A debreceni 39-esek kárpáti húsvéti csata idején vívott harcainak nyomában

1915 tavaszán az osztrák–magyar csapatok elkeseredett harcokat vívtak a Kárpátokban a Magyarország területére betört orosz erőkkel. Április 5-én, húsvét hétfő hajnalán a debreceni 39-es gyalogezrednek az Érfalu és Szálnok közötti magaslatokon húzódó állásaiba betörtek az oroszok. Az ellentámadást Spiess ezredes, az ezred parancsnoka személyesen vezette…

A limanovai csata során 1914. december 17-re az osztrák–magyar csapatok megállították a Krakkó felé előretörő orosz 3. hadsereget. A siker arra ösztönözte az osztrák–magyar hadvezetést, hogy újabb támadást indítson a Kárpátok előterében álló orosz 8. hadsereg ellen. A támadás kezdeti sikerek után elakadt, majd az orosz ellentámadás az osztrák–magyar 3. hadsereget visszaszorította a Kárpátokba, ahol a frontvonal megmerevedett. Az oroszok kiszorítására és a körülvett Przemysl felmentésére a kárpáti téli csatában 1915. január 23. és február 27. között tettek sikertelen kísérletet. Az ellentámadás során az oroszok a Duklai-szoroson át ismét benyomultak Magyarországra. A kárpáti húsvéti csata hadműveletei során 1915 márciusában súlyos harcok folytak a szorostól délkeletre húzódó Korumkó hegyháton is. A nagy veszteségeket követelő védelmi harcokban hősiesen helyt állt a VII. hadtest 17. gyaloghadosztályának kötelékébe tartozó császári és királyi debreceni 39. gyalogezred is.

 (Doromby József és Reé László szerk.: A magyar gyalogság című kötetből)

Az előző napok súlyos harcai után 1915. március 23-án Érfaluba csoportosították át az ezred zászlóaljait. A következő nap a falutól északkeletre emelkedő két magaslatot összekötő védelmi vonalakat kellett átvenniük. E két magaslati pont uralta a környéket: balszárnyon a 417-es, jobbszárnyon a 447-es. A két magaslat előtt félkörívben húzódtak az osztrák–magyar árkok. Az egész terület erdős, fás, bozótos volt. Egyes helyekről jól lehetett látni a keletre emelkedő, oroszok által megszállt 450-es magaslatot. Azokat az állásokat, ahol a debreceniek igen nagy veszteséget szenvedtek március 21-én. (Egy későbbi posztban erről az eseményről is beszámolunk.)

 Az Érfalu (Potôčky) és Szálnok (Soľník) közötti terület mai domborzati térképe
(forrás: krajna-bystra.oma.sk/turisticky-atlas)

Az ezredparancsnok, Silvio Spiess von Braccioforte ezredes azonnal elrendelte az állások megerősítését, műszaki berendezését. Az akadályvonalban aknamezőket létesítettek, a lövészárkokat srapnelernyőkkel látták el. A két magaslat középső részénél kezdődött az a mély és Szálnok faluig húzódó vízmosás, amelybe nem volt belátási lehetőség, rejtve maradt a védők szeme előtt. Az állásban folyó munkákat az orosz tüzérség tűzcsapásai nehezítették, amelyek áldozatokat is követeltek. Éjjelenként mindkét fél előretolt járőrei vívtak tűzharcot. Március 27-e után, a kiérkezett VIII/2. számú menetzászlóalj beosztásával sikerült az ezred létszámát felemelni 1.308 puskás állományra. A rossz időjárás ellenére serényen folytak az erődítési munkák.

1915. április 4-én, húsvét vasárnap a 39-esek védővonalában csend volt, szinte ünnepi hangulat: „Az orosz állásokból fehér zászlóval egy altiszt jött át hozzánk, aki egy kosár finom ételt hozott és az ő húsvéti üdvözletüket tolmácsolta. Ezt a békés udvariassági látogatást hadtestünknek egy tisztje, egy altisztje viszonozta.” – olvasható az ezredalbumban. A túlfűtött hangulat ellenére mindenki tisztában volt azzal, hogy bármelyik percben újabb nagy erejű támadást indíthatnak az oroszok. A következő éjszaka igen sötét volt, a csendet járőrök lövései törték meg.

