Kókay László szegedi önkéntes doberdói naplója – 11. rész
1916. április 18-án hősünk századát vállalkozásra készítik fel az előretolt olasz állás megrohanására. Aznap szólal meg először a 22 cm-es aknavetőnk is San Matinónál, aminek a hatását megelégedetten szemlélik. Másnap este újra megszólal a 22-es, azonban a macska elvéti a célt. A szegediek aggódva lapulnak a lövészárok fenekére…
Április 18. Az éj folyamán 3-5-ig vagyok szolgálatban. Gera, ki mióta a csinosát megették a patkányok, haragszik rájuk, az éjjel egy patkányt lőtt a Schießcharte előtt, melyet szalonnabőrrel csalt a puska mindungja elé.
Ma délelőtt és délután ismét a szokott helyen dolgoztatok. Délelőtt 8 órakor Diendorfer őrnagy jön ismét abschnittunkba, majd átmegy a 3. kompanihoz. Heim követi, mikor visszatér nemsoká rá Molnár hadnagy iskolázik nekünk, zugbeli sarzsiknak a napokban általunk végrehajtandó untersuchungról, az előttünk levő előretolt olasz állások ellen, melyet a 3. kompanival együtt csinálnánk. A terv szerint rövid tüzérségi előkészítés után csillagos rakéta fellövése jelére megsturmoljuk az olasz állást előttünk, s ott mindent elpusztítunk. Pionírok is lesznek hozzánk beosztva, kik aláaknázzák az olasz állást, s mikor evvel kész vannak, ezt kék rakéta fellövésével jelzik, mire haladéktalanul visszavonulunk stellungunkba, s az olasz állás a levegőbe fog röpülni. Így, szóval szépen is van elmondva, de kivétel nélkül már előre fázunk az untersuchungtól, s bizony ma délben nehezen ment le a torkunkon a csinos.
Osztrák-magyar 22 cm-es 1915 M aknavető töltése
(A Nagy Háború Kutatásáért Közhasznú Alapítvány gyűjteményéből)
Délután 3 órakor egy olasz repülőgép kolonázik felettünk nagy magasságban. Este 7 órakor, épp mikor a munkát abbahagyva dekungjainkba akarunk menni nagy láng és hatalmas füst vágódik föl a 7. kompanie mögül egy dolinából, melyet tompa robbanás követ. Néhány másodperc múlva egy henger alakú valami kalimpál a II. zug elé, melyet egész jól láthatni. Nyilván valami nagy gránát vágott a 7. kompanie mögé (csodálom, hogy ily kicsit szól), s a repesz darabja a II. zug elé szállt. Épp fel akarok lépni dekungomba, mikor irtózatos robbanás tántorít vissza, recseg, ropog minden, füsttel, porral lesz szemem, szám tele. Macska vágott le a II. zughoz nem messze tőlünk. Hirtelen nem tudjuk miféle macskáról van szó, de a következő pillanatban Heim kint van a kavernából, s újságolja, hogy saját 22-es minenwerferünk lő a II. zug elé, a 7. kompanietól (az volt tehát mit az elébb láttam), s rögtön telefonált Scheirich főhadnagynak, hogy a szapőrökkel, kik a minét lövik kissé hosszabbat lövessen, mert a mine inkább közelebb jött a saját, mint a digó stellunghoz. Még kettőt lő a minenwerfer a II. zug elé, ezek már távolabb is mennek stellungunktól, egyik a digó állás mögé, másik bele az állásba. Mi kivétel nélkül örülünk neki, hogy a digó is kap már macskákat, melyek nem sokkal gyengébbek, mint a digóé. Érdekesek ezek a 22-es minék, kalimpálva „suhu-suhu-suhu…” suhognak a levegőben, s mikor leesnek 8-10-et is lehet olvasni, míg explodálnak, valószínűleg gyújtózsinórral működnek tehát. Ez egy kissé hátrányos szerintem, mert van a digóknak a macska becsapódási helyétől idejük elmenekülni. A nagy minenwerfer még kettőt lő ezután, de már jobbra tőlünk, a 4. kompani elé. Már erősen sötétedik, s abba hagyja ½ 8 tájban a lövöldözést. A digókon jót lehet igazán nevetni. Máskor ilyenkor már erősen lövöldöztek puskáikból, míg most az előttünk és az I. batallion előtti digók halálos csendben vannak, lesik ők is a macskákat. Úgy kell nektek disznók, szenvedjetek már ti is a macskától, ne csak mink.
Este 10 óra után én megyek a zugtól menázsiért. Nem történik semmi bajunk. Visszafele Csúzi bácsival jövök a szakáccsal, ki egy homokzsákba kötve egy kis elemózsiát hozott számomra Edétől. Csúzi bácsi azt meséli, hogy a lágerban, meg hátrább nagy kolonázás van, a 19. mars másik két százada, meg a 20. mars nappal a láger fele marsolnak, s éjjel meg visszamennek. Ugyanezt teszik a többi ezredek marsai is, s hogy két kerékre sátorlappal lefödött fatörzset tesznek, melyet hat lóval húzatnak, s hogy hátrább a láger mögött 100 meg 100 sátor van több helyen is csinálva, de senki se lakik bennük. Nyilván a digókat avval akarják bolondítani, hogy azt higgye, hogy itt offenzívázni fogunk, s azalatt másutt csinálnak váratlanul offenzívát. Most kezdem már érteni, hogy miért iskoláztak nekünk a divisio reservében Olaszországról, számítanak rá, hogy lejutunk a síkságra! Adná a nagyon jó Isten!
