Dér Zoltán diákkori emlékei a háborús évekből – 13. rész
Temesvár nagyobbrészt magyar érzelmű lakosságából a megszállás és a fejük felett zajló impériumváltások ellenállást váltottak ki. Szervezkedés indult, többek között a diákság körében, amelyben Zoltán két öccse, Pista és Aladár is tevékenyen részt vett. A román politikai rendőrség azonban tudomást szerzett az illegális szervezkedésről, és elindultak a letartóztatások. Egyik este a Dér család Távírda utcai házának kapuján is dörömbölnek a csendőrök…
Temesvár lakossága az első világháborút követő népszámláláskor túlnyomó részben magyar nemzetiségűnek vallotta magát. Beleszámítva a német anyanyelvű lakosság magyar érzelmű többségi részét is. A megszállás és különösen az impériumváltozások „rólunk, de nélkülünk” módja hatalmas ellenhatást váltott ki a lakosság többségében. Spontán szervezkedések indultak – a mai kifejezésekkel élve: „illegálisan és föld alatt” – abból a célból, hogy a végső elrendezésben a város népének saját akarata is érvényesüljön. Az eszköz rendelkezésre állt. A szerbek, amikor a várost elhagyták, ha nem is maguk fegyverezték fel, de elnézték, hogy a diákság a Hunyadi kastélyban lévő fegyvertárból felfegyverezze magát. Egyik ilyen szervezkedés volt a Levente Szövetség, amely később kapcsolatot talált az egész Erdélyre kiterjedő, magyar területről irányított akciókkal is. Így történhetett az, hogy a „Levente per” főtárgyalásán, később, olyan vádlott is szerepelt, aki a majdani kormányzó, Horthy Miklós fővezérsége alatt álló magyar nemzeti hadsereg állítólagos „összekötő tisztje” volt.
Ebben a szervezkedésben Pista és Aladár öcséim tevékenyen részt vettek.
Azzal kapcsolatban, hogy Horthy neve itt szóba került, megemlítem, hogy akkoriban a romániai sajtó (a temesvári magyar újságok, de főként egy akkoriban keletkezett „revolverlap”, sőt egy egész külön könyv is) feltűnően sokat foglalkozott a csonka-magyarországi eseményekkel. Ennek nyilvánvaló célja volt az, hogy a magyarországi közállapotokat minél ellenszenvesebbnek tüntessék fel. Olvashattunk róla, hogy „a rablóvezér karakterű Horthy tudtával és beleegyezésével véres terror dühöng a Balaton melléken és a Duna-Tisza közén. Olvashattuk, hogy Kecskeméten a kommunista érzelmük miatt nyilvántartott zsidókat éjnek idején ágyukból húzták ki Horthy bérencei, majd az erdőben, miután az áldozatokkal megásatták saját sírjaikat, sortűzzel végeztek velük. Mindenütt akasztásokról, csonkításokról (kiherélésekről) írtak. Különösen hírhedtté vált ilyen szempontból a Duna-Tisza közén fekvő Orgovány község.
Apámnak magyar-történelem szakos tanártársa, aki szintén visszautasította az eskü letételét, rossz anyagi körülmények között élt – egy a fiatal korából származó súlyos adósságot kellett törlesztgetnie – és más állást sem tudván szerezni, feleségével és két gyermekével együtt úgyszólván éhezett. A szerencsétlen erre azt eszelte ki, hogy felkereste egyik volt vidéki tanítványa szüleit, azoknak bemutatkozott. Majd valamivel megkínálták, ott ragadt azoknál mindaddig, míg lehetett, amíg majdnem ki nem dobták. Ezután odébb állt, és egy másik vidéki tanítványát kereste fel, és így tovább. Kitűnő témát adott tehát a revolverező lapnak, arra viszont nem volt elegendő pénze, hogy a lap száját „betömje”.
Hátha még láthatta volna előre a szerencsétlen tanár, hogy ha majd átkerül Csonka-Magyarországra, ahol sok lesz a száj, de elég kevés a kenyér, őt nemsokára „B”-listázni fogják, azaz állásából elbocsátják. Sőt nem sokkal utóbb meghal.
Annak a repatriáló vonatnak indulását, amelyen nekünk a kiutasítás folytán a várost el kellett hagynunk, [1920.] január 24-re tűzték ki eredetileg. Előre fáztunk az úttól a hideg, fagyos télben.
