Tiszatáj, 68. évfolyam 7. szám (2014. július)
A száz évvel ezelőtt kitört nagy világégésre a 2014-es év folyamán számtalan módon megemlékeznek a világban és Magyarországon is. Mindenki a maga módján, módszereivel kíván emléket állítani. Így tesz az online média, és a nyomtatott sajtó – köztük a szegedi Tiszatáj folyóirat – is.
Több folyóirat különszámot szentel a centenáriumnak, mások hosszabb cikksorozatokban számolnak be az eseményekről. A nagyobb múltú sajtóorgánumok a saját korabeli számaikból szemezgetnek, néha olvasóikat is bevonva, a kollektív emlékezetre alapozva.
Az egyik legrégebbi irodalmi folyóiratunk, a Szegeden megjelenő Tiszatáj is hasonlóképp állít emléket a Nagy Háborúnak. A lap rövid definíciója szerint: 1947. márciusa óta Szegeden megjelenő irodalmi, művészeti, társadalmi és tudományos folyóirat. A Tiszatáj azonban ennél sokkal többet jelent. Immáron csaknem hetven éve folyamatosan megjelenő, vidéken szerkesztett, Szegedhez és a Dél-Alföldhöz szorosan kapcsolódó szellemi műhely. Hagyományai, a cenzúra általi kényszerpihenői fontos kultúrtörténeti mérföldkövek Szeged irodalmi életében. Természetes volt, hogy ez évben valamilyen módon csatlakozni fog a megemlékezések sorához.
A szerkesztők nem különszámmal emlékeznek, de a teljes júliusi számot az első világháború tematikája köré fűzték. Fontos hangsúlyozni, hogy nem tematikus számot készítettek. A hagyományokhoz hűen, a folyóirat szerkezete vegyes képet mutat. Különböző stílusú, tartalmú, szerkezetű, művészi megformáltságú cikkeket, tanulmányokat tartalmaz. A szerzők között találunk írót, költőt, történészt, irodalomtörténészt, művészettörténészt, közgazdászt, fotóművészt. Egységessé „csupán” az teszi a lapot, hogy minden írás témája valamilyen módon a háború, elsősorban az első világháború.
A szerzői változatosság részben nehezíti a célközönség meghatározását, egyes cikkek befogadását. Részben azonban pontosan ez a változatosság, széleskörűség jellemzi a lapot a kezdetektől kezdve. Ez a sokszínűség teremti meg azt a lehetőséget, hogy minél nagyobb olvasótábora lehessen, minél több befogadóhoz eljussanak a gondolatok. Minden számban találhasson bárki legalább egy neki szóló cikket, tanulmányt.
Nem idegen a Tiszatájtól az a gyakorlat sem, hogy egy közölt tanulmány vagy cikk másodközlés, illetve valamilyen formában (bővebben, rövidebben, más szerkezetben) már megjelent más kötetben is. Jelen számban található tanulmány bővített változata, egy megjelenés előtt álló hosszabb esszé kivonata, vagy egy kiállítás-megnyitó szerkesztett szövege. Az említett kiállításhoz más módon is kapcsolódik a júliusi szám. A lap illusztrációinak döntő többsége „válogatás a szegedi Somogyi-könyvtár aulájában 2014. február 6-án nyílt Házasság és család a Nagy Háború árnyékában című dokumentum-kiállítás és az I. világháború idejében készült műtermi portrékból szerkesztett «Gondolatban mindig ott leszek» című kiállítás anyagából”. S bár a lap ezen számának cikkeiből, de még szerzőiből sem derül ki az újság szegedisége, jelen esetben ez az illusztráció-válogatás mutatja a Tiszatáj egyediségét.
Mint említettem a tanulmányok laza kapcsolódást mutatnak. Nézzük egy kicsit részletesebben, mivel is találkozhat az olvasó.
Szabó Dániel lapszámindító tanulmánya a háború kitörésének pillanatát, az akkor uralkodó korszellemet vizsgálja korabeli újságcikkek, naplók, feljegyzések alapján. A hivatkozások között megtaláljuk a kor meghatározó politikusainak gondolatait, költők, írók műveit, ismeretlen, hétköznapi hősök leveleit. Átfogó képet kaphatunk a nem is annyira örömittas háború-fogadtatásról.
A második cikk szerzője, Móser Zoltán – többek között – fényképész. Esszéjében egyszerre villan fel egy-egy kép a háború képiségéről, valamint a jelenkori továbbéléséről, saját fotós tapasztalatairól.
Ezt követően Hermann Antal, bácskai születésű, művelt parasztpolgár háborús emlékezéseiből olvashatunk részleteket Pollmann Ferenc szerkesztésében, jegyzeteivel kiegészítve.
