Részletek Dr. Szojka Kornél emlékirataiból - 13. rész
Visszaemlékezésének mai részében hősünk seregszemlét tart hősi halált halt és a harcokat túlélő, a Mrzli Vrh oldalában egykor vele együtt szolgált társai körében, majd leírja egy általa végrehajtott vállalkozás történetét.
Az említett tiszteken kívül, akikre még emlékezem a következők voltak: Lippner Alfréd, Reiter Ferenc főhadnagyok, Tanka Sándor t[artalékos] főhadnagy, aki a veszprémi káptalannál szolgált civilben, mint erdőmérnök, Tárnoki Béla t. főhadnagy, dr. Asztalos Imre t. főhadnagy, később Halm József (Seppi) főhadnagy, Gácsér András zászlós géppuskás, Zsivánovics István élelmezési hadnagy, Schwartz Jakab t. zászlós, szintén élelmezési tiszt, aztán dr. Mónus Sándor hadapródjelölt őrmester, szintén élelmezési, orvosunk éveken keresztül Német Sándor dr. ezredorvos volt, a zászlóalj segédtiszt Bucsek Viktor főhadnagy volt, ott volt még Heinrich Oszkár hadnagy, Burgstaller Emil főhadnagy, Kampf János t. hadnagy, Bugyi Gyula t. hadnagy, Kiss Dávid t. hadnagy élelmezési tiszt, Jakab Ernő t. hadnagy, Gera József t. hadnagy, dr. Kósa Pál t. hadnagy, Katona András főhadnagy, Révész János t. hadnagy, aki később az ezred kötelékében a Fajti Hriben 1917. október 27-én közelharcban, kézitusában hősi halált halt, mint főhadnagy, az ezred egyik legvitézebb tisztje. Meg is kapta halála után a csaknem legmagasabb kitüntetést, a Lipót rendet a vitézségi érem szalagján a kardokkal, ami egy tartalékos tisztnél óriási kitüntetés volt. De mi haszna volt szegénynek belőle?
Révész János portréja és katonai pályafutása
(Hirn László: A negyvenhatosok fegyverben 1914–1918 című kötetből)
Katona Bandi főhadnagy, aki szintén hősi halált halt a Mrzlin. [A dőlt rész kézírással utólag beszúrva – a szerk.]
Aztán akikre még emlékezem Csukonyi t. hadnagy, aki később aktiváltatta magát, dr. Pap Menyhért t. hadapródjelölt őrmester, szegedi rendőrkapitány, Szűcs József t. főhadnagy, akit később 1917. december 30-án a Monte Tombán a támadó franciák kézitusában szúrtak le, ugyancsak ott esett el Senán László t. főhadnagy, amikor szegény Feri öcsém került francia fogságba, és még csak a jó Isten tudná felsorolni a sok derék bajtársat, akik hiába ontották vérüket és keservben annyi hű kebel szakadt meg a honért!
Szűcs József katonai pályafutása
(Hirn László: A negyvenhatosok fegyverben 1914–1918 című kötetből)
Az aktív tisztek lényegesen könnyebb és biztonságosabb körülmények között kapták meg parancsnoki minőségükben és helyzetükben a magas kitüntetéseiket, míg ugyanakkora tartalékos tiszt többnyire szakasza vagy százada élén nyíltan harcolva halt hősi halált és kapta meg utána a vaskorona vagy Lipót rendet! (lásd: Révész főhadnagy esetét!) [A dőlt rész kézírással utólag beszúrva – a szerk.]
Révész Jánossal egy században, a 12-ik században szolgáltam hónapokon keresztül a Mrzli vrh-ön. Civilben torna tanár volt, talán a szombathelyi állami főreáliskolában. Ő kérte el tőlem, amikor egy ízben szabadságra ment, annak a 15-ös gránátnak a repeszdarabját, amelyik a Mrzlin mellém csapott le egy alkalommal és érdekes alakjánál fogva eltettem magamnak, hogy majd azt én is haza viszem, amikor majd szabadságra megyek. Révész Jancsi a reáliskolája múzeuma számára kérte el tőlem az érdekes repeszdarabot, amelyen a gránát hegye is rajta volt még. Vastag, nehéz vasdarab volt.
