A világháború, ahogy egy parasztgazda látta – 78. rész

1916. június 30-án, pénteken délután 14 óra után Gergelynek feltűzött szuronnyal kell kiugrania az árokból, hogy ő is megtámadja az oroszokat. Öt perc reménytelen vergődés után néhányan megpróbálnak visszatérni, de újra kihajtják őket a golyózáporba. Sorra sebesülnek meg a társai, s ő sem kerülheti el a neki szánt golyót…

Szuronyainkat már rég feltűzették velünk, mintha már szúrni kellett volna az ellenséget. Ismételt parancsra kiugráltunk az árokból és nyomban földre vágódtunk. A sok golyó úgy verte az árokpartot, mint a jégeső a ház tetejét. Előttem néhány ásó földből hányt kupac volt, a mellé kúsztam. Reichweisz szintén mellém bújt. Ekkor a harci zaj szinte megkétszereződött. Az oroszok minden fegyvernemből vas- és golyózáporral árasztottal el bennünket. E pillanatban már hallottam, hogy tőlünk oldalt felkiáltott egy fiatal: „Az őrmester urat már meglőtték!” Hátranéztem fektemből és láttam, amint az őrmester fejéből folyt a vér, és ő iparkodott vissza az árokba, ami sikerült is neki. Már két ember is megsebesült nyolcunk közül, midőn jobboldali szomszédom, Kati Márton így szólt: „Sárközy, hisz nincs itt kinn senki az árokból, csak mi magunk, nem látok én semerre senkit!”

 Készülődés a lövészárkokban, korabeli képeslap

„Akkor menjünk vissza mi is – mondám – ha a többiek nem jöttek ki!” Tehát visszakúsztunk a lövészárokba, hol már 4–5 sebesültet is kötöztek. Markó tizedes is kötözte őket, mert a régebbi sebesültvivők nem győzték már a véres munkát.

Alig voltunk 5 percig az árokban, midőn Berczeli jött arra és bennünket meglátva ránk rivallt: „Hát maguk mit keresnek itt az árokban!” Ekkor mondta Kati, hogy mi már voltunk kinn, de nincs ott senki, és visszajöttünk. „Dehogy nincs, az egész zászlóalj künn van, az árokban már csak a sebesültek vannak. Tehát ki, előre!” De Kati, Zima és Reichweisz vonakodtak, hogy ők nem hajlandók belerohanni a biztos pusztulásba. „Emberek – mondá Berczeli – ne kényszerítsenek a végsőkig! Tudják, hogy mi a kötelességük, a parancsnak minden körülmény közt engedelmeskedni!”

 Csatajelenet korabeli képeslapon

Természetesen mi tudtuk azt, hogy az őrmesternek joga és kötelessége az engedetlenkedőt egyszerűen lelőni. Tehát ők sem vonakodtak tovább. „Menjenek!” – mondá Berczeli. „Isten vele, Sárközy!” – szólt hozzám fordulva és megszorítá kezemet. „Éljen boldogul, őrmester úr!” – mondám, s azzal ismét kiugráltunk az árokból. Mily gyötrelmes, izgalmakkal teli perceket éltem át ismét. Talán már 10 perc óta kúsztam előre a sáros földön, lassan, pihengetve, puskám egyik karomra akasztottam, míg az ásót másik kezemmel fejem elé tartottam. Körülöttünk csapkodtak le a gránátok és ami a legborzasztóbb volt, saját tüzérségünk is állandóan lőtt. Nem szüntette be a tüzelést, mint támadáskor szokott lenni, hanem még nagyobb erővel dolgozott és közénk is csapódott sok lövedék. Hogy a mi ágyúinkból jött, onnan tudtam, hogy a gránát, mikor a földben szétrobbant, előre, az oroszok felé vetett, szórta a földtömegeket. Az orosz gépfegyverek szakadatlanul kattognak, a puskák ezrei szüntelen ropognak, gránát, srapnel robban, dörren és pukkan körülöttünk és felettünk.

 Gránátrobbanás az állások előtt
(forrás: Vasárnapi Újság, 1916)

Talán 15 lépésre elkúszhattam már a földön, a drótkerítést már mindjárt elértem volna, midőn tőlem jobbra Katinak fájdalmas felkiáltását és jajgatását hallottam. Ugyanazon pillanatban – délután fél 3 óra lehetett – a jobb lábam fején égő, szúró fájdalmat éreztem. Fektemből rátekinték lábamra, de vért nem láttam, mert a bakancsom merő habarék sáros volt, de nemcsak a ruhánk és felszerelésünk, hanem a sapkánk és arcunk is csupa sár volt a sáros, vizes földön való kúszástól. Azonban rögtön tudtam, hogy megsebesültem.