Úgy január 18-19-e táján késő estig vendégeink voltak. Amikor azok távozása után az ablakredőnyt kitaszítottam és a vendégek után néztem, feltűnt nekem egy román katona, aki feltűzött szuronnyal sétált házunk előtt, ablakaink alatt. Megszólítottam kétszer is, de választ nem adott. Folytatta a sétát.
Román csendőrök
(forrás: ziarulcrisul.ro)
Január 20-án hajnalban a román csendőrök és állambiztonsági nyomozók körülvették házunkat. Reggel 5 óra körül, még vaksötétben arra ébredtünk, hogy a kutyánk nagyon ugat. „A rendőrség! Nyissák ki!” – kiáltozták kintről. Apám kiment a rácsos kapuhoz, és azzal vesződött, hogy az éjjelre elengedett kutyánkat megkösse, de bekiáltott neki egy durva hang: „Hagyja öreg, majd agyonlőjük ezt a kutyát.” Ám apámnak addigra sikerült a kutya megkötése, és kitárta a kaput. Azon nyomban benyomult a kapun egy román csendőrhadnagy (mint utólag megtudtuk Mitra nevű) és vele együtt polgári ruhában, töltött revolverrel kezükben két román nyomozó, majd több csendőr feltűzött szuronnyal, akik három összekötözött síró-rívó diákot hoztak magukkal.
Bejöttek a lakásba, egészen szüleim hálószobájáig. Mivel az idő tájt Rédayék laktak két szobát, a másik két szobában összezsúfoltan laktunk. Én szüleim hálószobájában, az ablak közelében aludtam, Pista öcsém pedig a fürdőszobában egy keskeny kanapén. Valamennyien felkeltünk. Egyik román detektív azonnal odaugrott az ágyam melletti éjjeli szekrényhez és azt kikutatta. Majd ágyamat is felforgatta. Revolvert keresett, de nem talált. A csendőrhadnagy, mikor látta, hogy mi nagyobb fiúk hárman vagyunk, mert Pista öcsém is megjelent közben a fürdőszoba ajtajában, elkiáltotta magát, hogy: „Sorozás”. Azután az odakísért három (nagyobb) diákhoz fordulva azt kérdezte tőlük, hogy „No, melyik volt az?” A fiúk (Gera, Praznovszky és Niamessny) némi habozás után Pista öcsémre mutattak. A csendőrhadnagy erre szitkozódni kezdett: „Hol vannak a puskák, gépfegyverek, az ágyúk? Gazember. Agyonlövetlek, agyonveretlek, felakasztatlak! Marad még az anyádnak elég fia!” Pista öcsém tagadta, hogy fegyverei lennének, de a románok őt is megkötözték. Anyám jajveszékelt, kezeit tördelte. Engem és Aladár öcsémet felszólítottak, hogy vezessük őket körül a házban. Házkutatás lesz. Főként a padláson kutattak, ahol – mert apám már megkapta a hazatelepítési végzést – már minden elő volt készítve a bevagonírozáshoz. A nyomózok mindent össze-vissza túrtak. Még a csomagoláshoz előkészített könyveket is ledobták a padláson a padlózatra, de semmit sem találtak.
Dér Zoltánék családi háza Temesváron, a Távírda utcában
(Volt ugyan öcséimnek három, vagy négy puskája, fél láda lőszere stb., de azt a házkutatáskor nem találták meg. Mindez a tetőzetnek a lépcsőház, ill. padlásfeljáró feletti része alatt, a tetőzet különös kiképzése folytán padlásnak nem használható, szűk térben volt tárolva, ahová csak az aránylag szűk nyíláson, közvetlenül a lépcsőházból való bemászás útján lehetett bejutni.)
A házkutatás után Pista öcsémet magukkal vitték. Anyám az előszobában egy darab kenyeret akart átadni neki, de a nyomozók nem engedték. „Nem kell már ennek többé kenyér!” – mondták.
Szörnyű kétségek között maradtunk. A városban egyik letartóztatás követte a másikat. Híre járt, hogy a foglyokat vallatják, ütik-verik és borzalmasan kínozzák.
A vallatások során Pista öcsém is beismerte, hogy otthon van három puskája, amelyeket hajlandó előadni és azt is, hogy a sarokházban lakó Vári Emil fiatal zsidófiúnak (aki a szervezetnek nem volt tagja egyébként) is van egy puskája. Ezt a fiút is bevitték a politikai rendőrségre és miután fegyverét elvették és őt magát jól megpofozták, elengedték.