Majd a már hivatkozott Somogyi-könyvtári kiállítások megnyitóbeszéde olvasható, Marjanucz László szegedi történész tollából.
Ismét egy személyes hangulatú visszaemlékezés következik. A világhírű francia költő, Guillaume Apollinaire háborús leveleiből nyújt „vállaltan szubjektív válogatás”-t Förköli Gábor. Közismert, hogy a költő önként vonult a frontra, s elhivatott, ambiciózus katonaként szolgált, míg fejsérülése miatt le nem szerelték. Azonban a fronton is megmaradt szerelmes költőnek, aki a háború sajátos esztétikáját és szépségét is kereste.
Továbbra sem szakadunk el a költőtől: a következő írás, Tandori Dezsőé, szintén Apollinaire-ről és költészetéről szól.
Sándor Iván az író szemével elmélkedik a történelmi emlékezet és a regény kapcsolatáról. Saját regényeit – háborús – regényeit a középpontba állítva igyekszik magyarázatot találni az emlékezetregény fogalmára. Tanulmányában arra is rámutat, hogy a mostanihoz hasonló „nagy történelmi évfordulók az ünnepélyes visszaemlékezéseknél, programsorozatoknál többre adnak lehetőséget. A múltról alkotott újabb értelmezésekre, a kitaposott utakon járó tudományos diskurzusok váltóállításaira, új fogalmakra, művészi teljesítményekre ösztönözhetnek.”
Báger Gusztáv irodalmi elbeszélésében saját családtörténetét vetíti vissza a Nagy háború idejére, valamint felvillantja a jövőt, amikor a jelen lesz a múlt.
Pataki Viktor Gárdonyi Géza „háborús kisregényei”-t vizsgálja tanulmányában. Ez a szöveg is egy korábban elhangzott előadás szerkesztett, bővített változata. Az olvasó új nézőpontból ismerheti meg Gárdonyit, kevésbé ismert műveibe is belepillanthatunk. A cikk nagyon pontosan összekapcsolja a tavalyi Gárdonyi emlékévet és az idei centenáriumi megemlékezést.
Mivel a Tiszatáj hagyományosan elsősorban irodalmi folyóirat, ismét egy irodalomtörténeti tanulmányt olvashatunk. Bod Péter Márai Sándor életművét, illetve azt vizsgálja, hogy milyen hatással volt a szerző műveire az első világháború. A nagyon érdekes cikk szentenciája lehet az alábbi idézet: „Princip jól célzott. Pontosan az életünk közepébe.”
Fried István zene- és kultúrtörténeti tanulmánya egy más műfajba kalauzolja el az olvasót. A háború kitörésével, a monarchia felbomlásával és az új világrend kialakulásával állítja párhuzamba a zene, konkrétabban az operett világát. A Csárdáskirálynő elválaszthatatlan a Nagy Háborútól – gondoljunk csak a híres Kálmán-film néhány jelenetére –, a műfaj viszont elválaszthatatlan a Monarchiától, a „boldog békeidőktől”. Ahogy a szerző fogalmaz: „Komplex műfaj az operett, egy korszakról hoz információkat azoknak, akik a sémák mögé tudnak tekinteni, s a zenei üzenetet is fel tudják, fel akarják fogni.”
A lap zárócikke ismét konkrétabban foglalkozik a százéves évfordulóval, a megemlékezés pillanataival. Wehner Tibor Kisfaludi Strobl Zsigmond első világháborús monumentumait veszi számba. Sajátos helyet töltenek be ezek a művek a század egyik legmeghatározóbb szobrászának életművében. A szerző kiemeli, hogy maga a művész is csak „futó epizódokként” emlékezik meg ezekről a műveiről, melyek egy része ma már a 20. század meghatározó szobrai közé tartozik. Való igaz, hogy egy 1917-es belügyminiszteri rendeletnek köszönhetően számtalan kisebb-nagyobb alkotás készült az első világháború áldozatainak emlékére, de keveset készített ekkora formátumú művész. Ezekről a sajátos műalkotásokról és utóéletükről szól ez a hiánypótló művészettörténeti tanulmány.
Mint a fentiekből látható, valóban ismét nagyon sokszínű lett a Tiszatáj aktuális száma. S mint mindig, most is mindenki találhat benne legalább egy őt érdeklő írást, ami által a többihez is közelebb kerülhet. Bízom benne, hogy a mű megtalálja olvasóját, amennyiben az érdeklődő végiglapozza a folyóirat 2014. évi 7. számát.
A cikk szerzője Oros Sándor, a szegedi Somogyi Károly Városi és Megyei Könyvtár munkatársa
