A szegedi 46-osok hadiútja a „vakondháborúig”

2013.03.06. 06:50 :: PintérTamás

A héten Kókay László doberdói naplójának a közlésével új sorozatot indítottunk. Merre jártak és mi történt a császári és királyi szegedi 46. gyalogezreddel mielőtt a fiatal önkéntes az alakulathoz került? Az alábbiakban vázlatosan áttekintjük az ezred korábbi történetét és háborús hadiútját.

 

Az 1879. évi árvíz Szeged történetének egyik legemlékezetesebb eseménye: a Tisza gyakorlatilag teljesen elpusztította a várost,. A katasztrófa után Ferenc József is ellátogatott a településre, s azt ígérte, hogy Szeged szebb lesz, mint volt. A császár megtartotta ígéretét: az elkövetkezendő pár évben a romok helyén új, modern város épült, hivatalokkal, közintézményekkel, laktanyákkal.

A laktanyaépítés szorosan kapcsolódik a város híres háziezredének a történetéhez is. A gyalogezred korai története két szálon futott. 1745-ben Mária Terézia uralkodása idején alapították a tiroli országos és tábori ezredet, amely 1769-ben a 46-os sorszámot kapta, azonban ez az alakulat 1809-ben megszűnt. 1762-ben 1. erdélyi határvidéki gyalogezred néven hoztak létre egy alakulatot, ami több átszervezést követően a 16. román határőrvidéki ezred nevet kapta. 1851-ben ezt az alakulatot alakították át 46-os hadrendi sorszámú gyalogezreddé. Az ezredtörténet ezt a dátumot tekintette az ezred újjáalapítási évének.

1853-ban lett a 46. gyalogezred hadkiegészítési területe Szeged és környéke. Az alakulat 1878-ban részt vett Bosznia-Hercegovina megszállásában. A III. zászlóalja ezt követően is a térségben maradt, Prijepoljén, majd a későbbiekben Avtovac lett a helyőrsége. A zászlóalj életéről olvashatunk érdekes történeteket Tömörkény István novelláiban, aki szintén itt szolgált.

A 46-osok laktanyája korbeli képeslapon A 46-osok laktanyája korbeli képeslapon

Szegeden 1882-ben épült fel a Mars téri laktanya, az ezred új otthona, ezt követően váltak a 46-osok a város háziezredévé. 1887-től Báró Fejérváry Géza gyalogsági tábornok, 1884–1903 közötti honvédelmi miniszter, 1905–1906-os évek miniszterelnöke volt az ezred tulajdonosa. Az ő emlékét őrzi az ezred díszindulója, a katonai rendezvényeken mai napig rendszeresen játszott báró Fejérváry induló is. A legénység egyenruhájának papagájzöld volt a hajtókája, ezért más ezredbeliek papagájoknak és levelibékáknak is csúfolták őket. A gombjuk színe sárga volt.

Az ezred hivatalos megnevezése papagáj zölddel nyomtatva zenekarának egyik műsorlapjáról Az ezred hivatalos megnevezése papagáj zölddel nyomtatva zenekarának egyik műsorlapjáról (Forrás: Kókay László hagyatékából)

A háború kitörésekor az ezredtörzs, az I., II. és a IV. zászlóalj Szegeden, a III. zászlóalj pedig a föntebb már említett bosznia-hercegovinai Avtovacon állomásozott. Az ezred hadkiegészítő területe ekkor Szeged és környéke: Csongrád vármegye, valamint Csanád és Torontál vármegyék Szegedhez közeli járásai voltak.

Az anyaezredet egy rövid határszéli, pancsovai kitérőt követően az északi frontra vezényelték és sok más magyar ezredhez hasonlóan 1914. augusztus 30-án Rohatynnál esett át a tűzkeresztségen.

Az elkülönített III. zászlóalj a 3. hegyidandár kötelékébe került, és az anyaezredtől teljesen különállóan előbb a szerb, majd 1915 nyarától az olasz hadszíntéren tevékenykedett. A háború idején a zászlóaljnak az Isonzó melletti Tolmein körüli harcairól Dr. Kemény Gyula naplójában is sokat olvashattunk, s a Mrzli Vrh védelméről, temetőiről is sok írást közöltünk a blogon.

Az anyaezred kivette a részét a kezdeti galíciai harcokból, s az ide-oda hullámzó küzdelem során 1914 őszén a kolerajárvány sem kímélte az állományát. A felvidéki Tizsényben kialakított koleratemetőjükről itt is írtunk. Az 1914–1915 telén vívott kárpáti harcok, majd a tavaszi húsvéti csata küzdelmeiben már József főherceg volt a VII. hadtest parancsnoka, ahová az ezredet magába foglaló 17. közös hadosztály is tartozott. A főherceg ekkor ismerte meg az ezredet közelebbről, s ekkortól vált az alakulat az egyik kedvenc ezredévé.

