Dér Zoltán diákkori emlékei a háborús évekből – 10. rész

1919. július 10-én Zoltán a Keleti pályaudvaron felküzdi magát a vöröskeresztes vonatra és elindul Temesvár felé. A határig vöröskatonák kísérik az utasokat. Szeged előtt azonban leszállítják őket a vonatról, és a csomagokkal gyalogosan kell elhagyniuk a „vörös országot”. A tűző napon való több órányi cipekedés után francia katonák szállítják be őket Szegedre, ahol alapos ellenőrzésen esnek át. Pár napi megpróbáltatást követően diákunk végre megérkezik Temesvárra és viszontlátja családját.

Az előbb leírt utazásom után mihamar elérkezett július 10-e, a vöröskeresztes vonat indulása napja. Úgy gondoltam, hogy „mostanában” nem igen lesz kilátásom arra, hogy Budapestre visszajöjjek, tehát a lehetőséghez képest minden (egyébként sem sok) holmimat haza kell vinnem. Semmiféle kofferem nem volt, csak egy gyümölcsös kosaram, valamint két papírdobozom. Felvettem végül is két rend (egy jó és egy rossz) ruhát magamra. A két papírdobozba bepakoltam egy-egy pár cipőt, és a dobozokat spárgával egymáshoz kötöttem. A gyümölcskosárba csomagoltam a fehérneműt. Végül egy csomagot adott a télikabátom és a belsejébe rejtett gumiköpeny.

A vonat délután indult a Keleti pályaudvarról. Aznap óriási meleg volt: a nap csak úgy ontotta a meleget. Emiatt alaposan izzadtam a kettős ruha és a csomagok terhe alatt. A pályaudvaron óriási embertömeg állt. Felnőttek vitték ki a vonatra az elutazandó kiskorú hozzátartozóikat, és miután őket a vonaton elhelyezték, jöttek visszafelé. Ugyanakkor az újonnan érkezettek befelé nyomultak. Nagy torlódások keletkeztek. Sokan voltak olyanok is, akik azért jöttek csak ki a pályaudvarra, hogy valamelyik elutazó útján rokonainak üzenetet küldjenek. Érthető, hiszen hónapok óta „légmentesen” el volt zárva a határ. Engem is körülfogtak ilyen üzenni kívánók, és papírskatulyáim oldalaira írogatták fel hozzátartozóik címét és rövid üzeneteiket. Arra kértek, hogy ha Temesvárra érek, üzeneteiket írjam meg az illetékeseknek. Szégyenemre mondom, hogy üzeneteikről Temesvárra érve, elfeledkeztem.

A pályaudvaron a nagy tolongás és torlódás miatt csak lépésről lépésre tudtam előrejutni. Rá-ráléptek csomagjaimra is, és szinte úgy kellett emelgetnem az embereket. Egyszer csak a papírdobozokat összetartó spárga elszakadt, és a dobozokba csomagolt két pár cipőm a földön, a tömeg lábai alatt széjjelszóródott. Az agyonnyomás veszélyeivel dacolva keresgéltem a cipőket, de csak másfél pár cipőt sikerült összeszednem. Kárpótlásul találtam egy stanicli idegen cukrászsüteményt, de nagyon „sóher” süteményt, mert a nehéz időknek megfelelően nem volt rajta elegendő cukor. Végül is a tömeg odanyomott egy vaskorlát közepére. A rövid vaskorlátnak egyik szélén ment be a szinte teljesen üresen álló váróterembe egy-egy utas. Két vöröskatona tartotta fenn a rendet. Az egyik egyszer csak rám mutat és így szól: „Az arcán látom, hogy az elvtárs mindjárt el fog ájulni. Adja ide csomagjait és bújjon át a korláton.” Így is történt. És az üres váróterembe érve ahelyett, hogy egyenesen átmentem volna rajta, ki a vonathoz, mint a többiek, kénytelen voltam egy padon egy negyedórácskát ülni, amíg erőhöz jutottam.

Azután én is folytattam utam a peronon a vonathoz. A peronon mindenkinek egy urnába be kellett dobnia összes megmaradt kenyér- és egyéb élelmiszerjegyeit. Azután a vonatnak a vármegyék szerinti alfabetikus kocsisorában megkerestem a Temes megye feliratú kocsit. Oda két kocsi is volt kijelölve az odautazók nagy száma miatt. Beszálltam az elsőbe. Ott hölgyek is lévén, azzal kezdtem, hogy „Bocsánatot kérek, senki meg ne botránkozzék, ha most vetkőzni kezdek. Rajtam ugyanis két rend ruha van, és tovább már nem bírom a hőséget.” Kivetkőztem tehát az egyik rend ruhámból és a levetett ruhadarabokat felakasztottam egy szegre.

