Dér Zoltán diákkori emlékei a háborús évekből – 8. rész
A tanácshatalom irányítása alatt álló ország felveszi a harcot a kisantant államok hadseregei ellen. Több helyen ellenforradalmi kormány alakul. Dér Zoltán részt vesz a kötelező sorozáson, de ezúttal sem viszik el katonának. A főváros nélkülöz, amit megrendült egészségi állapotú főhősünk nagy önfegyelemmel és találékonysággal igyekszik átvészelni. Mindeközben a történelem zajlik: beszédek, szónokok, szakszervezet, plakátok és vörös május elseje – ahogy azt a tömegből egy ifjú egyetemista érzékeli.
A franciák és a románok által megszállt Aradon 1919. május 5-én nagy-antant támogatással gróf Károlyi Gyula (a fekete gróf) megalakította az ellenforradalmi „aradi” kormányt. Nem sokkal utóbb Szegeden nagybányai Horthy Miklós vezetésével megalakult a „fehér (ellenforradalmi) kormány” is. Az „Antibolsevista Comité” végrehajtó bizottsága egyidejűleg megkezdte a „nemzeti hadsereg” szervezését. Ugyanakkor a kis-antant államok hadseregei is felvonultak a magyar proletárdiktatúra ellen.
Ezek hatására összehívtak bennünket egy ifjúmunkás szakszervezeti ülésre, amelyen az előadó a következőket fejtegette:
„Ellenségeink nem pihennek, vesztünkre törnek. Összefog ellenünk cseh, román, szerb. De ez sem elég. Négereket, jelesül zulu-kaffereket vonultatnak fel a magyar főváros ellen. De nem engedünk. Vitézül megküzdünk velük. Ám még ha győzni találnának is, annak ne örüljenek ellenségeink: a burzsujok. Mert gondunk lesz reá, ha nekünk, proletároknak végül is el kellene vesznünk, előbb a burzsujok vesszenek el. Az ellenség győzelmét ők nem fogják megélni!”
A beszéd alatt egyre rosszabbul éreztem magam. Láz kerülgetett, erőm gyengült. Hátam jobboldali alsó bordái közt nyilalló fájdalmat éreztem, mintha kést döfködnének belém. A kollégiumba hazatérve sokáig hevertem az ágyon. A szúrás csökkent. Első utam az Üllői úti Röntgen-intézetbe vezetett. A diagnózis ez volt: „mellhártyagyulladás, de már múlóban, egy kevés tüdőcsúcshurut. Legyen sokat szabad levegőn és táplálkozzék jól.” Ezt azonban könnyebb volt tanácsolni, mint megtenni.
Rémképeket festettem magamnak. Szüleimmel, akik Temesváron, tehát a demarkációs vonalon túl laktak, már hónapok óta minden érintkezésem megszűnt. Elképzeltem, hogy mire a határ megnyílik, én már nem leszek, a „tüdőbajban” elpusztulok, és szüleim már csak a síromat találják meg.
Ezért a „lehetőségekhez képest” teljes erővel átadtam magam a „gyógyító kúrának”. Már az említett ifjúmunkás gyűlés előtt, amikor mellfájást éreztem, kúráltam magam teákkal: a kollégium szakácsnőjével teákat főzettem a sárgavirágú lóköröm szattyú és a piros kékes virágú pettyegetett tüdőfű virágaiból és leveleiből. Ezt tehát folytattam. Azon utasítás folytán, hogy tartózkodjam lehetőleg sokat a szabad levegőn, én ezt követően nem annyira az egyetemre jártam, mint inkább lassú lépésben hosszú sétákat tettem a pormentes hegyi utakon. És „élelmet” kerestem. Erőltettem, hogy a legrosszabb ízű ételt is egészen megegyem a kollégiumban. Ha láttam, hogy asztaltársaim meg sem kóstolnak egy ételt – például sokan nem ették a dohos kukoricakását, a penészes asztalt szilvával elkészítve – én az ő részüket is elkértem és megettem. Megettem a közös tálban meghagyott ételmaradékot is. A száraz kenyeret vízbe áztatva ettem. Sorra jártam a vendéglőket, tejcsarnokokat. Itt is, ott is akadt néha egy kis „savanyú tej”, vízben főtt cukrozott dara. Egyik vendéglőben láttam egyszer valami ismeretlen ételt. Valaki egy kis kanállal megpróbált belőle enni, de egy-két kanál után otthagyta. Kérdésemre megmondták, hogy ez az étel hajdina-kása. Három adagot kértem egyszerre. A vendéglősék nevetve összenéztek. Cudar rossz volt, de mindhárom adagot megettem, Egyszer láttam egy távoli vendéglő ablakán: „Délben bableves”. Délben több kilométer távolságból is visszamentem oda. Tényleg volt a levesben pár szem bab is, a többi árpakása (gersli). E kitartó makacssággal elértem azt, hogy lassabban soványodtam.
