Román határon

2014.09.29. 06:44 :: Nagy Háború szerkesztőség

Kovács György háborús naplója – 19. rész

Hősünk több kivégzésnek is tanúja volt a háborúban, ahogy azt már korábban olvastuk. Mai részben is megismertet bennünket egy ilyen történettel, ami a román háború kezdeti időszakában játszódik a határ térségében. Árulás, járőrszolgálat, vakmerőség, rajtaütés, azonnali bíráskodás, s mindez egy személyes, családi történettel fűszerezve, miként azt Kovács Györgynél megszokhattuk…

 

Román határon. Amikor a románok is megkezdték a háborúskodást azonnal elfoglaltuk az erdélyi határokat, hogy a románok át ne törjenek Magyarországra. Többek közt egy főhadnagy vezetése alatt tizenötöd magammal járőrbe mentünk, hogy kikémleljük hát merre is vannak azok a román katonák. Gyönyörű fenyves erdő szélén haladtunk, amikor egy kis házikót pillantottunk meg az erdőszélén. A főhadnagy megállított bennünket és azt mondta, hogy húzódjunk el a bokrok közé, majd ő maga megy megnézni azt a házikót.

 

Amint a főhadnagy közel ért a házhoz egy kisfiúcska jött ki a házból vele szembe. A fiúcska síró hangon kezdett könyörögni a tisztnek, hogy az édesanyja igen beteg, ott fekszik a szobában az ágyon.
– Az apám nagyon megverte az édesanyámat.
– De hát miért verte meg az apád az édesanyádat? – kérdezte tőle a tiszt úr.
– Hát majd elmondom, hogy miért verte meg, mert máskor is megverte, de még ilyen nagyon soha sem mint ma reggel.
– Hát a te apád nem katona kisfiam, hogy ide haza verekszik? – kérdezte a kisfiút a tiszt.
– De igen katona – felelte a kisfiú –, csak hogy mindig itthon lóg, hiába hajtották vissza a csendőrök a frontra, amikor alkalma volt a szökésre akkor már itthon volt. Haza szökik mindig, mert az édesanyám magyar asszony, ő meg román ember. Nekem mostohaapám, és én sem szeretem, mert mindig gyalázza a magyarokat és mindig szidja a magyar honvédeket. Mindig azt mondja, hogy ő nem harcol ennek a kutya magyarnak, és most hogy kitört a román háború, hát most átment a románokhoz.
– Mikor ment át a románokhoz? – kérdezte a tiszt.
– Ma reggel. Még a puskáját is átvitte, meg sok töltényt, amit a magyaroktól ellopott. És ma hajnalban még néhány román katona is volt itt nálunk és úgy értettem tőlük, amint beszélgettek az apámmal, hogy a mai napot egy zászlóaljra való csapat, ott ni, az között a hegy között töltik és majd éjjel akarnak támadni a magyarokra.
– Hát hány éves vagy fiam? – kérdezte a tiszt a fiútól.
– Tíz éves vagyok. – felelte a kisfiú.
– Hát az édesapád hova lett? Mert hát azt mondtad, hogy ez a román ember neked csak mostohaapád.
– Igen. Az édesapám bányász volt, és meghalt a bányában, amikor én még csak nyolcéves voltam.
– Így van fiam, hát akkor az édesapád igen derék magyar ember lehetett. Csak te is az legyél! – És ezzel egy kis pénzt adott a fiúnak, amire a beteg anyja is kivánszorgott a házból, és azzal is néhány szót váltott a tisztünk, azzal ott hagyta őket.

A főhadnagy visszajött hozzánk és egész jókedvvel mesélte, hogy mit beszélgetett a kisfiúval.
– Ha nem tudjátok fiúk – mondja a főhadnagy –, itt kellene most valamit csinálni, hogy mégis megtudjuk, hogy csakugyan vannak-e románok ott ezen a kis hegy közötti erdőben. És azonnal magához hivatott egy altisztet, hogy vegyen magához három embert és menjenek kémleljék ki valahogy azt a hegyközt. Az altiszt egy szakaszvezető volt, és azonnal névről szólította azokat az embereket, akiket magával akart vinni. A harmadik név az enyém volt.

