A Doberdó-fennsíkon található San Martino del Carsóban 2013. március 30-ától kezdve három hónapig kiállításra kerül a szegedi 46-os gyalogezred által egykor innen hazaküldött doberdói fa. Hol állt ez az ezred hadijelvényébe is bekerülő fa, hogyan került Szegedre, s ott hogyan fogadták? A következőkben erre keressük a választ.

A császári és királyi szegedi 46-os gyalogezred első világháborús hadiútjának Doberdóig vezető időszakát korábban megismerhettük. 1915 őszétől a Doberdó-fennsík San Martinó nevű településétől nyugatra, a falut Sdraussinával összekötő út két oldalán helyezkedett el az ezred. Ennek a falu előtt húzódó, északra a fennsík kulcspontját képező San Michele magaslat felé emelkedő, kanyargós, hozzávetőleg két kilométer hosszúságú állásszakasznak a védelme volt az alakulat feladata egészen a fennsík 6. isonzói csata idején, 1916. augusztus 9-én történt kiürítéséig.

 San Martino del Carso település Google térképen

A szegedi 46-osok doberdói küzdelmeinek a helyén, a San Martinó északi részén található Templomdombon, a harcok során rommá lőtt templom közelében állt az a magányos fa, amely tanúja volt a közelében zajlott véres küzdelmeknek, s amely „doberdói fa” néven vonult be később a gyalogezred, majd Szeged város történetébe.

A fennsíkot védelmező VII. hadtest parancsnokának, József főhercegnek a naplójában is rendre felbukkant a fa, amelyet eperfaként és szederfaként is emleget, s amelynek sorsa írásában a körülötte zajló pusztulás, halál jelképévé magasztosult. A naplóban nyomon követhető a fa mögött álló templom folyamatos pusztulása is. 1915. július 28-án, a 2. isonzói csata idején említi először a hadtestparancsnok a fát. Ekkor még áll a templom, amely ugyan már több találatot is kapott. József főherceg a hátát a fának támasztva szemlélte a hullákkal borított csatateret: „Fölmegyek San Martinó templomához a 197-es magaslatra. A templom már nagyon össze van lőve. Ott van egy eperfa (ma ez, mint ereklye őriztetik Szegeden múzeumban), annak neki támaszkodom és a csatateret nézem. Hulla-hulla mellett az állások között, az eltemetésükre még gondolni sem lehet, mert a mindkét oldali tüzérség szakadatlanul erősen vereti az egész teret. Most is utálatosan idevág, sivít és zúg a sok könnyű és nehéz lövedék és fülsiketítően reccsennek, repeszeket és kődarabokat vágnak nyávogva mindenfelé. Kibékülten feküsznek a mi katonáink és az ellenség a hideg acéllal kihűlő szívükben egymás mellett. Pokoli bűzt lehel a számtalan hulla, melyeket ezer és ezer rongyba vagdal széjjel a gránátok folyton robbanó sokasága.”

Ugyanezen csata során, 1915. augusztus 4-én csak a távolból figyeli, ahogy a legnehezebb mozsárbombák hullnak a templomra és a környékére. Minden csupa por és füst, amin csak a fa bújik át időnként: „A kis szederfa, mely mellett a minap állottam minden pillanatban sűrű sötét füstgomolyokon fésűként bújik át. A templomból porfellegek, törmelék és füst omlik széjjel. Nagy, minden irányba szétlövellő szúrólángok mutatnak a légbe, mintha tüzes ujjak volnának.” A pokoli környezetben támadások és ellentámadások bontakoznak ki a távoli szemlélő előtt, gyilkos halálviadal zajlik a fa előterében.

1915. augusztus 24-én ír újra a fáról. Ekkor a templomot már teljesen romos állapotúnak írja le: „Nagy hevességgel veri az ellenséges tüzérség San Martinó rommá roskadt templomát, s a szegény szederfának lombját a gránátok lángjai perzselik, s vastag füstjük aszalja. Szegény fa, mely híven megosztja vitézeim keserves sorsát!”