A vonat sajátságos módon a Keletiről indult, holott Temesvár felé a Nyugati pályaudvarról induló vonatokon utaztunk eddig. A vonat tehát indulása után igen nagy kerülővel átment Kőbánya felsőpályaudvarról Kőbánya alsópályaudvarra és onnan tovább. Szóval mégis beletorkollott a Nyugatiról induló vonatok rendes vágányába. Éjjel felébredek: áll a vonat. Lejáródott az egyik vészfék, ezt keresik. A vagonokban – nálunk is – teljes sötétség volt. Csak nem én akasztottam levetett ruháimat a vészfék fogantyújára? Gyorsan leakasztottam tehát levetett ruháimat onnan, és mellém a padra dobtam. Azután izgatottan vártam, hogy a mi kocsink kerekeit is végigkopácsolják. Szerencsére nem nálunk volt a hiba.

 Magyarország vasúttérképe
(forrás: vasutallomasok.hu)

Már világos volt, amikor Kecskemétre értünk. Kiskunfélegyházán a velünk utazó vöröskatonák kijelentették, hogy aki innentől kezdve le mer szállni, akár állomáson is, azt keresztüllövik. Kisvártatva belépett a kocsiba két vöröskatona, és egyik rám mutatva így szólt: „Ebben a kocsiban az elvtárs lesz a főbizalmi. Vesz maga mellé még egy elvtársat. Megszámolják, hogy hány utas van a kocsiban. Szentkút állomáson megállunk. Élelmiszert osztunk, és majd a két bizalmi elvtárs kiosztja azt a kocsi utasai között.”

Szentkúton tényleg így történt minden. Mindenki kapott egy karika lókolbászt és egy kerek rozscipót. 19-en voltunk a kocsiban, 19 adagot kaptunk. Volt olyan is, aki nem fogadta el a lókolbászt, mondván, hogy neki jobb élelmiszere van. Adagja megmaradt nekem. Szentkúton hat óra hosszat álltunk. Szomjúságunkat egy kerekes kút vizével enyhítettük. Itt ugyanis megengedték, hogy leszálljunk és a sínek mellett sétálhassunk. A várakozás alatt híre jött, hogy a határ mentén csatározások folynak, de megpróbálnak bennünket Szabadka felé átvinni a határon. Ha ott sem megy, visszavisznek bennünket Budapestre. Mindenki égett a vágytól, hogy a megszállt területen lévő hozzátartozóit viszontlássa. Az ilyen hír tehát érthetően nagy elkeseredést okozott.

 Petőfiszállás-Szentkút állomás
(forrás: vasutallomasok.hu)

De délután mégis megindult vonatunk, és vitt bennünket Szeged felé. Ám nem sokáig. Megállt a vonat. Innen már kocsikon kellett volna megtenni az utat. Az első kocsi transzport fel is pakolt. A kocsik elmentek. Mondták, hogy majd értünk, a még hátralévőkért a kocsik visszajönnek. A kocsikat azonban a fehérek nem engedték be területükre. „Kocsin nem lehet menni, de gyalog igen. Úgy is jó.” Bár sokan voltak, akiknek igen nagy csomagja volt. Ámde, ha nem lehet másképp… Egyszóval gyalog folytattuk az utat. A nap hátulról tűzött dühös erővel. A második rend ruhám nem mertem felvenni, hanem spárgával a nyakamhoz kötöttem. Lógott, mint a halott török Kinizsi szájában.

Sokan nyögtek a nagy, súlyos csomagjaik terhe alatt. Két fekete köpenyes, fekete fátylas apáca egy óriási bőröndöt cipelt, alig bírták szegények. Vezetőink, csomag nélküli „könnyűfelöltős” urak tudtunkra adták, hogy sietni kell. Jobbra-balra, itt-ott lövöldözést hallottunk. Volt egy kis, piff-puff. Hova visznek? A látóhatár legszélén mutattak egy kis fehér pontot. Oda. Cipekedtünk hát. Izzadtunk, sóhajtoztunk.

 (Forrás: Bánlaky József A magyar nemzet hadtörténelme című kötete)

Egyszer csak megszakadt a sín. Innenső végén három vöröskatona ült. Mindegyik szájában pipa. Arccal Szeged felé voltak fordulva. A megszakítás után pedig három sötétbőrű afrikai katona ült, francia katonaruhában, arccal az általunk elhagyott „vörös ország” felé nézve. További néhány francia katona is volt ott. Ezek álltak, feltűzött szuronyokkal. Innentől kezdve már az ő szuronyaik között haladtunk. „Vite! Vite! (gyorsan, gyorsan) – sürgettek minket.