Azonnal útra keltünk és csakhamar eltűntünk a sűrűségben a fenyvesek között. Körülbelül egy kilométer távolságra lehettünk már a csapatunktól benn az erdőben, amikor valami neszt hallottunk. Azonnal lehúztuk magunkat a bokrok között, és csak hallgatóztunk, hogy honnan is jön a hang, de csakhamar észrevettük, hogy a románoknak a tábori őrsével találkoztunk. Egy nagy fenyőfa alatt feküdtek, egy meg közülük őrszemet állt.

A szakaszvezető intett nekünk, hogy egyetlen ág se törjön meg a lábunk alatt, olyan csendben vonuljunk vissza, hogy a románok észre ne vegyenek bennünket. Csakhamar visszaértünk a csapatunkhoz és jelentést tettünk, hogy csakugyan ott vannak a románok a hegy között.

Azalatt míg oda jártunk, egy szakaszra való erőt kért hátúról a főhadnagy, és azok is odaértek, amire mi visszaértünk. És most nem sokat gondolkozott a főhadnagy hanem egy-kettőre kétfelé osztott bennünket. 35 ember egy-egy csoportba. Amikor kétfelé osztotta a szakaszt, akkor kiadta a parancsot, hogy most mindenki harciasan viselje magát, mert most bekerítjük a románokat. Egyik csoportot egy őrmesterre bízta, a másikat meg ő vezette, és úgy adta ki a parancsot, hogy egyik csapat az egyik, másik csapat a másik irányból indul és jó nagy körben bekerítjük őket, és mihelyt valamelyik csapat olyan helyzetben lesz, hogy hátba támadhatja őket, azonnal tüzelni kell rájuk. Úgy is történt minden, ahogyan a főhadnagy kiadta a parancsot. Én a főhadnagy csoportjába estem beosztáskor, tehát én vele mentem. Elosztott bennünket úgy, mintha egy egész ezred lett volna a keze alatt. Előőrsöt, oldalvédett, mindent csinált belőlünk. Ellenben az őrmester nem csinált ekkora ceremóniát és sokkal előbb odaért a csapatával a helyszínre, mint mi. Még nem voltunk a helyen mikor az őrmester csapata megkezdte a támadást és a lövöldözést. Mi előttünk még egy tátongó mélység volt két hegy között, azon kellett átmásznunk és akkor mi is helyen vagyunk. Tehát megerőltetéssel iparkodtunk átmenni a mély völgyön, hogy mi a románok háta mögé kerülhessünk.

A románok is tüzelni kezdtek az őrmester csapatára, de ahogy mi is hamar elkezdtük a tüzelést, akkor a románok azonnal megijedtek és abbahagyták a lövöldözést és mindjárt le is rakták a fegyvereket és megadták magukat. A főhadnagy sorba állította őket, hogy olvassuk meg hányan vannak. Tehát 270-en voltak és csak hamar megismertük a még mindig magyar katona ruhában lévő románt is, az asszonynak az urát, és a fegyverek között is megtaláltuk a magyar puskát is. A főhadnagy felvette a magyar puskát és vitte a sorba állított románok előtt és kérdezgette, hogy kié ez a magyar fegyver. Már pedig a gazdáját is elkerülte, még sem szólt senki sem. Amikor végig ért a soron és nem akadt gazdája a fegyvernek, akkor visszament a sorba addig, ahol a fegyver gazdája volt. Minden szó nélkül mellbe taszította vele és elkiáltotta magát a főhadnagy:
– Hát mit keresel itt te gyalázatos hazaáruló?

Az ember remegett mint a nyárfa levél, az arca ezerféle szint játszott. Gondolta, hogy most valami nagy baj lesz ebből, hogy ő így cselekedett. A főhadnagy össze-vissza rugdosta, mint a kutyát.

