Kovács György háborús naplója – 10. rész
Milyen volt a harctér? Kovács György mai történetéből megismerhetjük, hogy ő milyennek látta a Doberdót, ezt a „veszedelmes és undorító” harcteret, ahová 1915 nyarán került, s ahol öt hónapot töltött el…
A harctér. Aki nem látott harcteret az igazán el sem hiszi, hogy milyen egy ronda utálatos fészek az a harctér. Többek között csak olasz frontról mondok el egy kis tájékoztatást arról a híres Doberdói-fennsíkról, ahol talán nem mondok keveset, de annyit merek róla állítani, hogy ott 30-ezer ember elpusztult 13 hónapig egy helyen. Egy vonalba álltak a magyarok szemben a talján sógorokkal.
14 hetes harctér volt akkor már a Doberdó, amikor engem is odavittek, oda arra a veszedelmes helyre. Egy új menetzászlóaljjal, több szegény bajtársammal együtt, akik közül bizony sokan odahagyták az kedves életüket. 1915. augusztus 14-én értünk az utolsó állomásra Doberdó közelében, ahol szép csendesen leraktak bennünket és könnyes szemekkel néztünk a vonat után, amely szép csendben, még füttyenteni sem mert és egyszer csak eltűnt a szemünk elől egy fenyves erdőben ahova a vonat bekanyarodott. Ekkor aztán fellélegeztünk és összepakoltuk a holminkat és leültünk, mert még világos volt az idő, és azt mondták a tisztek, hogy majd csak alkonyatkor induljunk útnak, nehogy még valami olasz repülő észrevegyen bennünket és még oda sem érjünk már agyonveresse fele emberünket az ágyúval.
Tehát úgy is lett. Amikor már a szép nap valahol Amerikában, a tengerentúl mutogatta az aranyos sugarait, ekkor aztán mi is felpakoltuk a vállunkra azt a nehéz terhet, amely tele volt pakolva töltényekkel és más minden felszereléssel. Éppen elég nehéz egy harcba induló katonának a felszerelése. 12 óra volt éjjel, amikor már a Doberdói hegyre kezdtünk felmászni. Irtózatos lövöldözéseket lehetett hallani. Ágyú, puska vegyesen szóltak, de mi csak nagyon lassan haladtunk felfelé, nehogy észrevegyenek bennünket, mert az olaszok fényszórókkal mindig nézték a magyarok állását, hogy mit csinálnak. Tehát a felváltások mindig éjjel történtek és ez nem jó volt, ha a felváltást az ellenség észrevette. Tehát mi is éppen a 17. honvéd zászlóaljat váltottuk fel, mert már 3 hét óta benn voltak a lövészárokban. Három hétig éppen elég ez egy katonának abban a piszkos-sáros lövészárokban. Ekkor már van elég tetűje, amit meg sem bír öldösni az alatt a pár nap alatt, amíg kicsit kiviszik hátrább pár napi pihenőre, ami nem igen hosszú szokott lenni, mert hol az egyik, hol a másik ezredeket mindig váltani kell.
Egy óra tájon volt az idő éjfél után amikorra madár csendben odaértünk arra a helyre, ahol a 17-esek voltak éppen. A Haláldombnak nevezett lövészárkok voltak ezek, ahol a 17-esek voltak. Sötét volt, majd mindenegyönket úgy vezettek be a lövészlukba. Engem is belökött egy 17-es hadnagy egy lukba, ahol egy 17-es honvéd állt őrséget. Szervusz, pajtás – szólt a 17-es, hál' Isten már egyszer csakhogy felváltanak bennünket. Szervusz, komám - felelek néki, hát, hogy vagytok ezen a rettenetes helyen. Hát, majd meglátod, pajtás, ha néhány napot itt töltöl. Itt bizony nem rózsás az élet. Hova való vagy? - kérdezi. Mondom néki, hogy Somogy megye, szigetvári. Hát te, barátom? Én meg Tolna megye szekszárdi... Tudom hol van Szekszárd, voltam ott - feleltem néki. Azután kérdem tőle hogy, hogy álljunk ezzel a lukkal van-e benne töltény... Van benne elég. De még egy halott ember is van benne. Ma délután lőtték agyon. De én nem dobtam ki, hason fekszik, a hátán van a bőröndje, tehát ülőhelynek használtam. Meg hát én csak most vettem át ezt a lukat, hogy a gazdáját agyonlőtték, ha neked nem tetszik dobd ki a partra, van ott már több is.
