Dér Zoltán diákkori emlékei a háborús évekből – 4. rész

A háború folyik tovább, az élet egyre nehezebb, de a hátországban sokan bíznak a győzelemben. Aki az ellenkezőjét firtatja, az nem lesz túl népszerű. 1918 végén felbomlik a rend és elszabadulnak a szenvedélyek. A sikeres érettségi vizsgát követően 1916 szeptemberétől Dér Zoltán Budapesten folytatja tanulmányait, ahol matematika-fizika szakos tanárnak készül. Felvételt nyer az Eötvös Collegiumba is.

Az én gimnáziumi tanulmányi időmben a történelmet csak 1867-ig tanultuk. A történelemtanítás hivatalosan nagyon lojális volt a Habsburgok iránt. Azért írom azt, hogy hivatalosan, mert már akkor olyan történelemtanárom volt, aki a történelem órán élesen kirohant a Habsburgok ellen. „Magyarország szerencsétlensége a Habsburg-ház. És képzeljék, 72 Habsburg főherceg van, és szükség esetén mindegyiken végigmegy az örökösödési jog. Nincs is kilátás, hogy e dinasztiától valaha is megszabadulunk.” Hasonló szellemben tanított a Temesvári Főreáliskola történelemtanára is, Kunfi Zsigmond (később népbiztos lett). Egyszer a főigazgató látogatásakor is éles megjegyzést tett a Habsburgokra, mire a főigazgató így szólt: „Ilyen hangon nem engedek történelmet tanítani! A tanár urat állásából felfüggesztem!”

A legtöbb középiskolai tantárgyat érdeklődéssel tanultam. Mégis középiskolai tanulmányaim vége felé egyéb hajlamaimnak fölébe kerekedett a matematika iránt való érdeklődés. Voltak többen, akik erről le akartak beszélni: legyek fogorvos („32 foga van mindegyik embernek!”), legyek bányaigazgató, mert ott lehet ám igazán keresni, stb. Én a matematika szaktárgyból a tanári pályát választottam a mennyiségtudomány iránti vonzódásból. Második szaktárgyként az ábrázoló geometriára gondoltam, de mert akkor a műegyetemre is kellett volna járnom – az ábrázoló geometriát ugyanis ott adták elő –, másrészt a sok rajzolástól is féltem, ezt a szaktárgyat ejtettem és második szaktárgyul a fizikát választottam.

Színjeles érettségi bizonyítványom alapján megpályáztam a budapesti br. Eötvös József kollégiumba való felvételt. Pályázatom sikerrel járt. Felvettek félfizetéses helyre. A kollégiumot pár évtizeddel azelőtt br. Eötvös József író és kultuszminiszter azért alapította, hogy jó tanuló bölcsészettan hallgatóknak otthont nyújtson, sőt különoktatókkal és jól felszerelt könyvtárral módot adjon nekik magasabb fokú önművelésre.

 Dér Zoltán kérelme az Eötvös Collegiumba való felvételre
(forrás: Eötvös Collegium – Mednyánszky Dénes Könyvtár és Levéltár)

1916. év szeptemberében túlságosan korán mentem fel Budapestre. Az egyetemi év csak később kezdődött. Minthogy a kollégium csak később nyílt meg, vagy két hetet anyai nagybátyáméknál, Ódor Imrééknél „vészeltem át”.

A világháború pedig folyt tovább. Egyre és egyre újabb államok léptek be a háborúba és csatlakoztak a küzdő felekhez. A központi hatalmakkal (Osztrák–Magyar Monarchiával, Németországgal, Törökországgal és Bulgáriával) szemben az antant hatalmak (Anglia, Franciaország, az Egyesült Államok, Oroszország, Szerbia, Románia, Olaszország és még egy sor, inkább névleg szereplő tengerentúli állam) számbelileg és hadianyagban óriási túlsúlyban volt. Utólag, tárgyilagosan nézve a dolgot: nem csoda, hogy az „entente”, másképpen a „szövetségesek” nyerték meg a háborút.