Azonban kiadta a tisztünk, hogy fogjuk elénk a románokat és hajtsuk őket hátra felé, és arra hajtsuk őket, ahol ennek az áruló katonának a háza van és majd ott számolni fog ezzel a szökött áruló gazemberrel.

Amikor odaértünk a kis fehér házhoz, a főhadnagy megállította a csapatot és két erős román katonát kiállított a sorból és ezt a hazaáruló szökött katonát és 15 embert, akik vele voltunk, mint járőrök. A többi katonával meg elkísértette a foglyul ejtett román katonákat, hogy adják át őket a főcsapatnak.

Tehát, hogy ezek elmentek csak mi maradtunk ott és még mi sem tudtuk elgondolni, hogy mit is akarhat a főhadnagy ezzel a szökött áruló katonával, és miért fogta itt ezt a két erős románt.

Az udvaron álltunk. Idébb-odább le is ült némelyik közülünk csak a hazaáruló katonának nem volt nyugta: látszott rajta, hogy szökni szeretne közülünk. A főhadnagy ez alatt egy göcsön ült és valami kis füzetet vett elő a zsebéből, abból böngészett ki valamit, biztosan valami törvénycikket olvasott belőle, hogy milyen büntetés vár olyan egyénre, aki a hazáját más nemzetnek elárulja.

Azonban egyszer csak zsebre vágta a főhadnagy a könyvecskét és felállt az ülőhelyéről, és odaszólt annak a kisfiúnak, akivel szintén nem rég beszélgetett itt ennél a kis házikónál, aki elárulta az apját a főhadnagynak.
– Tehát hol van az édesanyád, fiacskám? – kérdé a tiszt a fiútól.
– Oda van kérem a kukoricaföldre babot szedni.
– Hát mikor jön haza a babszedésből? – kérdé a tiszt.
– Majdcsak este felé… – felelte a fiú.
– Hát akkor bizony későn jön, mert most még csak félhárom van, délután. Tehát én nem várom az édesanyádat fiam, mert nekem sietős a dolgom. Hanem ha szereted az apádat, akkor gyere ide hozzá és búcsúzz el tőle, mert bizony édes fiam most fel lesz akasztva az apád erre a fára, ni. – A ház előtt lévő szederfára mutatott.

Ennél sem kellett többet mondani a fiúnak, uccuberek nád a kert úgy eltűnt mintha ott sem lett volna a háznál. Elfutott biztosan az anyja után.

A főhadnagy felküldött egy embert a padlásra, hogy keressen ott valami kötél félét. Csakhamar egy egész szál ruhaszárító kötelet kerítettek elő a padlásról. A főhadnagy átadta a kötelet annak a két erős román katonának, akiket ott fogott és erősen rájuk parancsolt:
– Ti ketten, akasszátok fel ezt a hazaárulót, mert ha nem, akkor félóra múlva már ti ketten fogtok lógni ezen a fán!

 

A két román összenézett és neki álltak tanakodni. A főhadnagy újból figyelmeztette őket, hogy fogjanak munkához, meg ne várják, hogy harmadszor is figyelmeztesse őket… A hazaáruló katona kétségbeesetten könyörgött a tisztnek, de az mind hiábavaló volt.

Egyszer csak elkáromkodta magát az egyik román katona, hogy ő bizony nem akasztatja fel magát senki miatt sem, és azzal megfogta a kötél végét keresztüldobta fenn egy faágon és az egyik vége visszaesett le a földre. És akkor odahúzták ezt az áruló katonát és rákapcsolták a nyakára a kötelet. Szegény ördög jajgatott, sírt, még soha nem láttam úgy könyörögni, olyan esdeklő hangon embert, mint ahogyan az az ember rimánkodott, de nem sokáig tartott. Közben hátrakötözték a kezét és amikor ezzel készen voltak a románok, a főhadnagy intett felfelé a kezével. És az a két román katona mindjárt tudta mit jelent az a felfelé való intés, és akkor meghúzták a kötelet és egy-kettőre már fenn is lógott a fán: a szemei kifordultak az üregeikből és a nyelvét is hosszan kivetette, és egy kevés rángatózás után el is szállt belőle az élet.