Mi, akik el voltunk vágva szüleinktől, államsegélyt kaptunk. Olyan papírpénzben fizették, amelynek csak az egyik oldalán volt nyomtatvány, hátsó oldala pedig üres, fehér lap volt. Éppen ezért „fehér pénznek” nevezték. Többnyire 25 koronás címletű volt. Vásárlóértéke igen csekély. Ellenben sok mindent lehetett kapni, a régebbi, mindkét oldalán nyomtatott pénzért: a „kékpénzért”. De kékpénzhez csak nagy ritkán lehetett jutni, mert voltak, akik azt maguknak félretették és eldugták.
25 koronás „fehér pénz”
Mi, államsegélyes kollégisták március hónap végén testületileg beléptünk az Ifjúmunkás Szakszervezetbe. A vöröskatonai kötelező sorozáson is részt vettünk. A sorozás Budán, a Szentháromság téri iskolában volt. Én a szokásos: „katonai szolgálatra alkalmatlan” eredménnyel. Ilyenfajta rendelkezésekkel még azok sem mertek szembeszállni, akiknek elvi fenntartásai, vagy aggályai lettek volna. Tehát nem is gondolkodtunk rajta.
Dér Zoltán nyilatkozata 1920-ból
(Forrás: Eötvös Collegium – Mednyánszky Dénes Könyvtár és Levéltár)
Nagy hiányok mutatkoztak ipari és technikai vonatkozásokban is. A kollégiumban a főbizalmi az inas volt. Maga Bartoniek igazgató úr is, ha pl. egy nadrágtartót akart vásárolni, az inastól tartozott engedélyt kérni. Mihamar kifogyott a cérna. Régi ruha szétfejtéséből kellett pótolni. Kifogyott a varrótű is. Nadrágom alul kirojtosodott, fenekén lukak támadtak, és nem volt mivel befoltozni. Szabó sem vállalta az anyaghiány miatt.
E nyomorúságos állapotokat a leszerelése után Temesvárra hazatért, majd leszerelési pénzének felvétele végett februárban Budapestre felutazott Pista öcsém is szenvedte. Ő velem nem lakott, de mindaddig Budapesten tartózkodott a Kossuth Lajos utcai mágnáskaszinó kártyaszobájában berendezett diákszálláson, amíg neki már április hónapban sikerült csodával határos módon visszatérnie Temesvárra. Kürtösnél éjjel átszökött a fronton, és Aradon csatlakozott az orosz fogságból hazatérő magyar katonák egyik nagyobb csoportjához, sőt nevükben, mint társuk és francia tolmács el is járt a francia katonai városparancsnokságon. Így sikerült neki is engedélyt szereznie a Maros hídján keresztül való hazatéréshez. Pista öcsém távozásakor nálam hagyta katonanadrágját. Ezt én átfestettem és ünnepi nadrágként kincs módjára őriztem.