Az ezredzászló és a zenekar a fronton Az ezredzászló és a zenekar a fronton
(Forrás: Kókay László hagyatékából)

Az 1915. május 23-ai olasz hadüzenetet követően a VII. hadtestet az elsők között vezényelték át az új hadszíntérre. A szegedi 46-osok 1915. május 31-én érkeztek a karintiai Mauthenbe. Júniusban a Plöcken-hágó közelében a Kleiner Pal és Freikofl hegycsúcsok 1700-1800 méteres magaslatain a magashegyi háborúra felkészületlen ezred súlyos veszteségeket szenvedett. Az olasz támadás főirányát látva a hadvezetőség a hadtestet kivonta Karintiából és megkezdődött a Doberdó-fennsíkra szállítása. Az ezred 1915. június 27-én érkezett harcai új helyszínére. Július 4-én Marcottinibe vonult, ahol az irányítását – korabeli „magyarosított” nevén – Zeiss Oszkár alezredes vette át, aki ekkortól egészen a háború végéig az alakulat parancsnoka maradt. A debreceni 39-es ezredtől áthelyezett bécsi osztrák származású katonatiszt nem beszélt ugyan magyarul, de ahogy az ezredtörténet fogalmaz a „parancsnok és az ezred kiérdemelték egymást”, s jó katonaként a szegediek élén komoly hírnevet és megbecsülést szerzett magának és az alakulatnak az elkövetkező harcokban.

Oskar Zeiss, avagy Zeiss Oszkár az ezred parancsnoka Oskar Zeiss, avagy Zeiss Oszkár az ezred parancsnoka
(Forrás: Kókay László hagyatékából)

Az I. zászlóalj Marcottiniből az ezred későbbi harcainak helyszínére, San Martinóba indult, míg az ezred többi része a falutól délnyugatra a 111-es magassági pontnál a 17. honvéd gyalogezred mellé került. Itt 1915. július 6-án vonultak először állásba, s már az 1. isonzói csata összecsapásaiból is kivették részüket. A szegedi ezred azon kevés alakulat közé tartozik, amelyik mind a 12 isonzói csatában részt vett.

A kezdeti, San Martinótól délnyugatra a 111-es és a 197-es magassági pont közötti terepszakaszon folyó harcok során, az állások nélkül kiállott óriási tüzérségi tűzben és a megújuló olasz tömegrohamok visszaverésekor a 46-osok rendkívül súlyos veszteségeket szenvedtek. Jellemző adat, hogy 1915. július végére az ezred a májusban az olasz frontra érkezett 2730 fős harcos létszámmal szemben már csak 439 főből állt.

A nagy véráldozattal járó két nyári csatát követően a harmadik és negyedik őszi összecsapás során már a helyi viszonyoknak jobban megfelelő taktikát választottak a védekező osztrák-magyar alakulatok. A pergőtűz idején a fedezékeket kiürítették, csak megfigyelőket hagytak benne, és valamivel hátrább, a tartalékok elhelyezésére szolgáló dolinákban, barlangokban, illetve az épülő kavernákban igyekeztek elhelyezkedni, s csak a tűz enyhülése, illetve hátsó állásokra helyeződő, zárótűzre váltásakor szállták meg ismét, nem egy alkalommal a támadó olaszokkal egyszerre. Ilyenkor a legvéresebb kézitusákra került sor. A 4. isonzói csata idején, 1915. november 18-án egy ilyen esetet örökített meg József főherceg is a naplójában a kostanjevicai főhadiszállásának megfigyelőállásából távcsővel követve az eseményeket: „Pergőtűz van főképp a 197-en és attól délre, 12 óra 30 perckor a legborzasztóbb gránát és aknaverés után egy erős ellenséges gyalogsági támadást látok a 197-en, s attól délkeletre, mely azonban összes lőfegyvereink pusztító tüzében és elkeseredett kézigránátharcban állásaink előtt vérbe fojtva összeomlik. 1 óra 5 perckor ugyanott újra rohamoznak az olasz tömegek és dühöngő kézitusában állásainkba rövid időre újra betörnek, egy erélyes és lendületes ellentámadással, melyet Lux hadnagy egy 46-os félszázaddal csinált kiszoríttatott. 1 óra 30 perckor már megint rohamozik az ellenség és megint betör, a legborzasztóbb küzdelem fejlődik ki kézigránáttal, szuronnyal, gyilokkal; a hullák és vergődő haldoklók tornyosuló hekatombái borítják a vad küzdelem színterét. Szörnyűség volt látni - hiszen küzdeni kell, de ez itt már nem volt küzdelem, hanem őrült gyilkolás, vad mészárlás, bestiális öldöklés.”