 Részlet Mühlbeck Károly „Nyaralási mozgósítás” című rajzáról
(forrás: Új Idők, 1916)

A harctéri helyzetet a hátországban lévők általában élénk figyelemmel kísérték. A front változásait nagyon sok családban gombostűre erősített zászlócskákkal tüntették fel a térképen, különösen az első időben. Közben pedig mindig arról volt szó, hogy így győzünk, úgy győzünk, és mi lesz, hogyan lesz, ha győzünk. Én egyszer aztán önkéntelenül felvetettem azt a gondolatot, hogy „és mi lesz, ha nem győzünk?” Nagy megdöbbenés követte a szavaimat. Úgy néztek rám, mint hazaárulóra. Pedig én nem állítottam, hogy veszteni fogunk, csak a győzelem reményének állandó és fanatikus hangoztatását megalapozatlannak találtam. Apám ekkor azt mondta: „Máskor ki ne nyisd a szádat politikai dolgokban, vagy ha igen, úgy csak az emberek reményeivel egyező irányban.” „Rosszabb is történhetik: …egy város elfoglalását követő fáklyás diadalmenet alkalmával valakit, aki ellenkező értelmű megjegyzést tett, és a város elfoglalásának fontosságát alábecsülte, a feldühödött tömeg valósággal darabokra szaggatta.”

Mai ésszel: bár akkori megjegyzésem értelmesen nem volt kifogásolható, mégis helytelen volt. Gyermekes okvetetlenkedés. Azzal semmit nem érhettem el, viszont az önbizalmat megingatni a nehéz időkben, amikor arra nagy szükség van, káros. És mint láttuk, nem is „tanácsos”. Az esetből levont tanulság egyik alapja lett annak, hogy később is mindig tartózkodtam a politikától.

Meghalt a király, éljen a király

Amióta eszünket tudtuk, sőt apáink emlékezetében is, mindig a Habsburg-házból származó I. Ferenc József volt a király. Ausztria császára és Magyarország királya. Festményekről, képeslapokról (Tolnai világlapja, Érdekes Újság, stb.), sőt a filmhíradókból is mindenki jól ismerte alakját. Közepes termetű, inkább kerekképű, kétoldalt hegyesedő pofaszakállas, kissé ó-lábú, ezidőtájt már kissé előre hajló nyakú ősz öreg úr volt. Amikor fényképezték, legtöbbször tábornoki egyenruhát viselt: fekete hengeres sapkát bőrellenzővel, gabonaszürke atillát és fekete hosszú nadrágot stráfokkal.

 Ferenc József képe az Érdekes Újság címlapján

Íróink a huszadik század elején úgy írnak róla, hogy keblében a legnemesebb érzelmek lakoztak és népeinek „igazi atyja” volt. Az ország első embere, aki a legszorgalmasabb, leglelkiismeretesebb hivatalnokaként kormányozta az országot. Már reggel öt órakor íróasztala mellett ült, stb. Ezzel szemben már a napjainkban íródott Új Magyar Lexikon szerint: „Klerikális beállítottsága, társadalmi konzervativizmusa, a nép iránti gőgös megvetése és sivár középszerűsége a haladó törekvések súlyos gátjává vált. Balkáni agresszív politikája és németbarátsága révén jelentékeny része volt a magyar tragédia előkészítésében.”

Közel 70 évnyi uralkodás után 1916 november 21-én meghalt.

Még ugyanazon a télen magyar királlyá koronázták az elhunyt király unokaöccsét IV. Károly néven, és egyidejűleg magyar királynévá feleségét, a pármai származású Zita hercegnőt. A koronázási ünnep a budai várban folyt le. Én akkor karácsonyi vakáción Temesvárott tartózkodtam, apám azonban felutazott. Hazatérőben nagy lelkesedéssel számolt be a látottakról. A Mátyás templom előtti téren rögtönzött dombra (amelyet az ország minden részéből összehordott földből emeltek) is fellovagolt az új király és megtette a kardvágásokat mind a négy égtáj felé jeléül annak, hogy az országot minden oldalról jövő támadás elöl meg fogja védeni. Egyes babonában hívő emberek rossz előjelnek vették, hogy fellovagolás közben az új király fején a korona – ha le nem is esett – de megingott.