 A 46-osok Templomdomb előtti védőállásai 1915. november 30-án
(Ajtay Endre: A volt cs. és kir. 46. gyalogezred világháborús története 1914–1918 című kötetéből)

1915. november 16-án, a 4. isonzói csata idején újra a fánál járt, amit ekkor nevez először 46-osok fájának. A sűrű hóesésben ezúttal a csatatérből nem sokat lát, azonban a fa állapotát alaposan szemügyre veszi, s azt már teljesen haldoklóként írja le: „A teljesen rommá lőtt templomnál a 197-en áll a 46-osok haldokló szederfája, mely nem messze az állás mögött van és ellentámadásoknál irányul használtatik, számos olasz és saját golyó ütötte már át, számos gránátszilánk hasította fel szegény haldokló fát. Valami különös ragaszkodás fűz engem a mind silányodó jószághoz, hiszen sorsa egy a mienkkel, mert ott áll haldokolva, haldokló szegedi hőseim között, sebeit hőseim vére sem tudja behegeszteni. Oly fájós érzés fog el, valahányszor e rozoga fát látom, mely e sivár romhalmaz és kőtörmelék között hullatá el nemrég, tán utolsó leveleit és melynek láttára olyan fagyos érzés szállja meg szívemet e reszkető kérdéssel: Tán a mi sorsunk jelképe vagy te szegény fácska?” A visszafelé út során San Martinó romos házai között a tüzérségi tűzben a hadtestparancsnok is könnyebb sebesülést szerez az orra hegyén.

1916. május 2-án újra a fánál jár. A templom már teljesen felismerhetetlen törmelékhalmaz. A fát meghatottan simítja meg: „Az én 46-osaim fája. Megcirógatom sebfödte törzsét szeretettel, számtalan itt elesett bajtársamra gondolva és 39-es kísérőm ezt mondja meghatottan: »Ez is tudja, hogy mi a háború!« Bizony, ez tudja!”

József főherceg 1916. május 17-én említi utoljára az eredeti helyén a fát, amikor a Templomdombon jár: „Innét a talajjal egyenlővé vált templomhoz megyünk, már csak finom murva van a helyén. Kissé odébb a 46-osok fája, a sok golyótól átlyuggatott szederfa. Szegény haldokolva még mindig megpróbál egynéhány levelet hajtani a sok seb és lyuk dacára, melyek törzsén és ágain vannak.”

 A 46-osok fája Kókay László jelölésével
(Forrás: Kókay László hagyatéka)

A fáról és környezetéről leírást kaphatunk Kókay László, a szegedi ezred fiatal önkéntese naplójában is, aki 1916 tavaszán sokszor járt a közelében, amikor a II. zászlóalj 6. századának tagjaként az alakulata a fa előtt húzódó 14-16. Abschnittban (védelmi szakaszban) volt állásban. Május 19-én kelt naplóbejegyzésének írásakor a 18. védelmi szakasz területére vezényelték őket San Martino del Carsótól délnyugati irányban, szemben a Monte San Michelével és a Templomdombbal, ahonnan pontosan ráláttak a fára: „a templom romjait alig lehet kivenni hol is vannak, annyira el vannak söpörve az olasz gránát záportól, s úgy beleolvadnak a fehérlő, minden növényzetüktől letarolt sziklákba. A templom előtt álló élettelen fáról, mely csoda módra még mindig áll, rá lehet ismerni hogy hol is volt valamikor »San Martino del Carso« község hatalmas búcsújáró temploma. […] Az egész Doberdó-fennsíkon uralkodó hófehérre borotvált sziklahegyen […] San Martinó romjain, a Templomdombon, a Monte San Michelén egyetlen egy élő lény se mozdul, egyetlen élő növény, fűszál, fa sem látszik. Sőt, hogy valaha volt itt növényzet, azt is a Templomdombon álló élettelen csonka fatörzs tanúsítja, amely mintegy fenyegető felkiáltójel sötétlik béna, de még mindig talpon álló törzsével a gránátzápor által letarolt terepen. Mintegy tanújaként annak, a már ezen a részen egy év óta dühöngő, borzasztó küzdelemnek, hol annyi ezer és ezer ember pusztult el látszólag ezekért a kopár kövekért, de végeredményében a hazájáért harcolva.”

