A világháború, ahogy egy parasztgazda látta – 74. rész
A felmentés nem érkezett meg. 1916. június 19-én Gergelynek indulnia kell a mentszázaddal ismét a frontra. Virágesőben masíroznak a pályaudvarra, gazdánk gondolatai azonban komorak. A vonat az orosz front felé veszi az irányt.
1916. június 19-én, hétfőn korán reggel bementem a laktanyába. Senki egy rossz szót sem szólt hozzám, azt sem kérdte a szakaszvezető, hogy hol voltam? Bár Seres járőrparancsnoktól – mint ő mondá – tudakolta még az este későn, hogy én hol vagyok, de Seres megnyugtatta, hogy itt van a felesége, kinn van nála, bejön az reggelre, nem olyan ember az, hogy kellemetlenségeket szerezzen.
Később lementem a kapuba, hol megpillantottam a feleségemet, ki számomra a városban némi szükséges apróságokat vásárolt. Egy darab ideig beszélgettem vele, végre nehéz, fájó szívvel búcsúztam el tőle és hazaküldtem a 10 órai vonattal, hogy ne legyen ott, ne is lássam az indulás kínos percében. Talán egy kissé könnyebb lesz eltávozásom a halálos veszélybe, ha nem látom hulló könnyeit és nem hallom szívtépő zokogását. Ő elment, Isten tudja, hogy fogom-e viszontlátnom még ez életben őt, kedves szeretteimet, kis szülőfalumat, vagy soha?
Tíz óra után sorakozót rendeltek. Mily nehéz, csalódott szívvel láttam, hogy a 72-es évfolyambelieket kiléptették és leszereltették. Csak engem nem szereltet le senki, hiába reménykedtem már hetek óta. Hallom, hogy akik itthon maradnak és gazdálkodók, azokat szabadságolják július 31-ig. Átkozott sors! Mily kegyetlenül bántál most velem.
Délután 1 órakor teljes felszereléssel ismét sorakoztattak bennünket. Alapos terhem van, lehet cipelni hozzá. Fél 3 órakor a zenekar rákezdte az imát, azután a Himnuszt. Megható jelenet volt, amint az egész zászlóalj zászlók alatt felvirágozva, bokrétázva tisztelgett az imához, és a laktanya udvara csengett-bongott a vezényszavaktól, fegyvercsörrenéstől és a Himnusz akkordjaitól. Elérkezett a pillanat. 3 órakor indultunk ki a laktanya udvaráról. A katonabanda lelkesen játszotta a jó magyar nótákat. Rátkay gazdasszonya – kivel még váltottam néhány szót – ismét lelkemre kötötte, hogy Rátkayval vigyázzunk egymásra. A Kispiacon a sűrű tömeg közt megpillantottam a szószátyár Búzásnét is, de rögtön félrefordítottam fejemet. Átkozott vén banya! Vérem száradjon lelkeden, ha soha sem láthatom meg többé szeretteimet!
Katonavonat
(forrás: Vasárnapi Újság, 1914)
Roppant meleg volt, az óriási teher ólomsúllyal húzta vállaimat. Az egész úton ki az állomásig rengeteg nép szemlélte kivonulásunkat és éljenzett bennünket. Virágeső hullott ránk minden ház erkélyéről és ablakaiból, és én úgy gondoltam, hogy hasonlítunk azon halálra szánt bárányokhoz, melyeket felkoszorúzva visznek a vágóhídra. Nemsokára kiértünk az állomásra, hol mindjárt elkezdtek bennünket egyenként beolvasni a vagonokba. Elég szorosan voltunk egy-egy kocsiban 30–32 ember és a teljes felszerelésünk.
5 órakor indult ki velünk a vonat Nagyváradról és a derecskei vonalágon robogott Debrecen felé. Csak mi, a 4-ik menetszázad mentünk erre, míg a többi menetek az olasz frontra mentek. Elindulásunk előtt úgy hallottam, hogy Debrecenben időzünk még két hétig, míg a többi honvéd ezredektől is összegyűlnek a menetszázadok, akik a hegyi dandárhoz vannak irányítva. Estefelé a hőség a vagonokban majdnem elviselhetetlen volt. Nyugat felől óriási felleg tornyosult az égboltra. Csakhamar roppant villámlás és mennydörgés közt, midőn Mikepércs és Debrecen közt haladtunk megeredt a zápor, oly jégesővel vegyest, minőt én még életemben soha sem láttam. Mogyoró-, dió nagyságú jegek – sőt ami hihetetlen, de való igaz, hiszen saját szememmel láttam – tyúktojás nagyságú jégdarabok is hullottak, oly sűrűn, hogy a földön lapátolni lehetett volna.