Ezzel jó éjszakát kívánt nekem és eltűnt a sötétben. Minden embernek magának volt külön lukja 5-6 lépésre egymástól. Tehát nekem nem nagyon tetszett a halott bajtárs. Mondtam néki, hogy menj ki pajtás, mert szűk a hely kettőnknek, de bizony nem mozdult a halott pajtás. Szóltam a szomszédomnak, hogy jöjjön valamelyik segítsen kitenni, de egyikük sem jött. Tehát megtapogattam a hátizsákját, hogy mi van benne, de nem találtam benne egyebet, mint töltényt. Meg ha volt is benne valami ennivaló vagy ruhanemű az elődöm már régen kiszedte belőle. Tehát kidobtam a hátizsákját a lukból, utána a sapkáját és a puskáját is és megfogtam az egyik lábát és őt is kidobtam a partra és azután könnyebben elfértem a lukban.
A puskámat belehelyeztem a kilövő lukba és gyéren lövöldöztem. Az olaszok is úgy látszott, hogy kicsit pihennek, mert csak emitt-amott lövöldöztek ők is. Azonban hajnalodni kezdett. A nap is felkelt. Hála Isten – mondottuk, megértük az első reggelt a Doberdón. Ahogyan a nap melegített annál jobban érzett a büdösség. Átnéztem az olaszok felé: a front között a hulla a hullát érte. Irtózatos sok halott volt a földszínen. Minden halott katonánál megterhelt hátizsákja, puskája ott rozsdásodott mellette. Kőszikla tetőkre, ha felnézett az ember minden felé csak az ember hullákat látta és a törött fegyvereket rakásra dobálva. Nem messze hozzám feküdt egy rakás ló dögölve, darabokra szaggatta a gránát őket. Egy helyen volt egy kis földrészlet, ahová kis temetőt csináltak, de csak 50 vagy 60 centiméterre lehetett leásni. Ebből a kis temetőből az ágyúgolyó mind kiforgatta az eltemetett vitézeket. Szóval ezen a kősziklás helyen semmit eltemetni nem lehetett. Minden ott rohadt el a föld felett és képzelni lehet, hogy augusztus meleg napjaiban, milyen halálos büdösséget kellett ott kiszenvedni a szegény harcoló katonának.
A front között volt egy kis fenyves erdő. Egyszer valami módon odakerültem, mert azt beszélték róla, hogy ott abban a kis erdőben egész egy zászlóalj olasz katona fekszik. A magyar ágyúk verték őket agyon. De hát én olyan csúnya dolgokat sohasem láttam többet, mint amilyet ott láttam. El voltak ásva a halottak, de úgy hogy az orra, fogai, lába hegyei mind kilátszottak, és a sír a sírt érte. A fákon lógott az embereknek a szíve, bele megszáradva, és emberfej, kéz, láb az ágak közé szorulva. A sok törött fegyvernemű, puskák, kardok, sok rozsdás töltény. No, hát iparkodtam eljönni onnan, arról az undorító helyről. Azonban 5 hónapot töltöttem Doberdón és 1916. január 8-án tífusszal ugyan, de hálát adtam Istennek, hogy eljöhettem Doberdóról.
Kovács György 1875-ben a Somogy megyei Kastélyosdombón született és 1949-ben itt is hunyt el. Árva gyermekként nevelkedett, miután a szüleit korán elvesztette. Felnőtt fejjel, pásztoroktól tanult meg írní és olvasni. A háború előtt már megházasodott, egyetlen leány gyermeke, Emília 1908-ban születetett. Az első világháborút a magyar királyi pécsi 19., majd a budapesti 30. honvéd gyalogezred katonájaként szolgálta végig. Mesék az első világháborúról – forrásközlemény sorozatunknak ezt a címet is adhattuk volna. Kovács György írásai ugyanis egymásba fonódó meseszerű történetekként elevenítik meg a Nagy Háború eseményeit. Azonban csak a stílus háryjánosi, a leírt tartalom maga a háború drámai és naturális valósága, ahogy Kovács György és sok millió társa azt átélte. A napló történetéről és a forrásközlés módjáról a sorozat első részében adtunk részletesebb ismertetést.
Előző rész: Sáros honvéd. A gránát
Következő rész: A kém