 Kókay László vázlata a 46-osok 1916 márciusi állásairól, amelyen a templomot és a fát is bejelölte (Forrás: Kókay László hagyatéka)

Az ezred parancsnoksága a 46-osok egy éves doberdói tartózkodásának közelgő évfordulójára kezdeményezte a hadtestparancsnoknál az állandó tűzben álló, immár elhalt fa kivágásának az engedélyezését és a szegedi múzeum részére történő elszállítását. 1916. június 12-én a szegedi ezredet rendkívül kedvelő József főherceg ezt írt a naplójába: „Egyetértek. Ez olyan becses relikvia, melyhez mint a legnagyobb kincshez ragaszkodom. Az én 46-osaim fája.”

A fa kivágását követő ünnepélyes búcsúztatására az ezred egy éves doberdói tartózkodásának az évfordulóján, 1916. július 4-én 9 órakor, az alakulat állásperiódusokat követő szálláshelyén, a Segeti táborban, ünnepélyes külsőségek között került sor. Az ünnepségen az ezred teljes legénységén és tisztikarán kívül a hadtest-, a dandár- és a hadosztályparancsnok is részt vett. József főherceg ezt az eseményt is megörökítette a naplójában: „Délelőtt tábori mise volt az északi Segeti táborban, amelyen a 46. gyalogezred teljes egészében részt vett. A térség közepén vaspántokkal összefogva, karsztvirágokkal és kis nemzeti színű zászlókkal feldíszítve, kövekből és gyeptéglákból csinált alacsony lépcsőszerű négyszögletes emelvényen állott a 46-osok fája. A san martinói szederfa, mely mellett és körül oly borzasztó tusák folytak hajdan. Többször mellette állva láttam a szörnyű dulakodásokat, s melyet a szívembe zártam, mert elmondhatatlanul sok dicsőség és rémséges emlék fűződik e fácskához, mely számtalan szeretett hősömmel együtt halt meg! A nagy mise után a pap a golyók által meghalt fát megszentelte. […] Különösen meleg hangú beszédet intéztem a vitéz bajtársaim, szeretett fiaimhoz és nagyon-nagyon sok 46-osomat ékítettem fel vitézségi éremmel és tiszteket tiszti kitüntetésekkel.”

 A 46-osok fájának búcsúztatása a Segeti táborban
(Forrás: Kókay László hagyatéka)

Az ünnepség lezárásaként az ezred zenekari kíséret mellett díszmentben vonult el a hadtestparancsnok előtt. Az ünnepély után az ezred tisztikara ünnepi ebédet adott a parancsnokok tiszteletére.

A doberdói fa hazaszállítása és illő fogadása lázban tartotta Szeged városát is, amiről részletesen beszámoltak a korabeli helyi lapok, a Délmagyarország, a Szegedi Híradó és a Szegedi Napló is. A lapok tudósítása alapján a fa 1916. július 10-ére érkezett lezárt vagonban Szegedre a Rókusi állomásra.

„Költőibb gondolatot, mint ezt a sebektől borított, hónapokon át ápolt, fiaink szenvedéseiben és hősi tusáiban részes fát hazaküldeni, az utókornak megőrizni, keveset termett ez a háború és értékesebb, kedvesebb háborús ereklyéje aligha lesz a múzeumnak, mint a 46-osok fája” – írta a Délmagyarország. A lap az előkészületek során 5000 példányban háromféle képeslapot tervezett kiadni, amelyek közül az egyik a fáról készült San Martinóban, a másik az elküldés előtti ünnepségről, míg a harmadik a József főhercegről, amint az ünnepségen 46-osokat tüntet ki. A képeslapokat Szeged mellett Hódmezővásárhelyen, Csongrádon és a többi településeken is árusítani tervezték, ahonnan a 46-os ezredbe soroztak. Az eladásból származó bevételeket az ezred árvái, özvegyei és rokkantjai között kívánták szétosztani.

A Szegedi Napló július 16-ai száma is említést tesz négy fotóról, amelyeket Eck Ferenc 46-os szegedi őrmester küldött haza a frontról a szüleinek. Ezek közül az egyik két katonát, a romos San Martinót, s a háttérben a fát mutatja, a további három pedig a fa búcsúztatási ünnepségén készült. Az újság szerint mind a négy fotó látható volt Endrényi Imre Kelemen utcai könyvkereskedésének a kirakatában. Nem tudni, hogy a két helyi lapban említett fotók ugyanazok-e, de nagy valószínűséggel igen.