A 46-os ezredparancsnokság sziklába faragott emléköve az  1915-ben, a 3. és 4. isonzói csata idején és az 1916. évi harcok során harcálláspontul szolgáló dolinában San Martino del Carso falu határában napjainkban A 46-os ezredparancsnokság sziklába faragott emléköve az 1915-ben, a 3. és 4. isonzói csata idején és az 1916. évi harcok során harcálláspontul szolgáló dolinában San Martino del Carso falu határában napjainkban

1915-ben az ismétlődő olasz támadások óriási veszteségeket követeltek mindkét fél részéről, de jelentősebb eredményre nem vezettek. A kezdeti tömegrohamok után állásháború alakult ki ezen a frontszakaszon is. 1915 végére a Doberdó-fennsík első vonalaiban egymást váltó alakulatok és a kirendelt műszaki csapatok megfeszített munkájának eredményeként komoly állásrendszer alakult ki, amit védelmi szakaszokra osztottak. Ezeket kezdetben betűvel, majd 1916. március 1-től az Isonzótól kezdődően a tenger felé folyamatos sorszámmal látták el. A védőszakaszok, vagy ahogy Kókay László németesen nevezi őket, „Abschnitt”-ek hadtest szinten a „Biene” fedőnevet kapták. A hadtest honvéd ezredeinél végig ezzel a megnevezéssel találkozunk. A hadtestparancsnok törekedett arra, hogy az egyes védőszakaszokban mindig ugyanazok az alakulatok váltsák egymást, akik így azt a lehető legjobban ismerték, s a magukénak érzett „saját” állásként folyamatosan erősítették.

A szegedi 46-osok 1915 őszétől San Martinótól nyugatra, a falut Sdraussinával összekötő út két oldalán helyezkedtek el. Az ezred által védett kanyargó, hozzávetőleg két kilométer hosszúságú álláshoz az olaszok folyamatosan közelebb tolták a saját árkaikat. Először csak egy merőleges árok indult az állás vonalára, majd távolabb még egy, s így tovább, s az árokvégek összekötéséből hamarosan párhuzamos állás keletkezett. Ezek már kézigránátdobó távolságon belül voltak, így mindennapossá vált a kézigránátharc. A folyamatos aknavető- és gránáttűz, valamint a kézigránátok ellen csak a jól kiépített „dekungok”, a két-három fő részére a lövészárok falába mélyített, páncéllemezekkel, deszkákkal és homokzsákokkal megerősített állások nyújtottak védelmet. Telitalálat ellen ezek sem. Biztosabb védelmet a legalább három méter mélyen a sziklába ásott kavernák jelentettek.

A 46-osok sziklába vágott lövészárka aknavetővel a 18-as védelmi szakaszban San Martinónál 1916 tavaszán. A kép baloldalán dekungok sorakoznak A 46-osok sziklába vágott lövészárka aknavetővel a 18-as védelmi szakaszban San Martinónál 1916 tavaszán. A kép baloldalán dekungok sorakoznak
(Forrás: Kókay László hagyatékából)

A levéltári forrásokból 1916. március 31-én az ezred védelmi szakaszán 10 elkészült, 3-5 méter mélyen lévő és 27 építés alatt álló, még csak 1-2 méter mély kavernáról tudunk.

Az 1916. március 13–18. között zajlott ötödik isonzói csata sem hozott eredményt az olasz támadók számára. A küzdelem első napján San Martinónál a Templomdombot az olaszok hat alkalommal rohamozták meg zuhogó esőben, majd egy éjszakai támadásra is sor került. Az itt védekező szegedi 46-os gyalogezred mindannyiszor visszaverte ezeket a támadásokat, amelyek során több alkalommal véres kézitusára is sor került. Az ezred jelentései az állások előtti legalább 1200 olasz halottról tesznek említést, s azt is megjegyzik, hogy az olaszokat rumtól ittasan hajtották neki az állásaiknak. A csata során az egyes helyeken betört támadók ellen végrehajtott ellentámadásoknál alkalmaznak először lángszórós osztagokat ezen a frontszakaszon, s ezt követően találkozhatunk először a lángszórók állásokba történő beépítésével is.

1916 tavaszán Kókay László csapatteste, a szegedi ezred II. zászlóalj 6. százada által megszállt 16. védelmi szakasz a falu északnyugati részén a San Michele felé vezető út és a régi gradiscai út kereszteződésében markáns kiszögellést, „sarokbástyát” képezett. Innen mind a falu előtti völgyet, mind a hegy felé futó emelkedőt oldalazni lehetett.

