Részletek Dr. Szojka Kornél emlékirataiból - 18. rész
1917 nyarán a Mrzli vrh tetején is dúlt az aknaharc. Hősünk a mai epizódban ebbe enged betekintést. Később géppuskás kiképzésekre vezénylik Horvátországba, majd a „káderhez” Gyulafehérvárra. Azt is megtudhatjuk, hogy miért volt szerencsés a várban a tiszti laktanya és a püspöki palota közelsége…
1917 tavaszán, talán áprilisban többünket, közöttük engemet is hátra vezényeltek, a front mögött, Radmansdorf környékén kiképzés alatt álló tartalék csapatokhoz ugyancsak kiképzés céljából. Itt kerültem egyik ott állomásozó menetszázadunkhoz, melynek parancsnoka Pintér nevű volt trén főhadnagy volt, mert akkoriban már a trén és huszártiszteket is leszállíttatták a lovaikról és az egyre gyérülő gyalogos tisztek pótlására a gyalogsághoz osztották be. Ennek a kiképzőcsoportnak egy Balogh Sándor nevezetű 86-os gyalogezredbeli alezredes (magyar) volt a parancsnoka. Itt találkoztam néhány olyan ezredtársammal, akikkel még nem voltam együtt, mint Pap Ferenc hadnagy és Hajdú Mihály hadnaggyal, aki civilben a csongrádi ármentesítő társulat mérnöke volt.
Radmansdorfban naponként rukkoltunk a legénység kiképzése miatt és a gyakorlótéren Balogh alezredes lóháton mindig pontosan megjelent és a különböző nemzetiségű bakákat sokszor Popuc Mujónak szólította. Innen aztán nemsokára bevonultattak bennünket a III/46-os zászlóaljunkhoz a Mrzli vrhre, melynek parancsnoka akkor már Diendorfer Miksa 46-os őrnagy volt
Panoráma fotó egybeszerkesztve a Mrzli vrh csúcsán lévő osztrák-magyar állásról
(Négyesi Lajos: 46-os szegedi bakák a tolmeini hídfőben című kötetéből)
Az állásaink nagyon szépen ki voltak építve. Óriási kavernák és összekötő futóárkok hátulról előre a legelső vonalba. Az állóharc nemcsak délen, de már nálunk északon a tolmeini szakaszon is annyira elmérgesedett, a lövészárkok annyira közel voltak már egymáshoz, hogy a drótakadályaink igen sok helyen összeértek és megkezdődött az állások aláaknázása is. Ők is fúrtak, a mieink is fúrtak, hogy egymás állásait felrobbantsák. Ilyen volt a helyzet különösen a Mrzli vrh tetején, amit a hadvezetőségünk Stützpunktnak nevezett el, mert ennek a pontnak a birtoklása uralta az egész helyzetet. Itt ezen a helyen lövészárkaink tetejét a kézigránátok bedobása ellen dróthálóval födtük be, és itt kavernáink is voltak már a sziklába mélyen bevésve, illetve robbantva, hol magunkat meghúzhattuk és magunknak védelmet találhattunk úgy ahogyan. Ezen a Stützpunkton szapőrjeink aláaknázásba fogtak, mert az olaszok is kezdtek a mi állásaink alá fúrni és az aknákat a furatokba ekrazitot téve, robbantani. Ezzel megindult a kettőjük közötti földalatti küzdelem. Amelyik előbb kész az aknával, az robbant előbb, s kerül fölénybe a másikkal szemben.