 A 46-osok fája, Eck Ferenc említett fotója
(Forrás: Kókay László hagyatéka)

A Délmagyarország az ünnepség napján megjelent számában közölte az ezred tulajdonosa, Hazai Samu honvédelmi miniszter nyilatkozata mellett dr. Cicatricis Lajos, Csongrád vármegyei főispán, dr. Somogyi Szilveszter polgármester és dr. Singer István hadnagy, a fát hazaszállító 46-os ezredbeli küldöttség vezetője üdvözlő sorait, s hosszan ismertette és méltatta a hadtestparancsnok, József főherceg háborús pályafutását és érdemeit.

A fa megérkezését követő héten, 1916. július 16-án, vasárnap délelőtt 11 órakor került sor a hivatalos átadási ünnepségre. A rossz időjárás ellenére is óriási tömeg fogadta Szegeden a fatörzset, amelyet az alkalomra díszbokrokkal vettek körül, s nemzeti színű szalagokkal díszítettek.

 A doberdói fa Szegeden a leleplezés előtt
(Forrás: Móra Ferenc Múzeum, Szeged)

A zászlódíszbe öltöztetett Kultúrpalota főbejárata előtt az 5. honvéd gyalogezred zenekara által játszott Himnuszt követően dr. Singer István mondott beszédet. A hadnagy kiemelte, hogy az ezred legvéresebb harcainak helyszínéről, a San Martinó-i Templomdombról hazahozott csonka törzs körül 14.000 szegedi 46-os katona küzdött az elmúlt egy év során. Zeiss Oszkár ezredparancsnok nevében Papp Ferenc százados adta át a fát dr. Somogyi Szilveszter polgármester és a város részére. A polgármester a beszédében megemlítette, hogy a háború befejezése után arra a helyre, ahol egykor a fatörzs állt emlékoszlopot fognak állítani az ezred hősi csatái emlékére. A beszédeket követően a szegedi 5. honvéd gyalogezred díszszázada tisztelegve elvonult a fa és ez elöljárók előtt, majd a lakosság megkoszorúzta az emlékfát, amelyet az ünnepséget követően a Kultúrpalota nagy képtári termében helyeztek el.

 A felvirágozott és megkoszorúzott fa
(Forrás: Móra Ferenc Múzeum, Szeged)

A városi tanács 1916. július 18-ai ülésén Gaál Endre tanácsnok javaslatára köszönőlevél írásáról határozott József főherceg, valamint Zeiss Oszkár ezredparancsnok részére, s egyúttal 1000 koronát is megszavazott a fronton szolgálatot teljesítő legénységnek.

Dr. Somogyi Szilveszter polgármester levele és az adomány megérkezett a frontra, amelyet az ezredparancsnok napiparancsban is kihirdettetett a katonáknak. A budapesti Hadtörténelmi Levéltárban megtalálható a Segeti táborban 1916. augusztus 3-án kelt 176. számú napiparancs, amelynek a 2. pontja szó szerint tartalmazta a levelet. Ebből származik a következő részlet: „Báró Hazai Samu m. kir. honvédelmi miniszter úr nevét viselő császári és királyi 46. gyalogezred különítményétől Szeged szabad királyi város közönsége nevében a város polgármestere 1916. július hó 16-án sok ezernyi hallgatóság jelenlétében átvette azt a fatörzset, amely amíg az ellenséges tüzérségi tűz el nem pusztította a Doberdói-fennsíkon a san martinói Templomhegyen tanúja volt az ezred küzdelmeinek. A fatörzset, mint a világot rengető titáni harcok tűzzel és vérrel felavatott magasztos emlékét múzeumban helyeztük el, hogy az idők végéig hirdesse nemzedékünknek és a jövendőknek a császári és királyi 46. gyalogezred, s abban SZEGED város hazaszeretettől, a király és a haza iránti hűségtől lelkes fiainak katonai erényeit, harckészségét és ezrek vére hullásával megpecsételt el nem évülő harci dicsőségét. […]”