Eliszonyodva szemléltük az istenítélet-időt. A gazdag termőföldeken minden gabona tökéletesen megsemmisült. Házak tetői megbontva, cserepei összetördelőzve, ablakai kitöredezve a pusztulás szörnyű képét nyújtották. 8–10 kilométer hosszúságban a vasút mellett mindenütt ilyen volt a szörnyű jégverés romboló munkája. Ahogy a vihar elvonult s egy állomáson megállt a vonat, leugráltunk és sok nagydarab jegeket szedtünk fel, amelyekkel szomjúságunkat igyekeztünk eloltani. Az egész vidéken, ameddig a szem ellátott, teljesen le volt aratva mindenféle gabona és vetemény. Este 9 órakor Debrecenbe értünk. Bizony nem lett igaz azon hír, hogy 2 hétig itt tartózkodunk, csak addig időztünk az állomáson, míg a 3-as honvédek is hozzánk csatlakoztak. Éjszaka volt, a vonatból leszállani sem engedtek bennünket, csak ott szunyókáltunk a sötét vagonokban. Szerettem volna nappal érkezni ide, legalább megtekinthettem volna a kálvinista Rómát, de így mit sem láthattam belőle.
Éjfélkor szakadatlanul hulló esőben mennydörgés, villámlás közt ismét útnak indult velünk a vonat és gyorsan röpített bennünket a vad, viharos éjszakában a kínos, bizonytalan jövő felé!
Június 20-án hajnalban 3 órakor értünk Nyíregyházára reggel 6-kor Kisvárdára, 9-kor pedig a Tisza melletti Csapra. Azon kocsiban, melyben én is utaztam volt Jankó szakaszvezető is, kivel mihamarabb megismerkedtem. Ő is szomorúan beszélte el nekem roppant csalódását. Az utóbbi időkben neki ugyanis kitűnő helye volt Csabán egy raktárban, de mivel neki is éppen 145 hold földje volt, a felesége őt is kérelmezte felmentés végett. És mivel a raktárból nem engedték soha szabadságra sem, áttétette magát a pótzászlóaljhoz Váradra, hogy ott várja be felmentését, melyet ő is épp oly nehezen várt az utóbbi napokban, mint én. Ámde az első pótszázad szolgálatvezetője, az ocsmány szájú Pap őrmester, ki őreá valamiért haragudott, bosszúból beosztotta a menetbe és ő is épp a felmentés előtt volt kénytelen kimenni a harctérre, mint én. Tehát egyformán sújtott a végzet bennünket.
A csapi vasútállomás korabeli képeslapon
Csapon délig időztünk. Felkerestem K. Szabó Balázs földimet a 2. szakaszban és még néhányan bementünk az állomási vendéglőbe, hol jól megebédeltünk. Délután 1 órakor indultunk el Csapról és nemsokára Ungvárra értünk az Ung folyó partján. Itt már kezdődnek a Kárpátok hegyláncolatai. Este 7 órakor Nagybereznán voltunk. Ezen a vonalon még nem jártam, de ez is épp oly hegyes, vadregényes vidék, mint a mezőlaborci vonalmente. Vonatunk Ungvártól kezdve egész a határig mindig az Ung folyó völgyében haladt, kanyarogva a hegyek közt. A völgyekben silány zab, rozs, krumpli terem, búza, tengeri erre már nincsen. Nagybereznán Seres cimbora kiugrott a vonatból, hogy sört hoz, de lemaradt a vonatról. Mi már azt hittük, hogy meglógott, de a legközelebbi állomáson, Fenyvesvölgyön egy másik utánunk jövő vonattal elért bennünket. Az élénk kis ember mégis hozott sört. Fenyvesvölgyön állt a vonat 10 órától éjfél után 1 óráig.
Másnap, 21-én hajnalban hagytuk el az ország határát az uzsoki szorosnál, melyet oly rengeteg sok vér áztatott a borzalmas kárpáti harcokban. Fél 5-kor Siankára értünk Galíciában. 9 órakor Turka állomáson voltunk. Délben áthaladtunk Stary Samboron és fél 2-re Samborba értünk. A Kárpátok utolsó nyúlványai is elmaradtak hátunk megett. Szép kaszálók és gabonaföldek közt robogott a vonat. Búza, rozs, zab, krumpli, kender terem erre elég, de tengerit nem láttam. Samborból kiindulva csakhamar a híressé vált Dnyeszter folyón haladtunk keresztül. Este későn 10 órakor érkeztünk meg Lembergbe, Galícia fővárosába.
