Szurmay Sándor, a honvédelmi minisztérium egyik legkiválóbb hivatalnok katonája a hadüzenet után komoly dilemma elé került: maradjon a minisztériumban, hogy közelgő előléptetésével államtitkár, majd utána miniszter legyen – ami később be is következett –, vagy pedig frontszolgálatra kérje magát? Ő a frontot választotta. Annak ellenére, hogy elismert elméleti tudása dacára akár a gyakorlati kudarc veszélye is fennállt. Döntésének helyessége azonban nagyon gyorsan bebizonyosodott!
Pontosan száz évvel ezelőtt, 1914. november 23-án, egy altábornagy érkezett a minisztériumból Kassára Svetozar Borojević-hez, az oroszok által szorongatott helyzetben lévő 3. hadsereg főhadiszállására. A „vendég” eredetileg a 38. honvéd gyaloghadosztály parancsnokságát kapta volna meg, de a válság hatására egy egész „hadseregcsoportot” hoztak létre, amelynek vezetésével őt bízták meg. Azt az altábornagyot, aki aznap reggel még a honvédelmi minisztérium államtitkára volt, Szurmay Sándornak hívták.
Szurmay Sándor
(forrás: dka.oszk.hu)
Szurmay 1860. december 19-én született Boksánbányán (Ma: Bocşa, Románia.) magyar–német polgári családban. Az édesapját tizenöt évesen elveszítő Szurmay tanulmányait a szegedi katonai főreáliskolában kezdte, majd végigjárta a Monarchia katonai iskoláit (1883: Ludovika Akadémia Tisztképzője, 1887: Bécsi Hadiiskola). Tanárai, parancsnokai mindig elismerően nyilatkoztak róla. Többnyire osztályelső. Ezzel párhuzamosan egyenes vonalban fejlődött katonai karrierje is (1884: hadnagy, 1889: főhadnagy, 1898: őrnagy, 1901: alezredes, 1905: ezredes, 1910: vezérőrnagy, 1914: altábornagy). Állomáshelyei közül kiemelkedik „szeretett kanizsai ezrede” (20. honvédgyalogezred), amelynek parancsnoka volt 1905-1907 között. 1892-től kisebb-nagyobb megszakításokkal a honvédelmi minisztériumban dolgozik. 1907-től a minisztérium II. ügycsoportjának, majd 1910-től az I. ügycsoportjának főnöke. Báró Hazai Samu honvédelmi miniszter nagy barátságát és elismerését tudhatta magáénak. Ekkor dördültek el a pisztolylövések Szarajevóban. Szurmay Sándor a háború kirobbanása után azonnal a frontra kérte magát. Hazai Samu azonban nem akarta elveszíteni legjobb beosztottját, így talán ennek is betudható, hogy 1914. augusztus 17-én Szurmay Sándort nevezték ki államtitkárrá. Szurmay azonban ebbe nem nyugodott bele. Az 1914. novemberére az orosz fronton kialakuló válsághelyzet az altábornagy óhaját a hadsereg-parancsnokság kérésével erősítette fel, mire a miniszter már engedni kényszerült. „Fájó szívvel”, de elengedte Szurmayt a frontra. Szurmay Sándor 1914. november 25-én érkezett meg a később róla elnevezett hadseregcsoport főhadiszállására, Nagybereznára (ma: Velikij Bereznij, Ukrajna). „Hadseregcsoportja” elég vegyes összetételű egység volt. A 38. honvéd gyaloghadosztály („erdélyi hős legényeim”), és az ún. „Wallner-különítmény” (33. közös gyalogezred két zászlóalja) volt belőle teljes értékű. A többi – megfelelően annak, amilyen körülmények között állították össze ezt a csoportot – vagy létszámából, vagy fegyverzetéből és kiképzettségéből adódóan volt gyengébb harcértékű alakulat. Ezek közé tartozott a 56. hadosztály hat zászlóalja (azaz valójában egy fél hadosztály), a 102. népfelkelő gyalogezred (a 102. szegedi népfelkelő gyalogdandár maradványa) és az 1. valamint 2. bécsi népfelkelő dandár („kedélyes bürgereim”). Utóbbiak harci moráljával is komoly problémái adódtak Szurmaynak. A másik fő gondot az oroszok elleni támadáshoz elengedhetetlenül szükséges hegyi tüzérség hiánya okozta.