Talán az eszem sem volt már akkor helyén, annyi azonban bizonyos, hogy józanul gondolkozni nem tudtam, mert azon pillanatban puskát, ásót eldobva, talpra ugrottam, meg sem gondolva, hogy olyan nagy célt mutatok az ellenségnek, amilyen nagy vagyok. És hogy hány és milyen óriási ugrásokat tettem, míg a 15 lépésnyi tért átugrottam, nem tudom, de már a másik pillanatban az árokpartról vágtam le magam az öles, mély árok fenekére. Véletlen szerencse volt, hogy több golyó nem talált, bár a rajtam levő hátizsákot a pokróccal és sátorlappal együtt 2 golyó fúrta át, mint később megállapítottam.

A nagy esőben, midőn az árokba ledobtam magam, a jobb karomat oly erősen megütöttem, hogy a következő három nap alatt több fájdalmat szenvedtem vele, mint a sebemmel. Előbb azt hittem, hogy vagy eltört, vagy kificamodott, de később örömmel láttam, hogy szerencsére nincs komolyabb baja. Az árokba zuhanva, rögtön felugrottam és leültem az oldalban levő földpadkára, s legelőbb is lehánytam magamról a hátizsákot a nehéz pokróccal és sátorlappal együtt. Markó tizedes épp a közelben kötözött egy derekán súlyosan megsebesült embert. Mondám neki, hogy jöjjön azután énhozzám is és kösse be az én sebemet is. Az égő és szúró fájdalomtól, mit lábamban éreztem, nem voltam képes feloldozni bakancsom szíját, mely a 3–4 napi esőtől, sártól is rá volt dagadva. Végre Markó hozzám is jött és leoldotta bakancsomat, melyet levetettem. A kapca csupa vér, és a jobb lábam feje is el volt borítva vérrel. Sziszegve a fájdalomtól, de azért nyugodtan tűrtem, míg Markó a zsebemből előkerített sebkötöző csomaggal azon véresen lekötötte.

 A sebesült bajtárs, korabeli képeslap

Épp jött arra az árokban Berczeli, ki szinte örömmel vigasztalt, hogy ne búsuljak semmit, én boldog ember vagyok, hogy megsebesültem, mert most már bevisznek az országba és viszontláthatom szeretteimet. Mily szerencse, hogy ily hamar megmenekülhetek e borzalmas vérfürdőből. Szívélyesen elköszöntem tőle, nem is gondolva, hogy soha többé ez életben nem látjuk egymást! Hátizsákomból kihányva az éles töltényeket, sátorlapot, pokrócot otthagyva, a hátizsákot felvéve megindultam lassan, sántikálva az árkon végig a többi sebesültek után. Az egész árokban már akkor igen sok sebesültet kötöztek a szanitécek, aki nem tudott a maga lábán elmenni, vagy súlyos sebesült volt, s a szanitécek hordágyon, vagy vállon vitték lefelé a futóárkon át a völgybe. Az volt a szerencsés, aki ha megsebesült le tudott csúszni vissza az árokba, mert onnan megmenekülhetett, ha sebe nem volt halálos. De hány és hány embert talált a golyó az árkon kívül úgy, hogy a maga erejéből nem tudott lekúszni az árokba. Az ilyenek ott véreztek el, vagy újabb golyó találta őket és véget vetett minden szenvedésének.

B. Sárközy Gergely a Bihar vármegyei Árpád községből 1915. február 15-én vonult be a nagyváradi 4. honvéd gyalogezredbe. A 32 éves gazdálkodó háborús visszaemlékezésének első sorozatában (1-62. rész) a besorozásától az orosz, majd az olasz fronton viselt szolgálatán keresztül az első hazatéréséig követtük nyomon katonai élményeit. A Katona életemből, élményeim, küzdelmeim és szenvedéseim a világháborúban címmel a frontnaplók és levelek alapján 1922-ben eredetileg a családja számára írt visszaemlékezést teljes egészében, a szerző által kialakított fejezetek szerint haladva közöltük. A sorozatindító, bevezető részben írtunk a visszaemlékezőről, a visszaemlékezés történetéről, valamint a forrásközlés módjáról is.

Az első sorozattól eltérően a most közreadásra kerülő folytatásban nem közöljük a visszaemlékezés teljes szövegét, hanem csak az általunk érdekesebbnek gondolt részeket. A szövegkihagyások jelölésére a forrásközlésekkor szokásos szögletes zárójelek közötti három pontot alkalmazzuk: […]. A szerző fejezetcímeit is elhagyjuk, a visszaemlékezést mi tördeljük részekre. Az egyes részeket az előző sorozatot folytatva folyamatosan sorszámozzuk. A kézzel írt szöveg átírásáért Péter I. Zoltánnak tartozunk hálás köszönettel.

Következő rész: „Lábam sebe tüzelt és égetett”

Összes rész: B. Sárközy Gergely visszaemlékezése 1-85. rész