 IV. Károly király a koronázási dombon
(Forrás: bfl.archivportal.hu)

IV. Károly király fiatal, keskenyarcú, fekete hajú, rövid fekete bajuszú, élénk mozgású egyén volt. Zita királyné arcát egy csúcsával lefelé fordított, egyenlőszárú háromszög kontúrba lehetett volna belefoglalni. Szőke haját egészen lapos frizura alakjában hordta.

* * *

Az áruhiány egyre fokozódott, a vonatokat egyre rosszabb szénnel fűtötték, és azok egyre jobban késtek. Volt úgy is, hogy a Temesvárról Budapestig 9.25-től 19.30-ig terjedő hivatalos menetidő helyett a vonat csak másnap reggel érkezett meg. Redukálták a vonatok számát is. Egyszer Budapestről Aradon át Temesvárra úgy utaztunk, hogy jó darabig a vonat legalsó lépcsőjén ültünk a sötét éjszakában, és onnan lógattuk le lábainkat. Később sikerült bepréseltetni magunkat a folyosó sarkába. Végül bejutottunk egy első osztályú fülkébe harmadikra szóló jegyünkkel. A „zűrös” éjszaka után teljesen kimerülten értünk haza.

Akkoriban Budapesten még sok vérbajos katonát lehetett látni. Így egyiknek az orra helyén csak gennyes seb volt, vérvörös udvarral. A másiknak az orra helyén nagy lyuk volt, amelyen keresztül látni lehetett a fogait, stb. Manapság már ilyenek, ilyen vérbajosok nincsenek. A vérbaj ellen jó orvosságnak bizonyult az Ehrlich 606, vagy másképpen Salvarsan-kúra.

Kitör a forradalom

Bizonyos, már említett hullámzások után a központi hatalmak hadseregeinek sikerült legázolniuk a szerbeket, oroszokat, románokat. A háború súlypontja ennél fogva eltolódott nyugat felé. Különösen súlyos harcok folytak Olaszország ellen a Doberdónál, majd a Piave folyó mentén, Franciaország ellen Verdunnél. Nagy súllyal esett latba az Egyesült Államok hadba lépése a központi hatalmak ellen.

Otthon a sok áruhiány, szénhiány, közlekedési zavarok, a fokozódó sorban állások. Egyre több a hadiözvegy, hadiárva.

 Várakozó vevők egy budapesti községi élelmiszerárusító bolt előtt
(forrás: Új Idők, 1916)

A frontokon a katonák között is fokozódik az elégedetlenség. A cseh csapatok átpártolnak az ellenséghez. Egy horvát kapitányt saját emberei lőnek le. Egyik horvát csapategység megtagadja az engedelmességet. Leverik, és a lázadó katonákat megtizedelik.

A munkásság is mozgolódik. Tüntetések, sztrájkok, szabotázs cselekmények.

Mindennek következménye, hogy a Piave melletti katonai vereségünk után a front felbomlik. A katonák otthagyják állásaikat, és gyalogmenet, vagy a visszafordított, túlzsúfolt vonatokon megindulnak hazafelé. Az is jött, aki csak a vonat tetejére fért, ami számos balesetnek volt okozója.

1918 október végén Budapesten megalakul a Nemzeti Tanács. Előbb Hock János, majd rövidesen gróf Károlyi Mihály elnöklete alatt.

A katonák nagy része azzal jött haza, hogy nem akar idegen országok területén harcolni, de kész saját hazájának határait megvédeni. Linder Béla személyében olyan új „hadügyminisztere” lett az országnak, aki kijelentette, hogy „Nem akarok katonát látni!”. Eredménye: mindenben felbomlott a rend, és elszabadultak a szenvedélyek. Mindenfelől bosszúállásokról, kegyetlenkedésekről, dúlásokról, rablásokról lehetett hallani. A nép dühe elsősorban azok ellen fordult, akik a katonaszedésnek és adószedésnek voltak közegei, pl. főszolgabírák, adóügyi jegyzők. Egyes gazdag földbirtokosok ellen is támadtak, akik kizsákmányolták munkásaikat. Egyik Temes megyei jegyzőt nyakig beásták a földbe, és fejét, mint egy futball-labdát, addig rugdosták, amíg volt benne élet. Elevenen való megnyúzás sem volt ritkaság.