A Szurmay-csoport akciója Homonnától keletre, majd átszállításuk Bártfa mellé
(forrás: Julier Ferenc: 1914-1918: A világháború magyar szemmel. Budapest, 1933.)
A helyzet Szurmay megérkezésekor válságos volt. Az ellenség behatolt a Magyar Királyság területére: az Uzsoki-hágóban és a „Homonnai-zsákban” (Ma: Humenné, Szlovákia) is orosz erők álltak. A 3. hadsereg folyamatosan hátrált. A válság súlyát jelzi, hogy már felmerült egy, a „budapesti hídfőig” történő visszavonulás lehetősége is. Hazai Samu és Tisza István azonban minden követ megmozgatott. Sebtében 70 000 fős erősítést és Szurmayt küldték a probléma elhárítására. Szurmay új hadteste a válságba került 3. hadsereg jobbszárnyára került. Kecsegtető lehetőség hullott azonban az új „hadseregcsoport” ölébe, ugyanis Nagybereznáról nézve az oroszok homonnai helyzete kiváló lehetőséget nyújtott egy délkelet felőli oldaltámadásra. Ha ugyanis Szurmay csapatai a Kárpátok vonalában sikeres előretörést tudtak volna végrehajtani, jelentős orosz erők bekerítését érhették volna el. Az akciót a lelkes Szurmay már az érkezése első pillanatában elindította. A csapattestek közötti kommunikációt azonban felettébb hátráltatta a telefon hiánya, aminek pótlását az altábornagy azonnal kérvényezte is a parancsnokságtól. Itt derült ki, hogy Szurmay államtitkári múltja mekkora előnyt jelentett ilyen ügyek elintézésében. Erről Losonci Szakáll Kálmán, Szurmay vezérkari főnöke így emlékezik meg könyvében: „Pár nap alatt meg is kaptuk [a telefont], holott a szolgálati út betartásával soha, vagy csak hetek multával teljesült volna kívánsága.” Ennek ellenére a támadás csak nagyon nehezen alakult. A 76. dandár és a 102. népfelkelő gyalogezred elkeseredett harcban próbálta kivetni az oroszokat az Uzsoki-szorosból. Közben a „Szurmay-csoport” többi része Takcsány (ma: Stakčín, Szlovákia) és Zemplénoroszi felé tört előre.
A takcsányi temető
(A szerző felvétele)
A kezdeti nehézségek után 1914. november 27-én a csapatok kelet felől elérték a Ciróka-völgyet. Ugyan aznapra is kijutott még a bosszúságból, mert Rafft tábornok (a 2. bécsi népfelkelő dandár parancsnoka) fogságba esett, de 28-án sikerült az áttörés. Viszont az oroszok felismerték a helyzet veszélyét és elkezdték kiüríteni a homonnai térséget, a bekerítés elkerülése érdekében. Közben Krautwald altábornagy erői is támadták Homonnát dél felől, majd a város elfoglalása után a Laborc völgyében törtek előre. Szurmay hadseregcsoportjának balszárnya 1914. december 3-án elérte Vendégit (ma: Hostovice, Szlovákia). Az orosz erők pedig jelentős hadianyagot hátrahagyva menekültek a bekerítés elől.
Vendégi. Előtérben a katonai temető
(A szerző felvétele)
Közben Uzsoknál komoly ellenállásba ütköztek. Szurmay a helyszínre sietett páncélvonatával, és erősítést is vitt magával. Ennek hatására 1914. december 4-ére már a Kárpátok túloldalára nyomták az oroszokat. Az Uzsoki-hágó felszabadult. Ekkor érkezett a parancs, hogy Szurmay csoportját átvezénylik Bártfa (ma: Bardejov, Szlovákia) mellé, ahol ismét válságosra fordult a helyzet. A vonaton átszállított hadseregcsoportot Szurmay – hirtelen jött lázas betegségéből még fel sem épülve – követte december 8-án. Ekkorra Szurmay csoportjának két támadóéke, a „Kornhaber-csoport” és a „Nagy Pál-csoport” már mélyen benyomult az orosz csapatok közötti „hézagba”, ahol oldalba kapták a Limanova felé özönlő 8. orosz hadsereg balszárnyát.