Órám elromlott. Nem tudták megjavítani, mert hiányzott a megfelelő alkatrész. Egyik társam óráját véve támpontnak: a szobám falára, padlójára krétával vonalakat csináltam, hogy hol van 3 órakor, 4 órakor, 5 órakor stb. az ablakléc árnyéka. A jelzéseket naponta helyesbíteni kellett a Nap eltolódása szerint. Ha nem volt ott történetesen a társam órája és sütött a nap, a már megrajzolt jeleket elég jól lehetett használni meglehetős időbeli tájékozódásra.
Láttam és olvastam plakátot, éspedig egy és ugyanazt a plakátot, amelynek felső felén Pogány József hadügyi népbiztos elvtárs kinevezi Kun Bélát belügyi népbiztossá, viszont az alsó felén Kun Béla belügyi népbiztos elvtárs kinevezi Pogány Józsefet hadügyi népbiztossá. Szóval egymást nevezték ki.
Láttam Pogány Józsefet katonái élén átmasírozni a Ferenc József hídon (ma Szabadsághíd).
Láttam és hallottam Kun Béla népbiztos elvtársat nagy tömeg élén beszélni a Vérmezőn. Tőlem talán 10 méter távolságban beszélt egy autó tetejéről. „Mi baloldali politikusok vagyunk” – mondta, „jobban balra már nem mehetünk, mert arra már nincs hely”,stb.
Láttam és hallottam Kunfi Zsigmond oktatásügyi népbiztost beszélni az oktatásügyi népbiztosság (Kultuszminisztérium) épületének erkélyéről, amikor mi egyetemi hallgatók azt kértük tőle, hogy engedje meg az állásától felfüggesztett dr. Fröhlich Izidor elméleti fizikai tanárunknak, hogy tovább oktathasson bennünket. Eredmény: dr. Fröhlich Izidor engedélyt kapott a további oktatásra.
Láttam és hallottam többször is beszélni Garami Ernő népbiztos elvtársat, pl. az Országház lépcsőjéről.
A Magyarországi Szocialista Párt gyűlése az Országház előtt
(Forrás: filmhiradokonline.hu)
A kommün korát jellemezte a sok, legtöbbször alaptalan híresztelés a kommün közeli bukásáról. Ezek voltak „a rémhírek”. Joggal mondta tehát a plakát, hogy: „Te sötétben bujkáló rémhírterjesztő ellenforradalmár, reszkess!”
Sok vicc is forgott közszájon, amelyeknek éle legtöbb esetben a kommunizmus ellen irányult, és amelyekben nem ritkán volt is több, kevesebb igazság. Például: „Melyek a kommunista elemek? Nem tudja? Hát az elemelem és a félelem!” Célzás a kisajátításokra és a minden diktatúrával együtt járó terrorisztikus, azaz félelemkeltő mozzanatokra.
Hírek terjedtek el a Hungária szálló, a parlament pincéjéből „mégis-mégis” kiszüremlő jajveszékelésekről. A népbiztosok és feleségeik dőzsöléséről még a legínségesebb időkben is. Hogy igazak voltak-e vagy sem ezek a hírek, én nem tudom. Sok volt akkor „a rémhír”. Én is csak azért említem, hogy az akkori közhangulatot jellemezzem.
„A vörös május 1.”
Valamikor – az én gyermekkoromban – a temesvár-gyárvárosi Kossuth Lajos tér sarkán május 1-én néhány egyszerű, kopott ruhás férfi és asszony jött össze, és fel akartak vonulni, de a rendőrök hamar szétoszlatták őket. A „cucilisták”, mondták róluk.
Azóta nagyot változott a világ. 1919. május 1-én óriási arányokban vörös díszbe öltözött az egész főváros. Akármelyik pesti utcába nézett be valaki, a vörös zászlók erdejét látta. A házak lakói igyekeztek mindenféle vörös dolgot kiakasztani, ha más okból nem, hát félelemből: vörös terítőt, vörös kabátot, vörös szőnyeget, napernyőt, sálat stb. Budán is sok helyen így volt. Így nagybátyám kissvábhegyi villája első emeletéről egy vörös ágyterítőt lógatott le. Már csak azért is, hogy azzal elfedje a háza falán dombormű alakban kiképzett nemesi címerét. De megkopott a nemesi címer értéke ezekben az időkben, sőt később „életveszélybe” hozta nagybátyámat is.