 A debreceni 39. gyalogezred II. zászlóaljának a helyzete a 447-es magaslatnál
(Forrás: Hadtörténelmi Levéltár II. 482. 1. doboz)

Április 5-én 04 órakor jelentették a kiküldött járőrök, hogy oroszok kis csoportokban gyülekeznek az erdőben, és a drótakadályokon megpróbálnak rést vágni. Alig fél óra eltelte után erős tüzérségi tűz zúdult a debreceniek állására, amelynek során a szomszéd csoportokkal megszakadt a telefon-összeköttetés. Az éjszaka folyamán Szálnokból, a vízmosás adta rejtettséget kihasználva több zászlóaljnyi orosz gyalogos érkezett fel a magyar állások elé, akik 05 órakor rohamra indultak. Szinte azonnal betörtek a vízmosás közelében húzódó magyar állásokba, ahol az 1. és a 3. század volt védelemben. A védőket legyűrték és még az első vonalban felállított gyalogsági ágyú is a kezükbe került. Nem csak itt volt azonban sikeres az oroszok támadása, hanem több helyen is, a 39-esek szinte egész védelmi rendszerében gyilkos küzdelem folyt.

 Silvio Spiess von Braccioforte ezredes
(forrás: findagrave.com)

Spiess ezredes a vonalaktól kissé távolabb létesített parancsnoki állásában értesülve az orosz betörésről azonnal parancsot adott a tartalékoknak az ellentámadásra. A helyzet minden percben egyre kritikusabb lett, ezért azonnal döntött, és az elveszett állásrészek visszafoglalására hirtelen maga is összegyűjtötte a közelében levő embereket, küldöncöket és távbeszélőket. Szürke gumiköpenyében, hosszú botjával ennek az utolsó tartaléknak az élére állva megindult az 1. század bal szárnya felé, ahol a legnagyobb volt a harci zaj. Közben a magyar állásokba behatolt ellenség erős gyalogsági tűz alá vette a hegyoldalban felfelé rohanókat. Spiess ezredes magas szikár alakja azonnal célpont lett. Először a térdén sebesült meg, összerogyott, de még térden állva is rohamra buzdította katonáit. A következő lövés a mellét érte, mire haldokolva terült el a földön. Miközben az állásaikból kiszorított hajdúsági bakákat tisztjeik kis csoportokban újra és újra nekivezették a nagy tömegben támadó oroszoknak, Kacsárdi őrmester a hátán mentette ki a harctérről ezredparancsnokát, aki –egyes információk szerint – rövidesen kiszenvedett. A bátor ezredparancsnok hősies helytállásáért 1918. október 2-án megkapta a Mária Terézia Rend lovagkeresztjét.

Közben Zsehránszky százados vezetésével beérkezett a nagyváradi 37-es közös gyalogezred fél zászlóalja, valamint Schmidt hadnagy a karánsebesi 43-asok egy századával. Azonnal rohamra indultak a nagy terjedelmű állás még ellenséges kézen levő részeinek visszafoglalására. Délelőtt 8 órára ismét magyar kézben voltak az állások és 1080 orosz esett fogságba. Az ellentámadás során Zsehránszky százados hősi halált halt. Amint a későbbiekben kiderült, a debreceniek védelemben levő hat századát az orosz 47. ezred, és 48. ezred egy zászlóalja támadta meg. A támadók maradéka a szálnoki vízmosásban keresett menedéket. Spiess ezredest Érfaluban temették el, de később a család Bécsbe szállíttatta a bátor parancsnok maradványait. Ebben a küzdelemben a parancsnokon kívül (jelenlegi ismereteink szerint) 58 név szerint is ismert debreceni baka halt hősi halált.

