Dér Zoltán diákkori emlékei a háborús évekből – 5. rész
1918 késő őszén zavaros állapotok uralkodnak az országban. Az egyetemista Dér Zoltán és édesanyja rokonlátogatásra indul a Dunántúlra. A vonatok zsúfoltsága és bizonytalan közlekedése, valamint a rossz közbiztonság miatt az utazás időnként kalandosra fordul. Mindeközben Zoltán öccse, Pista a hajmáskéri katonai táborban tartózkodik, ahol leszerelését várja. Ehhez azonban szüksége van egyetemi indexére – így főhősünk ismét útnak indul Budapestről, hogy eljuttassa testvérének a szükséges dokumentumot. A Dér család mai epizódján keresztül bepillantást nyerünk a korabeli közhangulatba.
Egy rokonlátogató körút 1918-ban
1918-ban már a nyáron azt terveztük anyámmal, hogy Mindenszentek napja körül végiglátogatjuk a dunántúli rokonainkat. A megbeszélt időpontban – október végén – anyám Budapesten a Keleti pályaudvaron, az indulási hall közepén már várt rám egyik bőröndjén ülve. Több nehéz bőröndje volt. Ugyanis a Hajmáskéren a tüzértiszti iskolában kiképzés alatt álló Pista öcsémnek is akart némi fehérneműt, ruhát és hazai ennivalót vinni.
Győrig simán utaztunk. A Bástya utca 23. szám alatti kis házban felkerestük anyám nagynénjét, az Anna nénit. Elbeszélgettünk vele és nála is vacsoráztunk. Mikor közöltük vele, hogy kevés idő áll rendelkezésünkre, ezért még az éjjel tovább kell utaznunk, hogy az éjjel 2 óra után induló vonathoz kiérjünk, Anna néni ajánlotta, hogy már éjfél előtt menjünk ki az állomásra, ha nem akarjuk azt, hogy kifosszanak. A kis „lepihenésből” éjfél után 1 óra lett, mire nekiindultunk az állomásnak. A kaland sem maradt el, mert részeg bosnyák katonák észrevettek és üldözni kezdtek. Alig tudtunk elmenekülni előlük úgy, hogy változtatva utunk irányát össze-vissza, jobbra-balra szaladtunk a nehéz bőröndökkel.
A győri pályaudvar és környéke
Éjjel 11 óra felé érkeztünk meg Veszprémbe. Gyalog mentünk a város másik végén lévő házhoz, amely Nelly nénié volt. Éjjel 12-től reggel 3-ig voltunk náluk. Nagy hirtelenjében pörköltet készítettek. Vacsora közben elmondták, hogy a Balaton déli részén horvát katonákból álló „zöld káder” fosztogatja a falvakat és vonatokat. Az öcsémnek szánt csomagokat ezért a veszprémi rokonoknál hagytuk, hogy ők továbbítsák azokat Hajmáskérre.
A zöld káder fosztogatásairól hallva anyám jajveszékelni kezdett, hogy nem fog idejében Hajmáskérre érkezni. Én bátorítottam, hogy ez mégis lehetséges lesz. Nem lehetvén nyugtom, éjjel 3 órakor már kimentünk a messze fekvő veszprémi állomásra. Ott tudtuk meg, hogy a Balaton felé menő hajnali vonat nem közlekedik. Vaktában vártunk ezért az állomáson egy esetleg később induló vonatot. Ment is egy vonat – mintegy másfél órával később – de éppen ellenkező irányba: Jutas-Székesfehérvár felé. Délelőtt 10 óra felé lehetett, amikor vonatunk – hatalmas ívben – bekanyarodott a székesfehérvári állomásra. Minden utasnak sápadt lett az arca, mert az állomásról a vonat közeledése miatt egyre erősödő puskaropogás és csörömpölés hallatszott. Mire megérkeztünk, megnyugodtunk, mert láttuk, hogy az állomáson nem történik más, mint az, hogy a felbomlott olasz frontról érkező katonák nagy örömükben – golyóra már úgysincs szükség – felfelé lövöldöztek a levegőbe, és a golyók átlyukasztották az állomás akkori üvegezett tetejét. Az állomáson beszélték, hogy a katonavonat tetejére felmászott, belül el nem férő katonák közül útközben egy alagút sokat lesodort és halálra zúzott.
Székesfehérvár, az állomás belseje
Az állomáson egyszer csak előállt egy tagbaszakadt katona és felállt az egyik vasúti kocsi lépcsőjére. „Emberek!” – kiáltotta harsány hangon. „Mi most hazajöttünk, hogy megpihenjünk. De minden oldalról özönlik be országunkba az ellenség. Kár minden golyóért, amit haszontalanul elpuffogtatunk. Nekünk, ha már kipihentük, szembe kell még szállnunk azokkal, akik országunkat meg akarják csonkítani!”
Erre a beszédre nagy éljenzés támadt és minden puskaropogás megszűnt. Vagy két óra múlva üres személykocsikat csatoltak a zsúfolt katonavonathoz. Beálltunk a felszállni akaró tömeg közepébe, az egyik odakapcsolt kocsi lépcsője elé, és ekként sikerült felszállnunk és a kocsi folyosójának falához beszorulnunk. Közben izgalmas új hírek érkeztek. Legfőként az, hogy gróf Tisza Istvánt merénylő golyója terítette le. Tisza Istvánt, „a háború okát”! Igaz lenne ez?! A néphit ugyanis őt tartotta a háború egyik okozójának, holott Tisza István tulajdonképpen ellenezte a háborút, de hiába. Nem rajta múlt. A kocsiban hallottam, amikor egy széles vállú, nagybajuszú népfelkelő mint kérdezi: „Igaz-e, hogy a gaz Tisza Istvánt kiterítették?” Az utasok közül többen igenelték és helyeselték: „Megérdemelte!”