Meg kell említenem még az öreg Czibula Antal dr.-t szegedi ügyvédet is, aki mint hadapród őrmester került ki a zászlóaljunkhoz a Mrzlire és később mint főhadnagy szerelt le és fejezte be a háborút. Az öreg Czibula Antal abban a Tisza Lajos körúti házban lakott családjával fent az első emeleten, amelyben szüleim is laktak. A háború befejezésekor a szegedi direktórium tagja lett Dettre Jánossal és Tabódi ezredessel együtt. Ezért aztán lefogták őket, de később szabadon engedték. Évek múltán aztán, a második világháború után még egyszer találkoztam életemben Szegeden öreg harcostársammal, akit mi kint a harctéren nagyon szerettünk és becsültünk nyugodt komolysága miatt, szociáldemokrata volt. Egy alkalommal Szegeden sétáltam a Tisza partján a Stefánia sétányon és ott jöttünk össze, örülve egymásnak elbeszélgetve a régi-régi együtt eltöltött harctéri eseményekről, bajtársakról. Azóta ő is elment az örökkévalóságba, a szegedi belvárosi temetőben van eltemetve. Sírját több ízben felkerestem, amikor Szegedre lejutottam és Édesapám sírját felkeresve végigjártam a régi ismerősök (Szivi Sándor vitéz alezredes sírját is, aki a Kárpáti harcokban, Uzsoknál halt hősi halált az oroszokkal szemben 1915-ben) sírjait sorjában. Ott volt még velem dr. Jakab Ernő hadnagy is, aki civilben járásbíró volt. Vele Budapesten a második világháború után is találkoztam. Nagy István tiszthelyettes Csengele. Továbbá Kiss János volt önkéntes társam is, aki az 1917. október 24-iki tolmeini támadásunknál halt hősi halált, fejlövést kapott. [A dőlt rész kézírással utólag beszúrva – a szerk.]
A Mrzlin voltak mellettünk a kassai 34-eseknek egy zászlóalja Rátvay őrnagy parancsnoksága alatt, balra tőlünk pedig a losonci 25-ök egyik zászlóalja, ahol egyik későbbi hivatali kollégám is szolgált, Füzi Jenő Jakab és az ottani harcok alatt megkapta a Vaskorona rendet. A második világháború után nemsokára meghalt, Budapesten.
Nagy hiányát érzem annak a háborús noteszemnek, amelybe a háborús emlékeimet éveken át naplóként feljegyeztem és amelyet 1951 tavaszán megsemmisítettem. Hiányoznak a térképeim is, melyek alapján a történések helyeit pontosan feljegyezhetném ide. Most aztán sem feljegyzés, sem térképem nincsen, melyeknek alapján a történések egymásutánját, láncolatát lerögzíthetném, nem tudom az eseményeket, ezek egymásutánját felsorolni. Még ennél is nagyobb kár, hogy Ajtay Endre, aki „A volt cs. és kir. 46. gyalogezred világháborús történetét 1914-1918.” megírta, ebbe a munkájába nem dolgozta fel az ezredtől külön harcolt III-ik zászlóalj történetét is.
Tehát a harc tovább folyt a mi arcvonalunkon is változatlan hevességgel, hogy csapataink erejét itt is lekösse és elvonja a támadásának főarcvonala elől, amely óriási hevességgel folyt lent az Isonzó déli folyásánál, a Doberdó-fennsíkon.
Ősszel került zászlóaljunk a Tolmein melletti Zatolmin, Volarje és Dolje faluk feletti részen kiépített arcvonalszakaszunkra, ennek védelmére. Itt voltunk heteken keresztül és itt voltak a lövészárkaink feletti erdős részen a tiszti bódéink. Ezekből a lövészárkokból kelletett számtalan esetben éjszakákon, a sötétben az ellenségre tüzet zúdítani, amit „Feuerüberfall”-nak neveztünk, hogy az ellenséget nyugtalanítsuk, támadást színlelve. Ezeken az éjszakai tűzrajtaütéseken előfordult egy esetben, hogy a kilövés elé állított vaspáncéllemez kis lyukán, amelyiken a gyalogos a puskacsövét kidugta, az ellenség által viszonzott lövések egyike ezen a kis lukon behatolva, a páncéllemez mögött álló lövő gyalogost fején találta és ott azonnal meg is halt. Egy eltévedt golyó. Ilyen és ehhez hasonló véletleneken múlottak emberi életek.