 (forrás: Hadtörténelmi Levéltár, VI. 36. Katonai egyházi szervezetek anyakönyvei. 195-196. Cs. és kir. 39. gyalogezred halotti anyakönyvei.)

Terepkutatás az egykori harctéren

A harci események levéltári kutatása után 2013. október 12-én indultunk a helyszínre, hogy ott terepkutatást is végezzünk. Terepbejárásunk érintette a József főherceg, lovassági tábornok által irányított VII. hadtest mindkét hadosztályának, a 20. honvéd és a 17. közös hadosztály küzdelmeinek helyszíneit. A két hadosztály itt is, miként később a Doberdón, egymás mellett harcolt.

A levéltári kutatások során fellelt vázlatokkal a kezünkben Szálnokból, az előzőleg is említett mély vízmosásban (ill. mellette) a támadó orosz alakulatok útvonalán indultunk fel a debreceni 39-esek egykori állásai felé. A vízmosás néhol igen mély, meredek oldalakkal (amely lehet az elmúlt közel 100 év eróziós eredménye), alján félhomály uralkodik. Az egész vízmosást és környékét erdő borítja, egyes helyeken magas bükkfákkal.

 A vízmosás egy szakasza előtt

Mi „könnyített menetfelszerelésben” voltunk ugyan, de így is megizzadtunk a néhol igen meredek hegyoldalon és sűrűn emlegettük az egykor itt felkapaszkodó orosz katonákat. Nekik nem csak a sötétséggel, a meredek tereppel, a kidőlt fákkal kellett megküzdeniük, hanem a felszerelés súlyával is. Mindezt csendben, szinte lopakodva, félve a felfedezés következményeitől.

 Felfelé a hegyoldalban

A kapaszkodás során eljutottunk egy olyan területre, ahol az öreg bükkfák torzulásai és a belőlük nőtt hatalmas fává terebélyesedett új hajtások mintha az osztrák–magyar tüzérség által okozott, akkor fiatal fák sérüléseire utaltak volna.

 Torzult fák a domboldalban az állások előterében

Számunkra fontos volt, hogy választ kapjunk arra a kérdésre, hogy miként volt lehetséges a magyar védővonal észrevétlen megközelítése Szálnok felől a vízmosás segítségével. Erre akkor kaptunk választ, amikor már a kapaszkodó jó háromnegyedét megtettük és elértünk egy igen érdekes terepszakaszhoz, ahol egy kb. 50 méteres eséssel olyan meredek volt a hegy oldala, mintha „késsel vágták volna le”. Innen felfelé nézve csak a fák csúcsai voltak láthatóak. Tehát adott volt egy természetes takarás, amelyet felhasználva a vízmosásból kijövő és oldalra húzódó egységek szinte láthatatlanok maradtak a magyar figyelők előtt. Az orosz felderítők, vagy csapattisztjeik ezt felismerték, s erre építethették a magyar védővonalak éjszakai megközelítését, a meglepetésszerű támadást.

Az utunkat folytatva elértük a hegyoldalnak azt a részét, ahol már jól azonosíthatóak voltak az előretolt magyar állások, figyelő támpontok maradványai. Az erdei talajba vájt mélyedéseket tanulmányozva, valamint a terep adta elhelyezkedésüket megfigyelve látható volt, hogy a védők igyekeztek a legjobb kilátást adó, ugyanakkor jól védhető figyelőállásokat kiépíteni.

Ezek nappal valószínűleg jó szolgálatot tettek, de az éjszakai órákban ezekből nehéz lehetett értékes megfigyeléseket tenni. Ezért váltak fontossá a járőrök jelentései.

Továbbhaladva értük el az egykori fő védelmi vonal maradványát, amely még ma is jól azonosítható. Az egykori árokrendszer mára már bemosódott, de mélysége egyes helyeken így is megközelíti a 0,8 – 1 métert. Az árok rendszertől már csak pár lépésre van az a hatalmas tisztás, amely Érfalutól kezdődően éri el a két magaslatot, az erdőszegélyt.

