A hadüzenet napja

A szarajevói merénylettől a világháború kitöréséig tartó időszak – a júliusi válság – egyik legfontosabb epizódja, amikor 1914. július 28-án az Osztrák-Magyar Monarchia hivatalosan hadat üzen Szerbiának. Ez az esemény nemzetközi jogi értelemben a háború kezdete, mivel ezáltal a két érintett állam között beállt a hadiállapot. A dualista birodalom ezzel eleget tett az 1907-es (II.) hágai békekonferencia 3. konvenciójába foglalt követelménynek. Ez előírta, hogy az ellenségeskedések nem kezdődhetnek meg előzetes és félreérthetetlen figyelmeztetés elküldése nélkül, ami történhet megindokolt hadüzenet vagy feltételes hadüzenetet tartalmazó ultimátum formájában…

Azt talán túlzás lenne állítani, hogy a Szerbiának küldött osztrák–magyar hadüzenet párját ritkítaná a történelemben, több szempontból mégis egyedülállónak tűnik. Az a tény például, hogy elküldését ugyan uralkodói jóváhagyás előzte meg, ám a Ferenc József által aláírt szövegváltozat nem volt azonos azzal, amit a Monarchia külügyminisztere a szerb külügyminisztériumnak elküldött, bizonyára példa nélkül álló. Erről a blogunk olvasói már egy korábbi posztom („Hogyan ne robbantsunk ki világháborút?”) 2. részéből tájékozódhattak.

 A hadüzenet eredeti fogalmazványa, amiből Berchtold az ominózus részt (amely a temes-kubini incidensre vonatkozott) kihúzta. Bal oldalon látszik az uralkodói szignó, ami természetesen az eredeti szövegre vonatkozott
(Forrás: wikimedia.org)

Különlegesnek számít továbbá, hogy átadására nem személyesen került sor, ahogy az a diplomáciatörténetben bevett gyakorlatnak számított, hanem távirati úton, habár az említett hágai konvenció ezt csupán az ügyben érintett semleges államok haladéktalan értesítésére tartja elfogadható módszernek. Ebben az esetben azonban kényszerhelyzet állt elő, tekintettel arra, hogy a hadüzenet esedékessé válásának idejére a Monarchia és Szerbia között a diplomácia viszony megszakadt és a belgrádi osztrák–magyar nagykövetség személyzete már elhagyta a szerb fővárost. Minderre azt követően került sor, hogy július 25-én a Monarchia képviselője által két nappal korábban átadott szigorú hangú jegyzékre a szerb fél nem teljes mértékben adott kielégítő választ, mire életbe lépett a jegyzékben erre az esetre kilátásba helyezett szankció, azaz a diplomáciai kapcsolatok azonnali megszakítása. Ez utóbbi egyébként magyarázatot ad arra is, miért nem volt a szerbeknek átadott jegyzék ultimátum: annak ugyanis a hadiállapot azonnali beálltával kellett volna fenyegetnie a követeléseket nem teljesítő fél magatartását. Így azután felemás helyzet keletkezett: bár a 23-i jegyzéket mindenki (beleértve az osztrák–magyar diplomaták közül például Arthur Giesl belgrádi nagykövetet is) ultimátumnak tekintette, amit természetesen a hadiállapot beállta követ, ők mindannyian tévedtek. Berchtold külügyminiszter kénytelen volt külön felhívni diplomatái figyelmét a helytelen szóhasználatra és annak beláthatatlan következményeire. A háború ugyanis minden ellenkező híreszteléssel szemben július 25-én koraeste még nem tört ki – bármit írtak is erről a korabeli újságok…

 Leopold Berchtold gróf, osztrák–magyar külügyminiszter
(Forrás: Wikipédia)