Utazásunk alatt természetesen naponta háromszor kaptunk élelmet, reggel feketekávét, délben hol gyengébb, hol jobb ebédet, este vacsorát és naponta fél kenyeret. Azon kívül osztottak ki közöttünk konzervát, cvibakot, nyerskávét és dohányt, sőt néha bort is, amit a szakaszvederből piszkos kezeikkel belemártogatva osztogattak szét közöttünk az altisztek. Lembergbe érkezésünkkor is kaptunk egy jó messze levő katonai konyhán egy kevés rossz kávét és keménymagos keserű kenyeret és egy darab virslit, valószínűleg lóhús volt benne. Az egész éjjelt ott töltöttük a vonatban, őrök felügyelete alatt. Általában sehova sem volt szabad távozni az embernek egyedül, csak csoportonként őrök által körülvéve. Nagyon szigorúan vigyáztak reánk, nehogy megszökdössünk, de e szigorú ellenőrzés dacára is itt már végleg hiányzott századunkból öt ember.
A lembergi pályaudvar korabeli képeslapon
A másnapot, 22-ikét is jóformán Lembergben töltöttük el. Képeslapokat vettem és írtam szeretteimnek, és csak estefelé 6 órakor indultunk tovább. Még csak ezután haladtunk át a tulajdonképpeni szép városon, mely a magas vasúti töltés két oldalán terült el. A sok nép mindenfelé kendőlobogtatással kalaplengetéssel üdvözölt bennünket. Este 10 óráig haladtunk szép sík, jó gabona termőföldek közt. Sűrűn láttunk a vasúti töltés mellett kis sírhalmokat, egyszerű fakereszttel, melyek alatt e szörnyű vérzivataros időkben elesett hősök aludták örök álmaikat. 10 órakor Kamionka Strumilován állapodtunk meg a Bug folyó mellett és ott töltöttük az éjjelt.
Június 23-án hajnali 3 órakor ismét megindultunk állandóan északkelet irányban. Az éjjelek és reggelek erre már igen hűvösek voltak. A terep hullámos, sík, gabona terem elég, tengeri kivételével. Különösen széna terem erre sok, mert többnyire a földek kaszálóknak vannak meghagyva. Azonban már itt nagyon észre lehetett venni minden terményről is, hogy az éghajlat jóval hűvösebb, mint nálunk. Például a búza még most sem virágzott, a rozs alig-alig kezd szőkülni, a zab még sehol sem hányta a fejét, cseresznye, meggy félnövésben volt, holott otthon már leérett. Éppen dél lett, mire Sztojanov kisvárosba érkeztünk.
B. Sárközy Gergely a Bihar vármegyei Árpád községből 1915. február 15-én vonult be a nagyváradi 4. honvéd gyalogezredbe. A 32 éves gazdálkodó háborús visszaemlékezésének első sorozatában (1-62. rész) a besorozásától az orosz, majd az olasz fronton viselt szolgálatán keresztül az első hazatéréséig követtük nyomon katonai élményeit. A Katona életemből, élményeim, küzdelmeim és szenvedéseim a világháborúban címmel a frontnaplók és levelek alapján 1922-ben eredetileg a családja számára írt visszaemlékezést teljes egészében, a szerző által kialakított fejezetek szerint haladva közöltük. A sorozatindító, bevezető részben írtunk a visszaemlékezőről, a visszaemlékezés történetéről, valamint a forrásközlés módjáról is.
Az első sorozattól eltérően a most közreadásra kerülő folytatásban nem közöljük a visszaemlékezés teljes szövegét, hanem csak az általunk érdekesebbnek gondolt részeket. A szövegkihagyások jelölésére a forrásközlésekkor szokásos szögletes zárójelek közötti három pontot alkalmazzuk: […]. A szerző fejezetcímeit is elhagyjuk, a visszaemlékezést mi tördeljük részekre. Az egyes részeket az előző sorozatot folytatva folyamatosan sorszámozzuk. A kézzel írt szöveg átírásáért Péter I. Zoltánnak tartozunk hálás köszönettel.
Következő rész: „Az ágyúk dörgése ide már erősen hallatszott”
Összes rész: B. Sárközy Gergely visszaemlékezése 1-85. rész