 Hazaérkező katonák

Adóügyi és sorozás-összeíró jegyző volt Sándor nagybátyám is (Dunaegyházán). Nekik két házuk is volt: az egyik a jegyzői lak (természetbeni lakás), a másik a Margócsy Kálmán bácsitól örökölt ház. Sokat költöttek a házakra, és igyekeztek lakásaikat nívósabbá tenni (így csempézett fürdőszobát építtettek be, stb.). De éppen az idő tájt, amikor örömmel állapíthatták meg, hogy terveik valóra váltak, tört ki a forradalom. A feluszított falusi lakosság az üzletek kifosztása közben nagybátyám ellen támadt, és „Falra kenjük a belit!” kiáltozással megrohanta a jegyzői lakot, őt keresve. Nagybátyám éppen a jegyzői lakkal átellenben lévő Margócsy Kálmántól örökölt házában tartózkodott. Nem ijedt meg, fogta vadászfegyverét és lövésre készen kitartotta az ablakon: „Ha vesznem is kell, de legalább nem adom magam ingyen!” De míg a jegyzői lakba betódult tömeg ott tört-pusztított, nagybátyámat néhány jóakarója felkereste a másik lakásban, és menekülésre beszélte rá, amit némi megfontolás után nagybátyám is elfogadva, családjával együtt kocsira ült, és mire a tömeg észbekapott, kocsiján már messze járt Apostag határában. Ő és családja ideiglenesen Dér Jánosnál, testvéröccsénél, az én másik nagybátyámnál talált menedéket.

A tömeg a jegyzői lakban minden bútort, berendezést összetört, sok hordó fenekét kiütötték. A jegyzői lakot teljesen kifosztották, és ami értékesebbet találtak, azt elrabolták. A pincékben mintegy 300 hl. bor volt (a mi apostagi szőlőnk termése is). Tanyát vertek tehát az elpusztított jegyzői lakásban részeg katonák, azzal, hogy ők nemzetőrség, hetekig ott tivornyáztak a teljes lerészegedésig.

Budapesten is gyakoriak voltak a villákba a betörések, különösen az elhagyott villákba. Útonállás is nem egy fordult elő. Ezért polgárőrség szervezésére volt szükség. Így az Eötvös Kollégiumban minden éjjel négy kollégista teljesített őrszolgálatot. Kettő éjfélig, kettő éjféltől reggelig. A kollégisták a sorosság szerint léptek szolgálatba. Az őrség ideje alatt a két kollégista párban, töltött fegyverrel bejárta a Gellérthegy villasoros utcáit. A váltás éjfélkor történt Bartoniek igazgató földszinti irodájában, ahol részükre forró feketekávét tálalt az inas. Az őrjárat ideje alatt a másik pár szintén az igazgató irodájában tartózkodott, hogy szükség esetében segítségére lehessen a külső szolgálatot teljesítőknek.

1918 ősze folyamán megfordultam Temesváron. Oda zsúfolt vonaton, Aradon át sikerült lejutnom. Időközben megalakult a rövid életű „Bánsági Köztársaság”. Létrejött a külön Tartományi Tanács. Budapestre visszautazásomkor a tanács előszobájában sokat ácsorogtam és kilincseltem, hogy „tanulmányai[m] folytatására” Budapestre szóló útlevelet kapjak. Néhány osztálytársam segítségével, akik alkalmazást kaptak a Tanácsnál, különösebb nehézség nélkül jutottam az útlevélhez.

Dér Zoltán (1897-1994) hosszú életének legnagyobb részét Sopronban élte le, a Széchenyi István Gimnázium megbecsült matematika-fizika szakos tanára volt. Önéletírásának Sopronra vonatkozó részeit halála után húsz évvel tanítványai kezdték el a sopronanno.hu oldalon közreadni. Dér Zoltán gyermekkorát és középiskolai diákéveit Temesváron töltötte, majd 1916-tól mint egyetemista Budapestre került. A háborús évekről, a forradalom, a tanácsköztársaság, a szerb és a román megszállás éveiről utólag írt visszaemlékezései nálunk jelennek meg először. A visszaemlékezés-sorozat első része itt olvasható.

Előző rész: Háborús erkölcsök, háborús bűnök

Következő rész: „Igaz-e, hogy a gaz Tisza Istvánt kiterítették?"