Kovács György háborús naplója – 16. rész
Az ellenséges állások közötti kémkedés visszatérő elem háborús mesélőnk naplójában. 1916 őszén az orosz fronton Kolomeánál egy szegény asszony a könnyebb megélhetés reményében kémszolgálatra adja a fejét. A lebukó kémek azonban túl sok jóra nem számíthatnak…
A kémkedő asszony. 1916 őszén Galíciába vitték az ezredemet Bukovinából, arra Kolomea tájára, merthogy arra nagyon verték az oroszok a magyarokat és igen megfogyott az ember erő minden ezrednél és miután dandártartalék volt ekkor az én ezredem hát így mindig oda kellett szaladni segíteni, ahol leggyengébben álltak az ezredek. Volt olyan nap, hogy háromfelé is kellett szakadni mindig oda, ahol az oroszok át akarták törni a magyar ezredeket. Egy hajnalon parancsot kapott az ezredem, hogy azonnal induljon Kolomeától keleti irányba vagy 20 kilométer távolságon áttörtek az oroszok a fronton és vissza kell verni őket.
Csakhamar összeszedtük magunkat és útnak indultunk. délelőtt 11 óra lehetett, amikor már javában felvettük a harcot az oroszokkal. Igazán soha el nem tudom feledni azt a nagy véres harcot, ami akkor volt: ember ember hátán feküdt, halottak és sebesültek.
Belőlünk magyarokból szép kevesen maradtunk, de azért este, amire a nap leáldozott akkor már visszamentünk oda, ahonnét az oroszok kiverték a magyarokat és újból elfoglaltuk a régi állást, és mi magyarok voltunk benne az urak.
A tájat alacsony hegyes erdőség borította, nem nagyon lehetett kilátni az ellenséghez, hogy merre is vannak és hogy fekszik a vonaluk. Tehát csak kém szolgálattal lehetett ezt kifürkészni, amire igen alkalmasak voltak az ott lakó népek, mert a tájat lakók is bírták. Itt-ott olyan gyéren házak voltak, amelyekben jobban németajkú népek laktak és többek között szintén volt egy asszony, aki nem menekült el a kis hajlékából, hanem négy kis gyermekével ott maradt elszegényedve, lerongyolódva kenyér nélkül. Szegény asszony számtalanszor bejött a lövészárokba a kisgyermekeivel könyörgött egy kis falat kenyér darabkáért. Egy tehénkéje volt, még az volt a szerencséje, hogy egy kis tejet tudott adni a kisgyermekeinek, ami nagy táplálékul szolgált szegényeknek.
Egy alkonyatkor azt a parancsot kaptuk, hogy egy asszony két vagy három darab marhát hajtogat a front között, senki ne bántsa és nem is szabad tőle semmit sem kérdezgetni, mert kém a mi részünkre.
Tényleg másnap reggel láttunk a front között az erdő sűrűjében egy nőt, egy tehenet és egy borjút hajtogatott erre vagy amarra, amint azt akarta volna elhitetni az ellenséggel, hogy eltévelygett barmait szedi össze, mert hát az oroszoknak sem volt feltűnő miután falka számra csatangoltak a gazdátlan állatok az erdőségben, amit igen felhasznált néhány ott lakó ügyes asszony, mert összeterelt tíz-tizenöt darabot és elhajtotta erre be Magyarországra és jó pénzért eladta őket, úgy mintha az ő nevelései lettek volna az állatok.
Szerencsésen sikerült is az első kémkedése az asszonynak, mert azt a hírt hozta, hogy igen erős csapatok érkeznek a frontra és sok gépfegyvert látott a lövészárkokba hurcolni, erősen csinálják a sáncokat, biztosra vehetjük, hogy az oroszok az éjszaka folyamán támadni akarnak. Vigyázzunk... Ki is kaptuk a parancsot, hogy mindenki elkészülve legyen az éjszakára, mert a kémkedő asszony jelentése szerint az éjszaka támadás lesz.