 A 39-esek állásainak a maradványai

A tisztás közepén található mélyebben fekvő területen jelentős kiterjedésű erdősáv van. Ez Érfalutól kezdődően hosszan húzódik a magaslatok felé. Egykor itt volt Spiess ezredes ezredparancsnoki harcálláspontja, valamint itt volt az ezredtartalék. Innen indultak a végzetes rohamra, amely az ezredparancsnok halálát követelte.

 Az állások mögött az erdőszél a 447-es magaslattól a 417-es felé

 A kis erdős mélyedésben volt Spiess ezredes és a tartalékok állása

A terepen igyekeztünk rekonstruálni a kora reggeli pillanatokat. A visszaemlékezések szerint a két magaslaton, valamint az összekötő árokrendszerben gyilkos kézitusa dúlt. Csoportokban folyt a küzdelem, óriási volt a kavarodás. Áttekinteni nem lehetett a helyzetet, az ellentámadásnak az adott irányt, ahol a legtöbb orosz volt látható. A tartalék, ill. a védőállásból kivertek csoportja együttesen, elkeseredett rohammal törtek előre a magyar árokban már berendezkedő oroszok ellen. Voltak olyan részek is, ahol a magyar védőárkokat maguk mögött hagyó oroszok lőtték az ellentámadókat. A nyílt terepen ilyen gyalogsági tűzbe került a Spiess ezredes vezette csoport is, biztos célpontot nyújtva az ellenségnek.

Felmerül a kérdés: miért kellett azonnal támadni, nem mérlegelve a terep adta lehetőségeket? Erre a következő válasz adható: 1915 tavaszára az állásharcokba egyre jobban edződő csapattisztek nagyon jól tudták, hogy állásuk elvesztése után minden perc számít. Ez az a lélektani pillanat, amikor a védővonalba betört ellenség úgy érzi, hogy már „túl van a nehezén”, sikerült a roham, s amit a sikeres ellentámadáshoz ki lehet használni. Ezt tették a debreceniek is, ezt tette a tartalék, s ezért állt a rohamozók élére Spiess ezredes. S végeredményét tekintve ezért sikerült a védőállások visszaszerzése is, még ha nagy árat fizetett is érte az ezred. Ezzel sikerült elérni azt is, hogy az oroszok halottaikat hátrahagyva Szálnok irányába menekültek. Erre a kora reggeli gyilkos küzdelemre is gondolva jártuk be a ma már csendes, gyönyörű területet.

Nyitott kérdések

Mi történt a hősi halottakkal?

1915. április 5-én reggel 8 órára elcsendesedett a harctér, amelyet halottak és sebesültek borítottak. A debreceni ezred halotti anyakönyve Spiess ezredesen kívül 58 hősi halott nevét jegyezte fel e napon. Eltemetésük helyéül az „Érfalu melletti harctér” vagy „Érfalu melletti harctér, 417-es magaslat” szerepel. Egyedül Csige Sándor 21 éves hajdúböszörményi népfelkelő, aki haslövéstől halt hősi halált, van úgy jelölve, hogy eltemetve: „Érfalu templomkert”.

A hősi halottak eltemetésére egy nap állt rendelkezésre, mert 1915. április 5-én éjszaka a 2. védelmi vonalba vonták vissza az ezredet. Erre csak éjszaka kaptak parancsot, a nap folyamán a visszavonásról még nem tudtak. Eltemették-e ennyi idő alatt a halottaikat? Ha igen, valószínűleg tömegsírokat ástak, és azokba temettek. De hogy hol, az még mindig nyitott kérdés. A 417-es magaslaton, ahogy az olvasható a halotti anyakönyvben? Oda, ahová lőtt az orosz tüzérség és bármikor kiforgathatta volna a sírokat? Ésszerűbbnek tűnik, hogy az ezredparancsnoki állást is magába foglaló, erdővel borított mélyedésben ásták meg a sírokat, amely kissé távolabb volt a fő védelmi vonaltól. Az elesetteket oda kellett szállítani – ez is időbe került. Szintén nyitott kérdés még, hogy hová lettek temetve az orosz halottak? Mi lett az őket rejtő (tömeg)sírok sorsa?