Az olasz állások alá fúrt aknafolyosók a Mrzli vrh nyugati oldalán
(Négyesi Lajos: 46-os szegedi bakák a tolmeini hídfőben című kötetéből)
A mieink előbb lettek kész az aknával és azt megtöltötték robbanó anyaggal. A robbantásra kitűzött időpont is meg volt határozva, egyik augusztusi holdvilágos éjszaka. S bár a robbantás sikerült, a mieink a robbantás helyét megszállták a trichtert, mégis a robbantással sok eredményt nem értek el. Az olasz árok előttünk összeomlott a benne lévő olaszokat maga alá temetve, az olasz tüzérség heves tüzelésével nekünk is súlyos veszteségeket okozott. A helyzet urai maradtunk és a veszélyes közelség megszűnt. Az akció vezetője Halm főhadnagy volt, meg is kapta a vaskorona rendet. Egyik zászlósunk, Kazay Árpád hősi halált halt. Szegény fiatal Kazay Árpád holttestét a tolmeini temetőben helyezték örök nyugovóra. A robbantás idejére, állásainkból a mieinket kivontuk, hogy minél kevesebb és kisebb legyen a veszteségünk. Én is az árokban húzódtam meg a többivel együtt és a reggelig tartó tüzérségi párbaj után még másnap is erősen lőtte állásainkat az olasz tüzérség. A cél a robbantással nemcsak az volt, hogy a veszélyes helyzetet megszüntessék, hanem még az is, hogy a robbanás helyétől jobbra, balra kiindulva felgöngyölítsék az olasz állásokat, ami azonban az erős tüzérségi tűz miatt lehetetlenné vált.
Közben az egyfolytában hathetes frontszolgálatom alapján újra két hetes szabadságra mentem Lukács Imre tisztiszolgámmal. Mielőtt azonban a két hetes szabadságom letelt volna, zászlóaljparancsnokomtól sürgönyileg értesítést kaptam, hogy a szabadságom leteltével ne a harctérre, hanem káderemhez, Gyulafehérvárra vonuljak be. Bevonulásom után a káderparancsnokom Borsitzky Imre hadnagy bajtársammal elküldött a horvátországi Fuzsinéra egyik ottani kézigépfegyver tanfolyamra, mely három hónapig tartott. Itt a géppuskás tanfolyam vezetője Pump 34-es százados volt. Fuzsinében több ezred két-két tisztje volt vezényelve, akikkel együtt körülbelül 50-en lehettünk.
Gépfegyveroktatás a lövészárokban 1917-ben Volhíniában
(A szekszárdi Baka Múzeum gyűjteményéből Tálosi Zoltán jóvoltából)
A kiképzés alatt bennünket Pump százados a szolgálat, illetve a gyakorlatozás alatt, mint legénységieket kezelt. Meg kellett tanulnunk nem csak a gépfegyver kezelését, ennek szerkezetét, szétszedését és összerakását, összeállítását, hanem még a gépfegyvereknek a hátunkon való szállítását, sőt a trágtierek kezelését, pucolását is. A gyakorlati kiképzés mellett természetesen elméleti oktatás is volt, jegyzeteket, rajzokat kellett készítenünk, amelyeket aztán időnként be kellett mutatnunk a parancsnokunknak. Mi ketten, Borsitzky Imre hadnaggyal ezekre a jegyzeteinkre Pump százados mindig a legjobb jegyeket, megjegyzéseket írta, mint: „schőn”, vagy „sehr schőne, fleisige Arbeit” és ehhez hasonló dicsérő szavak. A gépfegyver kezelése mellett nem csak a gépfegyverrel, de a hadseregnél használt revolverrel is célba kellett lőnünk és itt, ezen a téren is, mi ketten Borsitzkyval tudtuk a legjobb eredményeket felmutatni. A három hónap alatt a vasárnapjainkon szabadok voltunk és Fuzsinénak az Adriához, Fiuméhoz és Abbáziához való közelségét mindig arra használtuk fel, hogy szombat esténként – előzetes engedély alapján – többnyire be-be rándultunk Fiuméba, Abbáziába és ott szállodában megszállva másnap élveztük a tengeri fürdőt is. A tanfolyam végén, az eredmény kihirdetésekor, ketten Borsitzkyval lettünk az elsők, azzal az érdekes hozzáadással, hogy az előző tanfolyamokon is a 46-osok lettek többnyire az elsők. Ezzel a dicsérettel a zsebünkben aztán visszautaztunk Borsitzkyval Gyulafehérvárra káderünkhöz. Itt beosztást kaptunk az ottani géppuskásokhoz Csillag Viktor százados parancsnoksága alá, akivel az élen naponként rukkoltunk a kis lovacskáinkra rakott gépfegyverekkel a Schiesstadtra, a lövőtérre. Ebben a beosztásunkban igen jól éreztük magunkat, mert a tisztek és legénység között a hangulat kellemes és erősen bajtársias volt. (Azt hiszem, említenem sem kell, hogy Fuzsinén egy horvát család házában voltunk Borsitzkyvel elszállásolva, amelyik tiszta és rendes volt és szobánk takarítását a mi tisztiszolgáink végezték. A tiszti étkezdében étkeztünk.)
