag írt visszaemlékezései nálunk jelennek meg először. A visszaemlékezés-sorozat első része itt olvasható.

Előző rész: Temesvár román megszállás alatt – egy szabotázsakció története

Következő rész: A magyarság szervezkedése