Egyszer csak, végre-végre megérkeztünk a távolról látott fehér ponthoz: egy vasúti őrházhoz. Itt rövid pihenő után még aznap be akartak gyalogosan vinni bennünket a 11 km távolságban lévő Szegedre, ahol akkor Horthy Miklós, volt admirális vezetésével a „fehér kormány” gyakorolta a hatalmat, francia védelem alatt. De kijelentettük, hogy ma este már nincs erőnk gyalog menni, a 11 km-es utat Szegedig megtenni. Pláne csomagokkal. Reggelig a közeli szegedi fehértó (mocsár, madárvilág) közelében szeretnénk táborozni, pihenni. A hajnali hűvösségben nem bánjuk, gyalog megyünk tovább. De nem így történt. Az őrházból betelefonáltak Szegedre, ahonnan egy sereg tehergépkocsi jött ki értünk. Ezekre felszálltunk. A csomagok egy külön tehergépkocsira kerültek, majd rövid utazás után már Szeged utcáin robogtunk. Ha időnként a tehergépkocsik felverte porfelleg meg-megszakadt, látni lehetett az út két oldalán a bennünket bámuló roppant embertömeget.

 Híradás a Délmagyarország 1919. július 10-i számából
(forrás: dm.ek.szte.hu)

Egy olyan házba vittek bennünket, amely a szegedi kommunisták uralmának vége és elmenekülésük óta lezárva állott. A ház olyan volt, mintha Csipkerózsika álmát aludná. Falain még pár hónappal azelőtti falragaszok és felírások. Pl. szombaton a malommunkások szakszervezeti ülése, stb. Az udvaron teknőkben állt a hidegvíz. Ezekben derékig levetkőzve megmosdott a társaságunk. Apácák fatálcákon kenyérszeleteket és vajat kínáltak. A másnapi szegedi újság szerint: „nem is evett, hanem mohón falt a kiéhezett tömeg”. Majd éjjel 11 óráig az esti hűsben, ragyogó holdfény mellett egy fa alatt állva vártuk, hogy mikor indulunk tovább. Akkor híre jött, hogy ma már nem megyünk. Kísérőink felvezettek bennünket az épület első emeltére, egy üres terembe. A nagy teremben mindössze köröskörül a fal mellett voltak keskeny lócák. A lócákra csak kevesen fértek, és nekünk, többieknek a csupasz padlón jutott csak hely. Letettem tehát a padlóra azt a ruhámat, amelyet a nyakamba kötve hoztam magammal, és pár percre kimentem. Mire visszatértem, a ruhámon már egy leány feküdt. „Kérem ez az én kabátom.” – mondtam, mire azzal válaszolt: „Hát én hova menjek? Tele van a terem mindenütt emberekkel.” „Tudja mit? A fele kabát a magáé!” Mást nem mondhattam. Éjjel egyszer csak arra ébredek, hogy a mellemet nyomja valami és fulladozom. Hát az illető hölgy a kemény talaj miatt hánykolódva, a mellemre talált feküdni. Haja a számban. A sötétben löktem egyet rajta. Nagyot nyekkent. Tovább próbáltunk aludni. Az alvás azonban a kemény beton-padlón kényelmetlen volt, és többet forgolódtunk, mint aludtunk. Nem csoda, hogy hajnalban már az egész társaság talpon volt. Egyik kisfiú az ott posztoló katonát „elvtárs bácsi”-nak szólította. De én kioktattam őt: „Vigyázz fiam, ezek már nem elvtárs bácsik, hanem fehérkatona bácsik. Nehogy a rossz címzés miatt a katona bácsi leharapja a fejedet!” Szavaimon a fehérkatona csak jóindulatúan mosolygott.

Reggel az udvaron csajkában gulyást osztottak. Kétszer is kaptam belőle. A kerítésül szolgáló magas kőfalon az egyik helyen volt egy ablakszerű nyílás. Ezen keresztül egy szegedi asszony megpróbált velünk üzletet kötni és egyet-mást eladni. Alig kezdte el, máris odajött egy fehérkatona, és az asszonyt ellökdöste onnan. Egyébként az épület körül szétszórtan fehérkatonák álltak őrt, amíg mi ott voltunk.