A napiparancsba bekerült Zeiss Oszkár ezredparancsnok Szegedre írt válasza is: „Hálás köszönettel fogadom Nagyságodnak és Szeged szabad király város tanácsának a háziezred történelmi fájának átadása alkalmából hozzám intézett meleg hangú levelét, mert annak minden szavából újólag megnyilvánulását látom annak az őszinte ragaszkodásnak, amellyel a város közönsége, élén a város kiváló vezetőségével, a házi ezred iránt viseltetik. A harctéren küzdő hadsereg morális erejének legfőbb támasza az otthon maradott hozzátartozók törhetetlen ragaszkodása. Érezze minden katona, hogy küzdelmei közepette minden pillanatban a hozzátartozók aggódó szeretete kíséri. […] Nem is mulaszthatom el Nagyságod költői lendületű levelét ezredem történetében akként megörökíteni, hogy mai ezredparancsomban teljes egészében közzé tettem. […]”

Az ezredparancsnok utasítására az adomány ¼-ét az anyaezredtől elkülönített, a Tolmein fölötti Mrzli Vrh hegyen küzdő III. zászlóalj részére küldték tovább.

 A San Martinóból származó doberdói fa később rákerült a szegedi ezred hadijelvényére is
(Pintér Tamás-Rózsafi János-Stencinger Norbert: Magyar ezredek a Doberdó-fennsík védelmében című kötetéből)

A doberdói fa és a háborúból származó további anyag később önálló első világháborús gyűjteménnyé nőtte ki magát a múzeumban. 1945-ig a fát a város megbecsülése és tisztelete övezte. A doberdói fa kiemelt helyet kapott a szegedi Boldogasszony sugárút lezárását jelentő 1936-ban emelt Hősök Kapuja Aba Novák Vilmos által festett hatalmas első világháborús freskóján is.

 A doberdói fa Aba Novák Vilmos freskóján

A Móra Ferenc Múzeum 2004-ben megjelent évkönyvébe írt tanulmányában Zombori István ismerteti a fa legújabb történetét. Innen tudható, hogy az 1945 utáni években az új rendszer elutasította az első világháborús emlékezést, az abban résztvevők tiszteletét, így felszámolták a kiállítást és a múzeum raktárába helyezték át a háborús gyűjtemény tárgyait, később a fa a múzeum padlására került. 1985-ben hozták le a fát a padlásról, letisztították és elhelyezték a múzeumi célra átadott Fekete-ház helytörténeti gyűjteményében az első világháborút bemutató kiállításon, majd 1986-tól az állandó kiállításon, ahol ma is látható. „A doberdói fa iránti tisztelet egy olyan nagyszabású, az emberiség egésze által elismert hősiesség, áldozatkészség, a hazáért folytatott harc, az önfeláldozó hazaszeretet része és szimbóluma, amelyet most, a XXI. században is a legnagyobb tisztelettel illethetünk, és amelyet vállalnunk kell, emlékezve a fa helyszínén folytatott áldozatokra és elesettekre” – írta Zombori István a tanulmánya végén, aki a múzeum munkatársaként, majd igazgatójaként jelentős érdemeket szerzett a fa megmentésében, újra kiállításában és régi tiszteletének helyreállításában.

 A doberdói fa 2010 májusában, a Gruppo Speleologico Carsico di San Martino del Carso olasz csoport tagjai jelen sorok írójának közvetítésével létrejött első szegedi látogatása alkalmával. A San Martinóban található első világháborús múzeumot is üzemeletető olasz kutatócsoport szervezi a szegedi Meritum Egyesülettel közösen a fa doberdói kiállítását. A fa mellett dr. Tóth István, a Móra Ferenc Múzeum történész-muzeológusa, a Meritum Egyesület tagja áll, kezében az olasz barátaink által emlékbe hozott doberdói élő fácskával

Az előző gondolatokat azzal egészíthetjük még ki, hogy a San Martinóból származó doberdói fa a körülötte harcoló és a halálban testvérekké váló olasz és magyar katonák hősies harcának, s egyben megbékélésének a jelképe is, hasonlóan a Monte San Michele csúcsán álló, még a háború alatt emelt olasz emlékmű által hirdetett üzenethez. S mindezeken túl számunkra napjainkban a doberdói fa egy új szimbolikus jelentést is kapott: a múltunk közös kutatásából táplálkozó mélyebb emberi kapcsolatot eredményezett, egy új olasz-magyar barátság jelképe is lett.