A hátrább levő nyugvó csapatokat is bevonták a sáncokba, hogy minél erősebben lehessünk, ha az oroszok támadni akarnak. Az éjfél is elmúlt csendesen, nem történt semmi goromba. Már három óra felé járt az idő éjjel, amikor az oroszoktól eldördült az ágyú. Eleinte csak gyéren és úgy tovább, tovább mindig gyorsabb tüzelés jött ránk. Úgy hogy már a puskák is erősen kezdtek szólni, már néhány halott és több sebesültünk is volt. Egyszer csak azt vettük észre, hogy az oroszok kijöttek a sáncaikból és bukdácsolva jönnek felénk. Erős tüzelést kezdtünk, a mi géppuskáink is túlságos erővel dolgoztak, a gyalogság is irtózatos tüzelést vitt végbe, úgy hogy már az oroszoknál rengeteg emberáldozat lehetett, mert ők kijöttek a sáncaikból úgy harcoltak, mi pedig benn maradtunk a sáncokban. Tehát nekünk semmi áron sem volt annyi emberáldozatunk, mint az oroszoknak. Szóval egy rettenetes támadást intéztek ránk az oroszok. Reggel felé már volt legalább száz orosz foglyunk, akik a golyózáporon keresztül jöttek. Sokan sebesülten, soknak meg szerencséje volt, hogy nem sebesült meg a golyózáporban.
Félnyolc lehetett reggel amikor vége lett a támadásnak. Az oroszoknak nem sikerült áttörni a mi frontunkat, amit ugyan csak annak a kémkedő asszonynak köszönhettünk, hogy megtudtuk tőle, hogy az oroszok hogyan készülődtek oda át.
Tehát az asszony valami jó pénz összeget is kaphatott, ezért a sikerült kémkedéséért, mert kedvet kapott a kémkedésre és a kisgyermekeire sem volt gondja, mert hátravitte őket az ezredparancsnokságra, ahol a szakácsok gondoskodtak róluk. Az anya pedig tovább űzhette a kémkedő szolgálatot gond nélkül.
3 hét telt el, mi már csak mindig ott azon a helyen voltunk. Reparálgattuk a sáncainkat, amit az oroszok szétvertek az ágyúikkal. Éjszakánként itt-ott egy kis lövöldözés volt, de nem sok vizet zavartunk egyik a másiknak a fészkében. A kémkedő asszony többszörként apróbb híreket hozott, amit észre tudott venni és kitudott kémkedni az oroszoknál, amiért már mi, katonák haragudni is kezdtünk, mert mindig valami újabb parancsok zavarták a legénység nyugalmát. Három hét telt el már amióta semmi hírt sem hallottunk a kémkedő asszonyról. Egész biztosra vettük, hogy vagy elfogták az oroszok vagy átpártolt hozzájuk. Nem sokára azonban a csapataink megkezdték az előre vonulást. És megkezdtük az oroszokat kimozdítani a sáncaikból. Már a balszárnyról megfutamodtak az oroszok. Egy támadást is intéztünk mi is az előttünk levő orosz sáncokra és csak hamar elmenekültek az oroszok mi előlünk is, és hajtottuk őket tovább. Amint kiértünk az erdő szélre hát ott találtuk a mi szegény kémkedő asszonyunkat.
Szétkuszált hajjal lógott egy fán. Az oroszok elfogták és felkötötték, mert tudták, hogy kém volt. Így szoktak járni a kémek. A kisgyermekei anya nélkül maradtak.
Kovács György 1875-ben a Somogy megyei Kastélyosdombón született és 1949-ben itt is hunyt el. Árva gyermekként nevelkedett, miután a szüleit korán elvesztette. Felnőtt fejjel, pásztoroktól tanult meg írní és olvasni. A háború előtt már megházasodott, egyetlen leány gyermeke, Emília 1908-ban születetett. Az első világháborút a magyar királyi pécsi 19., majd a budapesti 30. honvéd gyalogezred katonájaként szolgálta végig. Mesék az első világháborúról – forrásközlemény sorozatunknak ezt a címet is adhattuk volna. Kovács György írásai ugyanis egymásba fonódó meseszerű történetekként elevenítik meg a Nagy Háború eseményeit. Azonban csak a stílus háryjánosi, a leírt tartalom maga a háború drámai és naturális valósága, ahogy Kovács György és sok millió társa azt átélte. A napló történetéről és a forrásközlés módjáról a sorozat első részében adtunk részletesebb ismertetést.
Előző rész: „Doberdó, az az átkozott hely…”
Következő rész: Eltévedés a fronton