A kérdések megválaszolásához segítséget kértünk Ph Dr. Radoslav Turiktól, a homonnai központú hadtörténeti egyesület a Klub Vojenskej Histórie Beskydy kutatójától. Kutatásai során sajnos Radoslav sem tudott információkat adni a 39-esek sírjaival kapcsolatosan. A rendelkezésükre álló adatok szerint elképzelhető, hogy még öt (egyes sírokban nyugvó) 39-es hősi halott sírja ott van az érfalui temetőben, a polgári sírok között. Az általa megadott érfalui névsorban ott található Váradi Gábor gyalogos neve, aki a debreceni halotti anyakönyv szerint a 417-es magaslatnál lett eltemetve. Tehát van keveredés.

Érfaluhoz közel van Velkő település (ma: Veľkrop, Szlovákia), amely felett a domboldalban már 1916-ban elkezdődött egy központi gyűjtőtemető kialakítása. A cél az volt, hogy a környéken szétszórtan található sírokat felszámolják, a maradványokat exhumálják, és egy központi helyen, szépen gondozott sírkertben elhelyezzék. Elképzelhető, hogy az 1915. április 5-i hősi halottak maradványai is ebbe a temetőbe kerültek át. Jelenleg ez még csak feltételezés, a kérdés tisztázásához további kutatások szükségesek.

Hol hunyt el Spiess ezredes?

Feltételezésem szerint a súlyosan sebesült ezredest kimentő Kacsárdi őrmester első és legfontosabb feladata az volt, hogy elhagyják a tűz alatt álló területet. A terepszakaszt tanulmányozva látható, hogy adott erre a lehetőség, az Érfalu felé lejtő erdős részt elérve rövidesen beértek az ezredparancsnoki harcálláspontba. Egyes információk szerint Spiess ezredes ekkor már halott volt, már a harctéren kiszenvedett. Lovas kocsival történt a továbbszállítása, a völgyben fekvő Érfaluba.

József főherceg naplóját olvasva (A világháború, amilyennek én láttam. I. kötet. Budapest, a Magyar Tudományos Akadémia kiadása, 1926) viszont kérdések merülhetnek fel az emberben az ezredes halálának pontos helyét illetően. A kötet 558. oldalán az olvasható, hogy: „Spiess ezredest Érfaluba vitték, ahol még az övéinek, bajtársainak a VII. hadtestben, üdvözletét tolmácsolta, és Isten oltalmába ajánlott mindnyájunkat s azután átszenderült a hős a boldogabb létre.”

A főherceg naplójában írtak alapján felmerül még egy érdekes kérdés. Az 1915. április 5-ei nap leíráskor az 563. oldalon olvasható: „Az utcára kilépek, midőn épen egy szekér jön egy gyalulatlan deszkakoporsóval, mellette a 39. ezred segédtisztje. A koporsóban Spiess ezredes fekszik. Kirendelem összes itt levő tisztjeimet és sorba felállunk tisztelegve, hogy a hős bajtársnak megadjuk az utolsó tiszteletet és üdvözletet. Nyikorogva halad el a szekér, komor, megrázóan egyszerű temetés! Mindent odaadott, mit ember adni tud s mégsem többet, mint annyi százezer más szegény baka. Mind eltemetik és elfelejtik.” József főherceg április 3-a óta a törzsével együtt az Érfalutól 13 kilométerrel délebbre fekvő Minyevágásán volt. Spiess ezredes koporsóját nem vihették el oda (majd vitték onnan vissza Érfaluba), hanem mielőbb igyekeztek eltemetni a völgyben fekvő kis érfalui templom melletti temetőben.