Amikor készen volt minden a két fogoly románt két katona közülünk szintén lekísérte az ezredhez és itt átadták őket, mint foglyokat szokás. Mi pedig akik ott maradtunk ott hagytuk a házat az akasztott emberrel együtt és eloszlottunk a határon a fenyvesekben őrsöt állni. Én nem messze estem a kis házikótól és igen jól odaláttam amint a fán ingatta a szél az embert.

Egyszer csak látom, hogy jön haza az asszony a fején valami terhet hozott, amint az udvarra befordultak, mert a kisfiú is vele jött, az asszony ledobta a fejéről a terhet és oda állt a kert mellé és onnan nézte az urát. Lehetett hozzám vagy 500 lépésnyire. Nem hallottam, hogy jajszóval siratta volna, csak azt láttam, hogy sokáig törölgette a szemeit a kötényével. A fiúcska pedig odaült a ház végénél lévő kis padocskára és ott sírdogált szegényke.

Így vette el jutalmát az olyan ember a háborúban, aki a hazáját az ellenség kezére akarta szolgáltatni.

 

Vége. 1916. szeptember havában. Kovács György

Kovács György 1875-ben a Somogy megyei Kastélyosdombón született és 1949-ben Szigetváron hunyt el. Árva gyermekként nevelkedett, miután a szüleit korán elvesztette. Felnőtt fejjel, pásztoroktól tanult meg írní és olvasni. A háború előtt már megházasodott, egyetlen leány gyermeke, Emília 1908-ban születetett. Az első világháborút a magyar királyi pécsi 19., majd a budapesti 30. honvéd gyalogezred katonájaként szolgálta végig. Mesék az első világháborúról – forrásközlemény sorozatunknak ezt a címet is adhattuk volna. Kovács György írásai ugyanis egymásba fonódó meseszerű történetekként elevenítik meg a Nagy Háború eseményeit. Azonban csak a stílus háryjánosi, a leírt tartalom maga a háború drámai és naturális valósága, ahogy Kovács György és sok millió társa azt átélte. A napló történetéről és a forrásközlés módjáról a sorozat első részében adtunk részletesebb ismertetést.

Előző rész: A gazdátlan szerszám

Következő rész: A menekülők elhagyják a falujukat

Szólj hozzá!

Címkék: kovács györgy budapesti 30–as honvéd gyalogezred pécsi 19–es honvéd gyalogezred

A bejegyzés trackback címe:

https://nagyhaboru.blog.hu/api/trackback/id/tr686740253

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.

A Blogról

Blog a háborúról, ami nagyobb volt minden korábbinál, ezért a kortársak a kitörését követően nem sokkal a Nagy Háború elnevezést adták neki…

Könyvajánló

Hadiszalagon 

Műhely

Tudományos műhely rovat szakmai tanulmányokkal, közleményekkel…

Bilek

Térkép

Történetek a Nagy Háború Blogról
 

Legutóbbi kommentek

Kiadványaink

Iskolapadból a pokolba

A pokol tornácán

A pokol tornácán

A pokol tornácán

A pokol tornácán

Magyarok az Isonzónál

Merénylet Szarajevóban

Katonatemetők a Felvidéken

100 évvel később

Szalay-Berzeviczy Attila fotói első világháborús helyszínekről

Dublin

Zene

‪Fuoco e mitragliatrici
 

Olasz front

Olasz front 

Képregénypályázat

Programajánló

Nincs aktuális programajánló.

Utazás

Dér Zoltán visszaemlékezései

Kiállítás

Kiállítások az I. világháborúról

Adó 1%

Művészek a háborúban 

süti beállítások módosítása