Osztrák-magyar katonák a doljei állásban 1916. januárjában
(forrás: Österreichische Nationalbibliothek – www.bildarchivaustria.at)
Ezen a helyen különben eléggé csendes napjaink voltak. A csend azonban gyanús volt a katonai vezetőknek. Meg kellett tudnunk, hogy az ellenség mit forgat az agyában, mit tervez? Ehhez szükséges volt, hogy foglyokat ejtsünk, akikből egyet, s mást ki lehet majd húzni ezekre a tervekre nézve. Be kell őket hozni az állásukból, hogy kihallgathatók legyenek. Parancsot kaptam, hogy hajnalban szakaszommal törjek ki az állásunkból, rohanjak rá az olaszokra és hozzak, szállítsak foglyokat. Így is történt. Másnap hajnalban, még világosodás előtt, szürkületben, amikor odaát még minden csendes volt és az olaszokat is elnyomta az éjszakázás utáni buzgóság, az álmosság, kiugrottunk az állásunkból és beugorva az ellenséges olasz állásokba (mert az olaszok állása alig pár lépésnyire volt a mienktől), a meglepett olaszok csaknem ellenállás nélkül megadták magukat és valami 33 olasz katonát hoztunk be úgyszólván minden különösebb feltűnés, zaj és ellenállás nélkül. Az egész vállalkozás alig tartott egy negyedóránál hosszabb időnél. Ennél a vállalkozásnál természetesen magunkkal hoztuk az elfogottak fegyverzetét is. Az ágyúzás, a lövöldözés hol erősebben, hol gyengébben tovább folyt megszakítás nélkül. Előzetesen nagy harcok lehettek itt is, mert az állásunk előtti drótakadályon fennakadva lógott egy agyonlőtt olasz katona hullája, amelynek ruházata, húsa már félig-meddig lerohadt a holttestről, de senki nem akadt, aki azt onnan le merészelje venni, mert akkor ő is úgy járt volna, mint az az olasz katona, kinek holttestét onnan el akarta távolítani, hogy azt eltemessük. […] Vállalkozásomért megkaptam a Signum Laudist, a vitézségi érem szalagján a kardokkal – für tapferes verhalten bei dem Feinde. Mikor a vállalkozásunkról állásainkba visszatértünk a magukat megadott olasz foglyokkal és fegyverzetükkel, az olasz tüzérség is felébredt és viszonzásképpen dühében ágyúzni kezdte állásainkat. Semmi egyéb nem történt.
Szojka Kornél 1889. augusztus 3-án született a Csongrád vármegyei Mindszenten. A nagyenyedi református gimnázium elvégzése után jogi doktorátust szerzett. 1913. október 1-jén Szegedre vonult be a 46-os gyalogezredhez egyéves önkéntesi szolgálatra. Az egy év letelte előtt kitört a háború, amelyet végigküzdött és káplárból a főhadnagyi rangig emelkedett. Hadiútja először a 46-os anyaezredhez, később ennek az elkülönített III. zászlóaljához, végül az ebből létrejövő 133. gyalogezredhez vezetett. Háborús naplóját politikai okokból 1951-ben megsemmisítette. Emlékei alapján 1962-ben Kanadában írta meg visszaemlékezését. 1978-ban hunyt el Szentesen. A szerző életéről, a visszaemlékezés történetéről és a forrásközlés módjáról a sorozat első részében adunk részletesebb ismertetést.
Következő rész: „Állásaink kiépítése, tökéletesítése, kavernák építése…”
Összes rész: Részletek Dr. Szojka Kornél emlékirataiból (1-21. rész)