A hadüzenetről szóló értesítés személyes átadása egyébként nem csupán a belgrádi osztrák–magyar diplomáciai személyzet elutazása miatt vált lehetetlenné: 28-án ugyanis már nem tartózkodtak a szerb fővárosban a szávai királyság külügyminisztériumának munkatársai sem. A szerb fél ugyanis biztosra vette, hogy az ultimátum (ami persze nem volt az…) elutasítása után a Monarchia azonnal megszállja Belgrádot, kihasználva az ellenséges főváros rendkívül exponált földrajzi helyzetét. (Erről a blog rendszeres látogatói nemrégiben szintén olvashattak a „Ha békét akarsz: foglald el Belgrádot? Avagy Hötzendorfi Konrád kapitális bűne” című posztomban.) Mindenesetre a belgrádi szerb kormányszervek (beleértve a Külügyminisztériumot is) evakuálásra kerültek és 28-án már a dél-szerbiai Nišben tartózkodtak. Berchtoldnak tehát ide kellett eljuttatnia távirati úton a hadüzenetet. Erre azonban csak jókora kerülővel kerülhetett sor, mivel a szerbek válaszul az osztrák–magyar lépésre (a diplomáciai kapcsolatok megszakítására) a postaforgalom felfüggesztésével reagáltak. Így azután Nišbe az út Czernowitzon és Bukaresten keresztül vezetett.

A nevezetes távirat el is jutott 28-án Nišbe, és értesült róla Pašić miniszterelnök is.

Egy szerb minisztériumi hivatalnok így emlékezett az eseményre: „A Hotel Európában ebédeltem, amely zsúfolásig volt Belgrádból érkezettekkel. 12 és 1 óra között belépett az étterembe egy kézbesítő és átadott Pašićnak, aki kétasztalnyira tőlem ült, egy táviratot. Miután a miniszterelnök elolvasta azt, felemelkedett és így szólt: Ausztria megüzente nekünk a háborút. A mi ügyünk jogos ügy. Isten segíteni fog.” (Friedrich Würthle: Die Spur führt nach Belgrad. Wien-München-Zürich 1975., 238.)

 Az 1879-ben épült Hotel Europa, ahol Pašić az osztrák-magyar hadüzenetről értesült
(Forrás: https://niskevesti.rs/da-li-znate-da-je-nis-imao-hotel-evropu-u-centru-grada/)

A szerb politikusok és diplomaták mindazonáltal erősen csóválták a fejüket és hitetlenkedve olvasták annak tartalmát. Ilyen horderejű közleményeket nem szoktak nyílt – azaz nem rejtjelezett – táviratban küldeni. Nem csoda, hogy szerb oldalról azonnal kételyek merültek fel a távirat valódiságát illetően. Ez természetesen érthető, ám a nyílt távirat szintén a kényszer szülte helyzet következménye volt. Hiszen normál esetben a külföldön szolgálatot teljesítő osztrák–magyar diplomatáknak küldött bizalmas rejtjeltáviratok visszafejtéséről a diplomáciai személyzet gondoskodott. Ebben az esetben azonban erre nem volt mód. Így maradt a fejcsóválást kiváltó nyílt szövegezésű távirat.

 Nikola Pašić szerb miniszterelnök
(Forrás: Wikipédia)

Mindenesetre a szerb politikusok egyelőre nem tudták, mihez tartsák magukat: komolyan vehetik-e a különös táviratot? Ottokar Czernin, a Monarchia bukaresti nagykövete azt jelentette Bécsbe, hogy „[28-án] éjféltájt megjelent a szerb ügyvivő a külügyminiszternél és közölte, hogy Szerbia nem tekinti magát hadiállapotban lévőnek a Monarchiával, mivel hivatalos hadüzenet nem érkezett, és a távirat hamisítvány lehet.” Ugyanakkor a távirat megérkezésének szerb részről történő nyugtázásáig Bécsben sem lehettek biztosak abban, hogy a szerbek tényleg megkapták-e a küldeményt. Az osztrák diplomáciai aktagyűjtemény (Österreich-Ungarns Aussenpolitik… etc.) 8. kötete tartalmaz egy aláírás nélküli szerb táviratot, amelyen augusztus 1-i feladási dátum szerepel és amely megerősíti a hadüzenet átvételét, ám az érkezés dátumát (a kísérő magyarázat szerint) nem lehet rajta biztosan kiolvasni, ráadásul egy nyilvánvaló elírást is tartalmaz, amennyiben az osztrák-magyar távirat keltezését tévesen 8. hó 28-ként adja meg.