Hazatérő katonák
(Forrás: Vasárnapi Újság, 1918)
Pista öcsém leszerel
Az egyik nap levelet kaptam Temesvárról, szüleimtől. Többek közt ezt idézték Pista öcsém leveléből: „Leszerelhetnék, ha igazolni tudnám, hogy egyetemi hallgató vagyok. De nincs nálam az indexem. Ez az Imre bácsiéknál van Budán. Azt kellene hozzám eljuttatni.”
Aznap éjjel éppen soros voltam az őrségen. Reggel alig kezdett világosodni, máris felvertem a még alvó Imre bácsiékat a kissvábhegyi villájukban. Onnan szaladva még idejében kiértem a Déli pályaudvarra. A vonatra zsúfoltsága miatt nem tudtam felszállni. Villamoson gyorsan átmentem a Kelenföldi állomásra, de felszállnom a zsúfolt vonatra ott sem sikerült. Ez jó vonat lett volna. Szerencsére hamarosan indult a Kelenföld állomásról egy másik vonat, amely a Keleti pályaudvarról jött és Pusztaszabolcs felé ment. Erre sikerült felkapaszkodnom. Pusztaszabolcson átszálltam Székesfehérvár felé, és csodák-csodájára – még így kerülővel is – előbb érkeztem Székesfehérvárra, mint az előbb említett direkt vonat.
A székesfehérvári állomáson előbb több katonavonat haladt át. Hiába érveltem, hogy katonához utazom, azokra nem engedtek felszállnom. Végre akadt egy civil vonat is, de bizony már jócskán délután volt, amikor megérkeztem Hajmáskérre és a katonai táborba, ahol a tüzér tisztiiskola volt. A tábor éppen forrongásban volt. Könnyen bejutottam oda, de Pista öcsémet nem találtam szobájában. A jól fűtött szoba asztalán egy félig megírt levél feküdt: „Hát kedves szüleim, muszáj nekem a világ végéig katonának lennem?” Megfordítottam a levelet és ráírtam üres hátlapjára: „Kedves öcsém! Itt az indexed! Minden kívánságod így teljesedjék!” és már éppen távozni akartam, amikor nyílik az ajtó és belép az én kedves Pista öcsém. Nagy összeölelkezés. De gyűlésre kellett sietnie: „Károly király elhagyta az országot. Nincs többé legfelső Hadúr!”
Hajmáskér katonaváros, a kaszinó épülete
Az udvaron sétálgattam és néztem, hogy az ülésterem ablakaiból az udvar földjére vetett fénysávokban hogyan imbolyog a bent izgatottan járkáló tisztjelöltek árnyéka. Az ülés véget érvén, kifelé tódultak a teremből a katonák. A katonák közt volt kedvenc kosztosdiákunkat, Pantits Szlavkót is volt itt módom üdvözölhetni.
Hajmáskérről, mivel direkt vonatok nem mentek, teljesen szokatlan útvonalon sikerült visszajutnom Budapestre. Éspedig a Hajmáskér-Dombóvári vonaton Lepsényig, és itt átszállva Kelenföldig. Mindenütt sok volt az utas. Jó darabot lépcsőn utaztam, kezeimmel a kínálkozó vasrudakba kapaszkodva. Hideg volt a vasrúd és bár váltogattam, mindkét kezem majd lefagyott. Később sikerült feljutnom a nyitott peronra. Az itt süvítő nagy szél csak akkor enyhült, amikor a vonat a dombok közötti mélyebb bevágásokban haladt. Teljes sötétség volt. Mégis mellettem egy ember ilyen átvágásokkor ismételten így fejezte ki magát: „Milyen jó árnyék van!” Kelenföldön leszállva nagy sebességi tempóra állítottam be meggémberedett lábaimat és ekként hamarosan felmelegedtem. Éjfél után léptem be a jól befűtött dolgozó-szobánkba, ahol egy darabig a nagy vaskályha mellett állva élveztem a sugárzó hőséget.
Pista öcsém ezután rövidesen leszerelt. Sándor nagybátyám dunaegyházi házainak pincéiben volt tárolva az apostagi és solt-félixi szőlők az évi termése, amely közt a mi és Margócsy Aladár borai is tároltattak (összesen mintegy 300 hl mennyiségben). Pista öcsém a család érdekében három hétig Dunaegyházán tartózkodott, hogy a megmaradt borokat Sándor bácsiék megmaradt ingóságaival együtt Apostagra „menekítse át”, Jani bácsi apostagi házába. Csak amikor ezzel végzett, utazott haza, mint leszerelt katona Temesvárra.
Dér Zoltán (1897-1994) hosszú életének legnagyobb részét Sopronban élte le, a Széchenyi István Gimnázium megbecsült matematika-fizika szakos tanára volt. Önéletírásának Sopronra vonatkozó részeit halála után húsz évvel tanítványai kezdték el a sopronanno.hu oldalon közreadni. Dér Zoltán gyermekkorát és középiskolai diákéveit Temesváron töltötte, majd 1916-tól mint egyetemista Budapestre került. A háborús évekről, a forradalom, a tanácsköztársaság, a szerb és a román megszállás éveiről utólag írt visszaemlékezései nálunk jelennek meg először. A visszaemlékezés-sorozat első része itt olvasható.
Előző rész: Mi lesz, ha nem győzünk?
Következő rész: Temesvár a szerbek kezén