Kovács György háborús naplója – 21. rész
A Balaton vidéki juhászbojtár olyan szépen fújta a tárogatóját a fronton, hogy azt még az oroszok is csodálva hallgatták, míg nem egyszer foglyul is ejtették… Az egyik legszebb és legszomorúbb történet, amit háborús mesemondónk a Kirlibaba környékéről megörökített.
A tárogatós katona a fronton. Aki a tárogató hangját egyszer hallotta, az csak azt tudja róla elmondani, hogy igen szép hangszer. És aki a tárogatóval szépen tud játszani, azt igazán érdemes hallgatni. Kivált, ha esti órákban játszik rajta valaki, annak hangja órányi távolságokra is elhallatszik és mindenki szívesen hallgatja a bájos, tündéri hangját.
Továbbá a naplómban egy tárogatós katonát jegyzek fel, aki jó ideig volt velem a fronton. Balaton vidéki, keszthelyi fiú volt, civil életében juhászlegény volt, és pedig már jó öreg legény, de sohasem nősült meg, csak úgy élte világát egyedül valahol a Balaton vidékén, mint juhászbojtár. Azt mondta, hogy ő csak a tárogatójában találta örömét egész életében. De tudott is rajta játszani a tárogatóján, úgy hogy csak kevés embert lehet hallani, aki úgy tudott játszani, mint ahogyan ő tudott.
Többek között számtalanszor megtörtént, ott az orosz fronton, amikor a lövészárokban voltunk úgy este, amikor nem volt támadás, csak úgy unalomból lövöldöztünk egymásra, amíg bele nem untunk, az oroszok is csak olyan gyéren lövöldözgettek, de ha a tárogatót megfújta a Kósa barátom, mert Kósa László volt a neve a mi tárogatós katonánknak, akkor mindjárt az oroszok is abbahagyták a lövöldözést és ők is hallgatták. Amikor fogtunk egy vagy több oroszt, még azok is elmondták, hogy milyen kedvvel hallgatják ők is azt a hangszert, amit itt a magyaroknál fújnak. Még azt is mondták, hogy az orosz tisztek mindig azt mondják, csak azt a muzsikás katonát tudnánk elfogni, hogy ott őnáluk zenélhetne. Mondtuk nékik, hogy ti oroszok úgy sem értitek a magyar nótát, de azért szép hallgatni, ha nem is tudnak magyarul, felelték az oroszok.
Körülbelül három hétig tartottuk így a sáncainkat, anélkül, hogy valami komolyabb támadás lett volna az oroszokkal. Azonban egy este 10 óra lehetett már az idő, amikor észrevettük, hogy az oroszok támadni akarnak. Összeszedtük magunkat, a gépfegyvereink is erősen dolgoztak, mi gyalogosok is erősen tüzeltünk, de mind hiába volt, az oroszok mégis betörtek sáncainkba, úgy hogy heves támadás lett a vége. Végeredményben mégis az lett a vége a támadásnak, hogy visszavertük az oroszokat, csak a jobbszárnyról vittek el valami 40 emberünket foglyul magukkal, és éppen közöttük volt a mi Kósa László tárogatós katonánk is.
Reggel körül néztünk, hát bizony jól megfogytunk, mert néhány halottunk és sok sebesültünk is volt és még foglyul is elvittek belőlünk. De hát csak a tárogatós katonát sajnáltuk, hogy most már azt is elvesztettük. Amikor este lett hát egyszer csak halljuk ám onnan, túlról az oroszok felől a hegy oldalból, hogy megszólalt a tárogató gyönyörű bús magyar nótát fújt szegény a tárogatóján, hiszen tudta, hogy áthallatszik hozzánk magyarokhoz. Ez így ment tovább egyik estéről a másikig. Mindig hallottuk, hogy az oroszoknál fújja a tárogatót. Az oroszok, az orosz tisztek ott fogták maguknál az orosz lövészárokba, hogy nékik fújja a tárogatót, és tudták, hogy áthallatszik mi hozzánk magyarokhoz és hogy mi csak bosszankodunk rajta.