Dr. Szojka Kornél által Borsitzky Imreként emlegetett katonatársa portréja és katonai pályafutása (Hirn László: A negyvenhatosok fegyverben 1914–1918 című kötetből)
Ebben az évben, mint érettségizett diáknak be kellett vonulnia Feri öcsémnek is Gyulafehérvárra az egyéves önkéntesi katonai évét leszolgálni. Itt egy román érzésű mérnök, Stoicának hívták, házában vettem ki magamnak egy szobát bérbe, ahol Feri öcsémmel kettesben laktunk mindaddig, míg őt a menetszázadba be nem osztották és a harctérre el nem indították. Én maradtam továbbra is Gyulafehérváron és felköltöztem a várba, a tiszti épületbe, hol a lakásnélküli tisztek kaphattak szállást. A kaszárnyánk is itt volt a káderkommandóval, melynek parancsnoka akkor egy cseh származású őrnagy volt. Nevét már elfelejtettem. A várban volt a római katolikus székesegyház is, az erdélyi püspök pedig gróf Majláth Gusztáv volt. A tiszti laktanya a székesegyház mellett volt, melynek földszintjén egyik szobában egy Szirovicza István nevű hadnagy bajtársammal laktam. Az épület egy régi, vastagfalú, emeletes épület volt, a szobák pedig belül bolthajtásosak voltak. Tüzelőről magunknak kelletett gondoskodnunk, és amikor nem volt pénzünk a tisztiszolgáinknak nem tudtunk tüzelőre pénzt adni. De azért a szobánk mindig meleg volt, mert a tisztiszolgáink arra a kérdésünkre, hogy honnan szereztek fát, azt a választ adták: „Hát van a püspöknek”. A püspöki palotát kőkerítés vette körül és ezen éjjel könnyű szerrel át tudtak ugrani a legények és a püspök fáskamráját könnyű volt megtalálni, abban a zsákot megtömni fával. Így aztán kibírtuk húzni a hideg telet. A gyulafehérvári vár, egy régi rendszerű, földbe ásott, kazamatás vár volt, melyekben egyrészt a legénység, másrészt pedig orosz és olasz hadifoglyok voltak elszállásolva. Itt voltak az istállók is a katonai lovak, a kis géppuskákat és ehhez tartozó muníciót szállító lovacskáinkkal.
Itt közbevetőleg megemlítem: 1917. november 1-ével főhadnaggyá léptettek elő és 1917. április 24-ével megkaptam az ezüst Signum Laudist is a vitézségi érem szalagján a kardokkal. Ugyanezekkel a jelzésekkel kaptam meg később a szerencsétlen kimenetelű piavei offenzíva után 1918. szeptember 12-én a III. osztályú katonai érdemkeresztet is.
Szojka Kornél 1889. augusztus 3-án született a Csongrád vármegyei Mindszenten. A nagyenyedi református gimnázium elvégzése után jogi doktorátust szerzett. 1913. október 1-jén Szegedre vonult be a 46-os gyalogezredhez egyéves önkéntesi szolgálatra. Az egy év letelte előtt kitört a háború, amelyet végigküzdött és káplárból a főhadnagyi rangig emelkedett. Hadiútja először a 46-os anyaezredhez, később ennek az elkülönített III. zászlóaljához, végül az ebből létrejövő 133. gyalogezredhez vezetett. Háborús naplóját politikai okokból 1951-ben megsemmisítette. Emlékei alapján 1962-ben Kanadában írta meg visszaemlékezését. 1978-ban hunyt el Szentesen. A szerző életéről, a visszaemlékezés történetéről és a forrásközlés módjáról a sorozat első részében adunk részletesebb ismertetést.
Következő rész: „Támadásra indult a francia gyalogság…”
Összes rész: Részletek Dr. Szojka Kornél emlékirataiból (1-21. rész)