Április 19. Ma egész nap fullasztó hőség. A nap pedig nem süt tisztán, halvány szürke pára födi köröskörül az égboltozatot. Délelőtt, délután a szokott helyen dolgoztatok. Délután 4 órától kezdve egész estig szakadatlanul dörögnek a digó ágyúk a front déli részén a Monte dei Sei Busi és a La Rocca magaslat között. Bár innen nem lehet látni hol húzódnak stellungjaink, mégis lehet sejteni arról a tűzvonalról, mit az olasz gránátok, srapnelek szakadatlan robbanása von. 5 órától kezdve az egész déli része a fennsíknak, még Doberdó falu sem látszik a füsttől, néha-néha egy-egy vakító explodálás azonban a sűrű füstön is átlátszik.
Este ½ 8-kor, már félhomályban ismét elkezd a 7. kompani mögül a nagy minenwerferünk. A 3. kompani elé lő, fölöttünk suhognak el a minék, miket nem is nagyon láthatunk (pedig erősen figyeljük) a fokozódó homály miatt. A minenwerfer második minéje jobbszárnyunk közelében a 3. kompanie előretolt állásában explodál, mire a zugunk jobbszárnyán lévők mind hozzánk húzódnak le.
Osztrák-magyar 22 cm-es 1915 M aknavető és a „macska”
(A Nagy Háború Kutatásáért Közhasznú Alapítvány gyűjteményéből)
¾ 8. Már meglehetős sötét van, én nem tudom ily sötétben, hogy lehet belövést csináltatni, mikor ily közel van a két ellenséges állás egymáshoz. Nyilván félnek a szapőrök, hogy világossal felfedeznék a digó tüzérek a minenwerfer hollétét, akkor pedig lenne részükre nemulass! A minenwerfer újra lő. A kilövés lángja magasra csap fel, s nemsokára hallatszik a mine suhogása: „suhu-suhu-suhu-su-su.” Kegyelmes Isten! Itt esett le valahol a közelben. Sötét van, nem lehet látni hová. Én a függő traverza alatt állok, a tőlem jobbra levők balra, a balra levők jobbra akarnak futni, mindegyik azt hívén, az ő közelében van a mine. Látom, hogy egyik csoport se tud biztosat, s bár nem tudom nincs-e a mine épp a függő traverza fölött, elhatározom, hogy „Legyen, amit az Isten ad, nem futok semerre se, helyben maradok”, már nem is tanácsos, a mine minden pillanatban explodálhat. Nehéz halálos csend, lélegzetünket visszafojtva kucorgunk a futóárok fenekére lapulva vagy 20-an egymás mellett. Még élünk, de ki tudja a következő másodperc után hányan tudhatjuk ezt elmondani? Amint várjuk halálos aggodalommal a mine explodálásáig a bizonyára nem több, mint 10 másodpercnyi időt, a másodpercek óráknak tűnnek fel előttem. Istenem! Csak itt lenne már az explodálás időpontja, mert ez a bizonytalanság rosszabb a halálnál is. Vérvörös láng csap ki balról a futóárok hátsó párkányáról, szikraeső zúdul a magasba, hallani nem hallatszik semmi, kábultan heverek a futóárok aljában. Látni látok mindent, de hallani nem hallok semmit, csak azt érzem, hogy majd megfulladok, s látom, hogy menekülnek balról a kompani komando kaverna felé. Könyököm, halántékom irtózatosan sajog, ez térít magamhoz dekungom ajtajához vánszorgok, talán mondok is valamit, de nem hallok, Gera bácsi taszít fel a dekungba, utánam jön, s az Ede-féle rumból megitat. Már jobban vagyok, már kezdek egy kissé hallani is. Könyököm erősen fáj, megvan az oka, a légnyomás fellökött kucorgó helyzetemből, s a könyökömre estem. A fejem is fáj a halántékom fölött s kezd dagadni, mi üthette meg? Kő vagy szilánk semmi esetre sem, mert nincs horzsolás rajta. Később erre is megkapom a választ. Ott ahol feküdtem, Gera egy spiritusz karikát talál, ezt röpíthette a légnyomás valahonnan éppen az én fejemhez. Nagyon kábult vagyok, alig bírok ébren maradni. Lefekszem, s mint egy hulla mozdulatlanul alszom. Menázsihoz se költ fel Gera bácsi, sőt a szolgálatot is, mit 11 órakor kellene átvennem Todorov veszi át helyettem.
A szegedi születésű Kókay László 1915 tavaszán, 18 éves korában önként jelentkezett katonai szolgálatra. A helyi piarista gimnázium iskolapadjából vonult be a szegedi 46. közös gyalogezredhez, amelyben végigszolgálta a háborút. 1915 decemberében került az olasz fronton harcoló ezredhez. 1916 tavaszán részt vett a Doberdó-fennsíkon zajló küzdelmekben, a következő évben a Komeni-fennsíkon a Fajti Hriben vívott harcokban, majd 1918-ban pedig immár rohamszakasz parancsnokként a piavei átkelésben. A háború alatt vele történt eseményekről végig feljegyzéseket készített, amelyek később napló kötetekké álltak össze. A most közreadott sorozatunkban az 1916 tavaszán a Doberdón, San Martino falu határában átélt élményeit közöljük. A sorozatindító bevezető részben írtunk a naplóíróról, a napló történetéről és a forrásközlés módjáról is.
Következő rész: „Oly sürgős ennek az alagútnak az építése, hogy még éjjel is dolgoznak rajta”
Összes rész: Kókay László szegedi önkéntes doberdói naplója 1-41. rész