Délfelé az udvaron sorba állítottak bennünket. Csomag és útlevélvizsgálat lesz. A közös csomagszállító gépkocsiról a csomagokat közben szétosztották. Én azonban jelentettem az ott lévő vöröskeresztes grófnőnek, hogy a fehérneművel teli kosarat nem kaptam vissza. A grófnő erre így válaszolt: „Sajnos, nem tehetünk semmit. Ki vagyunk szolgáltatva a részben afrikai eredetű, megszálló hadseregnek. A kosarát a csomagkezeléssel megbízott valamelyik néger katona tulajdoníthatta el. Vigasztalódjék azzal, hogy a fehérneműje a négerek között terjeszti a civilizációt.” A csomagvizsgálat közepe táján megeredt az eső, bele a kinyitott kofferekbe. A vizsgálatot félbeszakították. Valamennyien beálltunk a kapu alá. Az eső elálltával újra kezdték az egész csomagvizsgálatot. Egy éppen előttem sorra kerülő lány, mert nem voltak rendben a „papírjai”, rács mögé került. Ott sírdogált egy rácsos ablakú szobában bezárva, amíg meg nem könyörültek rajta, és tovább engedték velünk.

 Dér Zoltán visszaemlékezéseinek piszkozata

Az őrt álló fehérkatonák gyűrűjével körülzárt épületből végül is csak délután szabadultunk ki, ugyanúgy teherautókon, ahogy odakerültünk. Most is nagy tömeg bámult bennünket az utcán. A szegedi állomáson tehervagonokat kaptunk a továbbutazásra. A vagonok alja poros, piszkos volt. Ezt kissé kitisztították, és fiatalabb társaink az állomás közelében lévő nyírfákról tördelt gallyakkal telerakták a vagonok alját. A teherkocsikban zsúfoltan voltunk. Férfiak, nők vegyesen, többnyire fekve. Annyi hely sem volt, hogy ki lehessen rendesen nyújtózni. A vonat estefelé indult Temesvár felé. Éjféltájban megállt. A mozdonyvezető kijelentette, hogy ő fáradt, több éjszaka nem aludt, és visszament Szegedre aludni. Leszálltunk és sétálgattunk a békabrekegéses vizes terület mellett. A vonatunk egy állomáson állt. A teherkocsiknak lépcsője nem volt, le és felszálláskor úgy kellett feltornásznia magát mindenkinek az ajtó közepéig leengedett hengeres vasrúdon. Egyik testesebb hölgyet fél vagon ember tolta felfelé, amikor visszament a vagonba. Mindenféle baleset is előfordult: a sötétben ráléptek valakire, oldalba rúgták, ráültek a fejére, stb. Úgy, reggel 8 óra körül (már világosban) Nagykikindán már kiflit, zsemlyét is lehetett kapni. Ilyesmit már régen nem láttunk.

Temesvárra déltájban érkeztünk. Itt „V” betű alakjában felállított szerb katonák között kellett végigmennie annak, aki kiszállt. A szerb katonák megnézték útlevelemet és csomagjaimat. A vonat pedig itt ki nem szállt többi utasával még több napon át kanyargott Erdély különböző részei felé.

Nagy volt a meglepetés és az öröm, hogy hazaérkeztem. Kérdeztem: „Mi az ebéd?” Hát többek közt káposzta főzelék. „Márpedig azt nem eszem! Budapesten hónapokig erjedt káposztából készült főzelék volt a leggyakoribb táplálékom!” – mondtam. Apám, aki sohasem engedte meg a válogatást, ezúttal egy szót sem szólt, és azonnal más ebédet főztek nekem.

A nyár – a budapesti nélkülözések után – viszonylagos jólétben, kellemesen telt el. Öcséim egy csónakot készítettek jó ismerősünk, Bocskay István tanár irányítása alatt. Ebben az időtájban a Begának város előtti, turbina feletti szakaszán nemcsak élénk fürdőélet, de élénk evezősélet is kialakult. Sokan csónakáztak ott, legtöbben a turbina fölötti első fahídig, sőt némelyek a második fahídig is, amely már Giroda, Bega-menti község elején volt. Nem sejtettük a nyár elején még, hogy a szerbek temesvári uralma hamarosan véget ér.

Dér Zoltán (1897-1994) hosszú életének legnagyobb részét Sopronban élte le, a Széchenyi István Gimnázium megbecsült matematika-fizika szakos tanára volt. Önéletírásának Sopronra vonatkozó részeit halála után húsz évvel tanítványai kezdték el a sopronanno.hu oldalon közreadni. Dér Zoltán gyermekkorát és középiskolai diákéveit Temesváron töltötte, majd 1916-tól mint egyetemista Budapestre került. A háborús évekről, a forradalom, a tanácsköztársaság, a szerb és a román megszállás éveiről utólag írt visszaemlékezései nálunk jelennek meg először. A visszaemlékezés-sorozat első része itt olvasható.

Előző rész: Ellenforradalmak

Következő rész: Temesvár román megszállás alatt - egy szabotázsakció története