A Szurmay-csoport megjelenése Neu-Sandec-nél a 8. orosz hadsereg oldalában
(forrás: Pilch Jenő: A világháború története)
Szurmay erői ekkor még két irányban törtek előre Bártfa, illetve Neu-Sandec (ma: Nowy Sącz, Lengyelország) felé. Bártfáról közben kivonultak az oroszok. Így az új parancsnak megfelelően 1914. december 9-e délutánján Szurmay csoportjának jobbszárnya az addigi Zboró (ma: Zborov, Szlovákia) irány helyett szintén északnak fordult. A Szurmay-csoport teljes erejével 1914. december 12-éig folyamatos és ádáz harcok közepette tört előre, aktív részt vállalva a limanovai győzelemben.
Szurmay Sándor csoportjához történő megérkezésétől a neu-sandeci hídfő elfoglalásáig 18 nap telt el. E két és fél hét alatt akciójával kiűzte az oroszokat az Uzsoki-hágóból, megfutamította őket Homonna és Bártfa térségéből, és úttalan utakon harcolva elérte a neu-sandeci-i hídfőt. Ez a teljesítmény már a kortársak szemében is méltán dicsérte Szurmay hadvezéri képességeit. A későbbiekben ismét visszafoglalta az orosz kézre került Uzsoki-hágót, amivel kivívta az „Uzsok hőse” címet. Ezen győzelmek hatására kapta kitüntetésül a „vitéz uzsoki Szurmay Sándor” nevet. 1915-ben a Kárpátokban harcolva védte Magyarországot egy újabb orosz betöréstől. Majd Galíciában, mindvégig a keleti fronton harcolva megkapta mind a németek, mind a Monarchia elismerését (1915: II. osztályú német vaskereszt, 1916: I. osztályú Lipót-rend, 1917: Katonai Mária Terézia Rend lovagkeresztje). 1917. február 17-én fájó szívvel hagyta el a frontot, hogy Hazai Samu barátjától átvegye a honvédelmi miniszteri tisztséget, amelyet az összeomlásig betöltött. Miniszteri munkájában a hadsereg egyre súlyosabb helyzetének megoldása mellett a hadirokkantak, özvegyek és árvák támogatására is jutott idő („Szurmay-alap”). A Monarchia felbomlását követően már csekély politikai és katonai szerepet vállalt. Visszavonultan élt és nem csak mint katona és parancsnok, de mint katonai szakíró is maradandót alkotott. Már a háború előtt megírta „A honvédség fejlődésének története annak felállításától napjainkig 1869-1898” című tanulmánykötetét. A mű olyan sikeres volt, hogy még Ferenc József magánkönyvtárába is bekerült. A Felvidék és Kárpátalja hadtörténete 1914-1918 kötet és Losonci Szakáll Kálmán: Uzsok hősei 1914 című mű előszavát is Szurmay írta. Szurmay Sándor: A magyar katona a Kárpátokban (1940) című nagysikerű műve inkább a front mindennapjairól szól, a parancsnok szemszögéből.
Beosztottjai mindig szeretettel és tisztelettel írtak róla. Elöljárói pedig nagy elismeréssel adóztak tevékenységének. 1945. február 26-án már egy oroszok által megszállt Budapesten érte a halál.
A szocializmus időszakában „Az orosz vörös veszedelem és Magyarország szerepe” című könyve (1921) miatt is személye feketelistára került. Lányait vidékre internálták, majd nem engedték őket visszatelepülni Budapestre. Szurmay Sándor csak 1990-et követően kerülhetett be a „nemzeti katonai panteonba”. Mára utcák viselik a nevét, szobrok, márványtáblák őrzik emlékét. 2012-től pedig a budapesti helyőrség dandár is Szurmay Sándor nevét viseli.