Vörös bevonattal látták el a Duna-hidak karfáit, korlátait. Sőt, egyes szobrokat, amelyek látása bántotta volna a kommunista hangulatot, vagy tréfásan szólva: amelyeket „nem tartottak méltónak arra, hogy a látványban gyönyörködjenek”: pl. Pázmány Péter szobrát, vörös vászonnal bevont favázzal fedték le. Helyettük másfélember magas kommunista gipsz-szobrokat állítottak fel, (munkás: kezében ütésre emelt kalapáccsal, asszony sarlóval: sarló és kalapács együtt, vagy ellenségre elszánt dühvel rohanó vörös katona). Az Eötvös Kollégium ifjúsága testületileg kivonult. Az Andrássy út elején álltunk fel. Általában az egy üzemhez tartozók, az egy foglalkozásúak egy csoportban haladtak. A csoport élén két rúd közé kifeszítve vitték azt a vászonszalagot, amelyre az üzem neve volt ráfestve. Helyenként az utcasarkokon zenekarok voltak felállítva, amelyek harsogva játszották az internacionálét. Voltak a menettel együtt vonuló zenekarok is.
Fel, fel, ti rabjai a Földnek – ez a dal zengett végig az egész Andrássy út mentén. A felvonulást az út két oldalán ezrek figyelték. A házak ablakából és erkélyein sok-sok néző figyelte a felvonulást, többnyire az „aranyóra-láncos burzsujok”, akiknek arcára rá volt írva a megszeppenés. Néhány „tréfás” felvonuló ilyenféle felkiáltásokat engedett meg magának: „Reszkess burzsuj”, „Borzadj burzsuj!”, „Vesszen a burzsuj!”. A menet a városligetbe érve a vurstli-szerű mutatványos-bódék közt szétoszlott.
1919. május elsejei felvonulás Budapest utcáin
(Forrás: filmhiradokonline.hu)
Voltak a kommunisták között is, akik erősen támadták a kormányt a május elsejei „vörös festék pazarlásáért”. A sok vásznat és hozzá a vörös festékanyagot Ausztriától vette a kormány csereáruk fejében, mert az új, csak egyik oldalon nyomtatott „fehér” pénzünkért ott nem adtak semmit. Ezt a huszonkétmillió koronás pazarlást egy olyan ország fizette így meg, amelynek készletei már-már teljesen kifogyóban voltak.
Már másnap, május 2-án nagyot esett a kommunista hangulat. Hírek jöttek, hogy a kis-antant államok csapatai előre törtek. Újabb felszólítás hangzott el: „Mindenki be a vörös hadseregbe”. Ekkor sokan kényszerből, mások (főként a gyárakból) önként bevonultak katonának. Ez meghosszabbította a magyar kommün életét, miután a vörös hadsereg Stromfeld Aurél vezérezredes vezérlete alatt többfelé visszaszorította a kis-antant seregeit.
Dér Zoltán (1897-1994) hosszú életének legnagyobb részét Sopronban élte le, a Széchenyi István Gimnázium megbecsült matematika-fizika szakos tanára volt. Önéletírásának Sopronra vonatkozó részeit halála után húsz évvel tanítványai kezdték el a sopronanno.hu oldalon közreadni. Dér Zoltán gyermekkorát és középiskolai diákéveit Temesváron töltötte, majd 1916-tól mint egyetemista Budapestre került. A háborús évekről, a forradalom, a tanácsköztársaság, a szerb és a román megszállás éveiről utólag írt visszaemlékezései nálunk jelennek meg először. A visszaemlékezés-sorozat első része itt olvasható.
Előző rész: 1919 első hónapjai a fővárosban
Következő rész: Ellenforradalmak