A szegedi 46-osok védelmi szakasza San Martino előterében 1916 tavaszán A szegedi 46-osok védelmi szakasza San Martino előterében 1916 tavaszán
Ajtay Endre: A volt cs. és kir. 46. gyalogezred világháborús története 1914–1918 című kötetében található vázlaton Kókay László kézírása látható, aki bejelölte, hogy egyes állásperiódusokban ő hol teljesített szolgálatot

Északkeleti irányba, az ekkorra már rommá lőtt templomról elnevezett Templomdomb, és tovább a Monte San Michele felé, valamint keleti irányba, a falun keresztül a fennsík belsejébe csak a dombtetőn álló „bástya” elfoglalásával vezetett az út. Az olaszok egyre közelebb tolták állásaikat a kiszögellés irányába: a déli csücskében 40–50, míg az északi részen már 10–15 méter közelségbe jutottak. Ezért is kerülhetett sor a napló első részében Kókay László által említett kézigránát-dobálásra is. Az elkövetkező hetekben és hónapokban gyilkos aknaharc kezdődik ennek a védelmi szakasznak az elfoglalásáért, illetve megtartásáért is. József főherceg a naplójában „vakondháborúnak” nevezte ezt az 1916 tavaszán kibontakozó föld alatti küzdelmet. „Egész arcvonalamon valóságos vakondháború… Mindenütt aknafúrások, s nemsokára az állások kölcsönös légberepítése is meg fog kezdődni” – írja 1916. április 15-ei naplóbejegyzésében.

Ebbe a küzdelembe enged majd Kókay László naplója is a számunkra érzékletes betekintést.

1 komment

Címkék: kókay lászló san martino del carso szegedi 46–os gyalogezred

A bejegyzés trackback címe:

https://nagyhaboru.blog.hu/api/trackback/id/tr435115447

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Vargabetű 2013.03.06. 08:15:37

Nahát, nem is tudtam, hogy a Plöcken-hágó közelében a Kleiner Pal és Freikofl hegycsúcsok 1700-1800 méteres magaslatain is harcoltak magyarok. Mondjuk, még így is barátságosabb hely, mint a Krn, vagy a Batognica. Ezen a helyszínen is jártam, és hihetetlen, mennyi árok-bunker van, részben helyreállítva. Persze most az 1917-es állapot látszik. Ez is megérne egy bejárást.
üdv:Vargabetű

A Blogról

Blog a háborúról, ami nagyobb volt minden korábbinál, ezért a kortársak a kitörését követően nem sokkal a Nagy Háború elnevezést adták neki…

Műhely

Tudományos műhely rovat szakmai tanulmányokkal, közleményekkel…

Bilek

Térkép

Történetek a Nagy Háború Blogról
 

Legutóbbi kommentek

  • Kövendy Katalin: Nagyon érdekes, nagyon szép, nagyon megható történet. A képek (is) szívet melengetőek! (2020.08.06. 10:24) Momčilo Gavrić, a szerb gyermekkatona
  • BartókBéla: Mindig azt szoktam mondani a diákoknak, hogy a történelem iránti érdeklődés a család és a szülők ő... (2020.08.05. 13:18) Hogy is kezdődött 10 éve?
  • Hungryhorse: Kiváló blog! Sok erőt, kitartást és jó egészséget kívánok a folytatásához! (2020.08.03. 10:09) Hogy is kezdődött 10 éve?
  • Fosca: Nekem a blog adta az inspirációt arra, hogy a elkezdjem nagyapám hadiútját és olasz hadifogságát k... (2020.08.01. 21:25) Hogy is kezdődött 10 éve?
  • janos900: Nagy Háború blog jelentősége számomra Évtizedek óta játszom hadtörténelmi korszakokat és eseménye... (2020.07.31. 06:29) Hogy is kezdődött 10 éve?
  • Utolsó 20

Kiadványaink

Iskolapadból a pokolba

A pokol tornácán

A pokol tornácán

A pokol tornácán

A pokol tornácán

Magyarok az Isonzónál

Merénylet Szarajevóban

Katonatemetők a Felvidéken

Könyvajánló

Szentgál 

100 évvel később

Szalay-Berzeviczy Attila fotói első világháborús helyszínekről

Dublin

Zene

‪Fuoco e mitragliatrici
 

Olasz front

Olasz front 

Képregénypályázat

Adó 1%

Művészek a háborúban 

Programajánló

Nincs aktuális programajánló.

Utazás

Dér Zoltán visszaemlékezései

Kiállítás

Kiállítások az I. világháborúról