Öt napot töltött már szegény Kósa barátunk az oroszok között. A többi foglyot amint elfogták őket, azonnal elkísérték befelé Oroszországba, csak a Kósát fogták ott az orosz tisztek, miután nála volt a tárogatója is. Ötödik nap estéjén, amikor már jól besötétedett, valahogy kiszabadult a körmeik közül és megszökött tőlük beugrott az erdőbe és csak mifelénk szaladt. Csakhogy a muszkák észrevették azonnal a szökést és géppuskával utána lövöldöztek, amiből három lövést kapott szegény Kósa. A három lövés közül egyik fején találta, kettő pedig az oldalába bal felöl. Mind a három lövés halálos volt. Este 10 óra lehetett, amikor odavánszorgott hozzánk a sebeivel. Bekötöztük a sebeit szegénynek és lefektettük, de az alatt elmondta, hogy amikor elfogták őket az oroszok, mindjárt a tárogatós katonát keresték a foglyok között és örültek, hogy engem is elfoghattak a bitangok. A bajtársaimat elkísérték Oroszországba, engem holnap reggel akartak elkísérni, idáig ott tartottak a lövészárkukban, hogy este zenéljek nekik. Tehát hogy holnap reggel ne kísérjenek Oroszországba, megszöktem tőlük, ami szerencsétlenségemet okozta, mert én ezekből a súlyos sebekből ki nem gyógyulok soha. A tárogatómnak is elveszett a fele a futás közben, mert a kezemben volt, hogy kiszöktem az oroszok közül, de nem bánom, csak ilyen súlyos sebeket ne kaptam volna. Ennyit beszélgettünk vele, de észrevettük, hogy elaludt. A sebesült vivők kezdték összerakni a hordágyat, hogy leviszik a legközelebbi segélyhelyre. De amire összerakták és odajöttek, hogy elviszik akkor már a halálán volt. Haldoklott szegény így nem vitték el sehova sem, hisz nem volt már orvosi segítségre szüksége. Három lövést kapott, éppen elég volt neki, a sebekből elvérzett, átszenderült a túlvilágra szegény Kósa barátunk.
Kirlibabától körülbelül 20 kilométer távolságra északnyugatnak folydogál egy kis csörgedező patak. Ennek a kis pataknak a partján ástunk egy sírgödröt, egy hármas fenyőfa alatt és ott temettük el. Ott pihen, ott nyugszik, ott alussza örök álmát a Kósa barátom. A baltával faragott keresztjére tintaceruzával ráírtam ezen szavakat:
Itt pihen
Kósa László a 30. honvéd gyalogezred
tárogatós katonája
Isten veled pajtás
1917. július. 18-án
Azonban ennek a kis pataknak a vizétől üzenhet haza Magyarországra, mert a kispatak összevegyül a Kárpátok több apró folyóival, és ezek teremtik a szép magyar Alföld folyóját a füzes partú Tiszát. A Tisza vize meg majd itthon elbeszéli a Kárpátokban örök álomban pihenő katonák üzenetét.
vége
Kovács György. 1917 nyarán
Kovács György 1875-ben a Somogy megyei Kastélyosdombón született és 1949-ben itt is hunyt el. Árva gyermekként nevelkedett, miután a szüleit korán elvesztette. Felnőtt fejjel, pásztoroktól tanult meg írní és olvasni. A háború előtt már megházasodott, egyetlen leány gyermeke, Emília 1908-ban születetett. Az első világháborút a magyar királyi pécsi 19., majd a budapesti 30. honvéd gyalogezred katonájaként szolgálta végig. Mesék az első világháborúról – forrásközlemény sorozatunknak ezt a címet is adhattuk volna. Kovács György írásai ugyanis egymásba fonódó meseszerű történetekként elevenítik meg a Nagy Háború eseményeit. Azonban csak a stílus háryjánosi, a leírt tartalom maga a háború drámai és naturális valósága, ahogy Kovács György és sok millió társa azt átélte. A napló történetéről és a forrásközlés módjáról a sorozat első részében adtunk részletesebb ismertetést.
Előző rész: A menekülők elhagyják a falujukat
Következő rész: Tetűpor