Vagy három nap múlva délfelé éppen az ablakon néztem ki, amikor látom, hogy egy ijesztő csoport közeledik házunk felé. Elől szuronyos puskával két csendőr. Utánuk megkötözve Pista öcsém, majd mögötte ismét két szuronyos román csendőr. Mikor bejöttek a házunkba, Pista öcsém elmondta, hogy ő bevallotta, hogy három puskája van, és azokat akarja előadni. Igen ám, de ezeket Aladár öcsém időközben már lehozta a rejtekhelyről és beledobálta az udvari kútba. A román csendőrök a kutat fedő deszkázatot kibontották és egy meggörbített vastag dróttal igyekeztek a puskákat kihalászni. Csak kettőt sikerült nekik, mert a harmadik keresztbe fordult és elakadt a kút-szerkezetben, mire azt otthagyták a vízben. Pista öcsém ezalatt a fürdőszobában megmosdott és átöltözött. Teste sarkától-feje búbjáig egy kék volt a sok véraláfutástól. Az elfogás és a „Szigurancára” (politikai rendőrség) való beszállítása után először huszonötöt vertek rá, majd másfél napig egyhuzamban vallatták, bottal, széklábával, bokszerrel, revolveraggyal ütötték, verték, ahol érték. Ha elájult, hideg vízzel fellocsolták, ha magához tért, tovább ütötték. Mégis alig tudtak valamit kicsikarni belőle. Egy nap összesen vagy 180 botütést mértek reá.
Amint öcsém végzett a mosakodással, a román csendőrök végigjárták lakásunkat, összeszedtek mindenféle háborús emléket, amelyeket főleg Radojcsics Szvetiszláv, apám egyik tisztelője küldött nekünk ajándékba (gránát repeszdarabok, srapnell-fej, gránáthüvely, dum-dum lövedékek, szurony, kés, stb.). Azután a kútból kihúzott két puskát a vállamra akasztották, zsebeimbe tömték az összeszedett háborús emlékeket úgy, hogy a szurony, a kések kiálltak zsebemből. A csendőrök engem is magukkal vittek. Két szuronyos román csendőr elől, kettő hátul. Közöttük én Pista öcsémmel. Ő megbilincselve, én bilincs nélkül. A sok rám rakott és kimeredező fegyver miatt ijesztő látvány lehettem. A Távirda utca sarkán a csendőrök felszálltak a fehér villamosra. Velük nekünk is fel kellett szállnunk. Bár a villamos zsúfolva volt, azonnal támadt hely számunkra. A villamos utasai arcára reá volt írva a megszeppenés. Mindenki oldalt rebbent előlünk.
Velünk a csendőrök a Józsefváros elején szálltak le a villamosról. Onnan gyalog bekísértek bennünket a csendőrségi épületbe, ahol a „Sziguranca” volt. Tőlem elszedték, amit velem vitettek oda, és ezután szabadon engedtek.
Dr. Márton Albert ügyvédet, Mischek Ferenc tanárjelöltet, Steiner Ferenc országgyűlési képviselőt, Reibel Mihály katolikus papot, a gyárvárosi katolikus legényegylet igazgatóját, Török Lajos rendőrfogalmazót és a többi letartóztatottat súlyos bántalmazásoknak, nem egyszer borzalmas kínzásoknak vetették alá, hogy megtörjék őket és beismerő vallomásra kényszerítsék. Még olyat is hallottam, hogy volt, akit tüzes kályhára ültettek, de ez kétséges, hogy megfelelt-e a valóságnak.
A románok közben kitelepítésünket, helyesebben áttelepítésünket elhalasztották, majd elhalasztották az újabb terminust is.
Dér Zoltán (1897-1994) hosszú életének legnagyobb részét Sopronban élte le, a Széchenyi István Gimnázium megbecsült matematika-fizika szakos tanára volt. Önéletírásának Sopronra vonatkozó részeit halála után húsz évvel tanítványai kezdték el a sopronanno.hu oldalon közreadni. Dér Zoltán gyermekkorát és középiskolai diákéveit Temesváron töltötte, majd 1916-tól mint egyetemista Budapestre került. A háborús évekről, a forradalom, a tanácsköztársaság, a szerb és a román megszállás éveiről utólag írt visszaemlékezései nálunk jelennek meg először. A visszaemlékezés-sorozat első része itt olvasható.
Előző rész: Felesküdni vagy sem?
Következő rész: A levente-per