 A nevezetes távirat Nišbe érkezésének bizonyítéka
(Forrás: wikimedia.org)

A bizonytalanság további jeleként tekinthető az is, hogy 28-án Belgrádban elterjedt a híre az osztrák–magyar hadüzenetnek, mire a helyi napilap, a Politika rendkívüli kiadásban cáfolta az – ekkor még hivatalosan meg nem erősített – értesülést. Legalább is ezt olvashatjuk James Lyon (a blogon már többször idézett) könyvében. (James Lyon: Serbia and the Balkan Front, 1914. London-New York 2015.) Hamarosan rendeződtek azonban a dolgok és a háború zavartalanul folyhatott tovább…

Nyilván felmerül a kérdés, mire volt jó ez az egész? Miért kellett az ultimátumot nem teljesen ultimátummá gyengíteni azzal, hogy a hadiállapot azonnali beállta helyett csupán a diplomáciai viszony megszakítását helyezte kilátásba, ha a szerbek nem minden feltétel nélkül tesznek eleget a Monarchia követeléseinek? Egyáltalán: muszáj hadüzenetet küldeni, ha valamely szuverén állam háborúzni akar? A poszt elején említett hágai konvenció szerint a válasz az lenne, hogy igen, muszáj. Magára valamit is adó állam nem ront rá minden értesítés nélkül leendő ellenségére még akkor sem, ha ez utóbbi eljárás jelentős katonai előnyökkel is kecsegtetne. Az 1914. július 7-i közös minisztertanácson egyébként Tisza István magyar miniszterelnök egyértelművé tette, hogy nem járulna hozzá egy Szerbia ellen minden előzetes hadüzenet nélkül indítandó háborúhoz.

 Tisza István gróf, magyar miniszterelnök
(Forrás: Wikipédia)

Hiába hívta fel rá a figyelmet Krobatin közös hadügyminiszter, hogy bizony a történelemben a hadviselő felek nem mindig tartották be a hágai konvenciót. Így például a közelmúltban az 1904–1905-ös orosz–japán, illetve az 1912–1913-as mindkét Balkánháború hadüzenet nélkül kezdődött. Tisza tehát ragaszkodott az előzetes értesítéshez, pontosabban egy szigorú (de nem teljesíthetetlen) követeléseket tartalmazó jegyzékhez. Eredetileg azonban nem ő, hanem Burián István, a Tisza-kormányban a király személye körüli miniszter posztját betöltő politikus vetette fel egy 1914. július 14-i informális tanácskozáson (résztvevők: Stürgkh osztrák, Tisza magyar miniszterelnök, Berchtold külügyminiszter és Burián), hogy a mozgósítással ne egyidejűleg kezdődjék a hadiállapot, mégpedig a francia kormánydelegáció tervezett oroszországi programjával való egybeesés miatt.

A gondolat igazi atyja azonban kétség kívül Conrad vezérkari főnök volt. Ő a legszívesebben egészen addig halasztotta volna a hadüzenet elküldését, míg az osztrák–magyar mozgósítás be nem fejeződik és a haderő készen áll az azonnali támadásra. Berchtold külügyminiszter azonban ezt nem tudta neki megígérnie, mivel Conrad a balkáni haderő akciókészségét csupán augusztus 12-re prognosztizálta. A vezérkari főnök kénytelen volt elfogadni, hogy a diplomáciai szempontok fogják meghatározni, mikor is kerül majd elküldésre a hadüzenet. Mindenesetre a részleges mozgósítás elrendelése (július 25.) és a hadüzenet elküldése (július 28.) közötti nemzetközi jogi szempontból zavaros időszak (benne a szerb vezérkari főnök, Putnik vajda budapesti elfogásával, illetve a temes-kubini incidenssel, amelyre az osztrák-magyar diplomácia kis híján nagypolitikát csinált – erről is írtam a már említett „Hogyan ne robbantsunk ki világháborút?” című poszt első részében.) meggyőzhette az érdekelteket, hogy a hadüzenet halogatása több kárral, mint amennyi haszonnal jár.

Az azóta eltelt 110 esztendő bebizonyította, hogy – nemzetközi jog ide vagy oda – háborút bizony lehet indítani hadüzenet nélkül. És az akkor is háború lesz, ha nem történt meg a hadüzenet, mégpedig a „dolgok erejénél fogva”, azaz rendszerint a hadműveletek megindulásakor. Attól kezdve pedig már igazán nem oszt és nem szoroz, volt-e előzetes értesítése a megtámadott félnek…