B. Sárközy Gergely visszaemlékezése – 55. rész

Vippachon

Hősünk számára a vippachi tábori kórházban sem könnyű az élet. A gyenge élelmezés mellé rendszeres gyakorlatozás párosul, ami a katonák soknyelvű összetétele, különböző kiképzése és egészségügyi állapota miatt nem nélkülözi a komikus jeleneteket. A honvággyal küzdő bakákat őrizni is kell, „nehogy valaki ellógjon és a front helyett hazafelé vegye útját.”

Vippach kisváros mellett volt az a hely, hová [1915.] augusztus 5-én, délután megérkeztünk. Egy, csak az elmúlt hetekben berendezett tábori kórház volt itt. Egy óriási nagyságú épületben voltak a feljáró, könnyebb betegek elhelyezve, mely hajdan urasági istálló lehetett. Most azonban kitakarítva, a földre hintett szénán, mely tiszta lepedőkkel volt letakarva helyeztek el bennünket. Körülbelül 500 betegnek volt ott hely, de felettünk az emeleten szintén vagy 400 beteg kapott helyet. A súlyosabb betegeknek másik, kisebb épület volt berendezve kórháznak. Ott már vaságyak voltak és a verterek odahordták nekik az élelmet.

 Tábori kórház a Wippach völgyében
(forrás: svkf1a010p.ghs.infracom.it)

Augusztus 5-től 13-ig, tehát 8 napig tartózkodtam e helyen. Ami az élelmezést illeti, az nagyon kevés és néha igen rossz volt. Minden reggel 6 órakor sorakozóban mentünk a 300 lépésnyire levő konyhához, ahol hosszas ácsorgás után kikaptuk a kevés és rossz kávét. Három ízben teának csúfolt füstös vizet is kaptunk, de az rumban és cukorban nagyon szegénynek bizonyult. Délben szintén sorakozóban mentünk az 1/3-ad rész kenyérért és az ebédért. Ebéd mindig kétféle volt. Leves és főzelék, egyikben kis darab hús. Néha igen jó volt, de gyakran majdnem élvezhetetlen. Este szintén délről maradt leves, vagy főzelék volt a vacsora. E kevés és silány koszt éppen csak az éhhaláltól mentette meg az embert. Állapotom már-már kezdett javulni, lázam múlóban volt, étvágyam visszatért és mivel a gyomromnak nem volt semmi baja, mindig éhes voltam. Balogh földivel tehát úgy segítettünk éhségünkön, hogy – mivel neki két csajkája volt – mi ketten három ember adagját vettük fel a három csajkával és így nem szenvedtünk az éhségtől.

Azonkívül a telep mellett álló kis házban vehettünk körtét és szőlőt – persze titokban – az ott lakó szlovén asszonytól, aki szemérmetlen módon kihasználta a beteg katonák szorult helyzetét és uzsora áron adta a gyümölcsöt, a körte kilóját 80–100 fillérért, a szőlőét 100–120 fillérért. Pénzem még volt valamennyi és naponta vettem 1–2 kiló körtét, néha szőlőt is. Elmondhatom, hogy a Vippachon töltött időm a körtefogyasztás korszaka volt. De 10-én már öt kolerás beteg lett köztünk, és a gyümölcsvételt szigorúan eltiltották, de azért lopva, titkon tovább is tudtunk szerezni gyümölcsöt. Egy párszor pedig Vippachról hozattam egy verterrel kevés szalonnát is méregdrágán.

Voltunk ott betegek vagy 800-an, de ez a szám mindig változott, mert naponta mindig újabb betegek érkeztek. Viszont közülünk minden nap válogatták a súlyosabb és a könnyebb betegeket. A súlyosabbakat küldték Laibachba a kórházba, a könnyebb betegeket pedig – ráfogták, hogy egészségesek – vissza az ezredükhöz. E tábori kórház parancsnoka egy német főhadnagy volt, ki nem volt durva ember, de alantasa, egy zsidó törzsőrmester – ki dirigált bennünket – egy goromba, mosdatlanszájú, komisz ember volt, de a Balogh révén nekem nem okozott semmi kellemetlenséget. Egy cseh orvos vizsgált bennünket naponta, ki csak a nyelvét nézte meg mindenkinek, és ráfogta, hogy „gút, gút”, jó, és már azoknak másnap menniük kellett a csapatukhoz.

Orvosságot egyszer sem kaptunk, ahelyett minden délelőtt és délután sorakozó volt és 2–3 óráig kínoztak bennünket a forró napon kéz-, láb- és menetgyakorlatokkal, éppen mint Váradon a laktanyában. Végtelenül el voltunk keseredve e komisz és gyalázatos bánásmódtól. Íme, ide küldtek bennünket néhány napra pihenni, gyógyulni és ahelyett a nyomorult élelmezés mellé még gyakorlatozásokkal kínoztak bennünket. Volt köztünk sok sebesült is és akinek a fél karja volt felkötve, az a másik karjával és lábaival végezte a gyakorlatokat. Volt is elég zúgás, káromkodás. Naponta többen is jelentkeztek önként, hogy inkább mennek vissza a rajvonalba, de ezt a bánásmódot tovább nem tűrik.

Engedtessék meg, hogy Sárközy Gergely kesernyés, olykor finoman ironikus elbeszélését ezen a ponton megtörjük egy kissé komikusabb hangvételű filmrészlettel: nem tud nem eszünkbe jutni ugyanis az a klasszikus jelent a Svejkből, amikor a hadikórházban Grünstein doktor beöntést ír elő a sok „szimulánsnak”.

Vegyesen voltunk itt mindenféle katonák és nemzetbeliek, honvédek, közösök, huszárok, bakák, tüzérek, műszaki csapatbeliek, szapőrök, hadimunkások. Volt ott magyar, oláh, tót, sváb, horvát, szerb osztrák, cseh, bosnyák, cigány, zsidó stb. Sorakozáskor és gyakorlatozás alkalmával német volt a vezényszó. Elképzelhetni azt a zűrzavart, mikor a törzsőrmester elkiáltotta: „Fergáterung!” Én sem értettem előbb, de csakhamar megtanultam néhány német vezényszót. A „Kerdájch”-nál, a huszárok jobbra, a bakák balra fordultak. Minő mulatságos és bosszantóan nevetséges helyzet volt ez. A zsidó törzsőrmester rekedtre ordította magát. Végre belátták, hogy ez így nem mehet, tehát különválogattak bennünket, honvédeket, közösöket, s más-más szakaszba lettünk beosztva.

Három ízben pedig kivonultunk a körülöttünk levő domboldalakra. Kínosan esett a sok beteg embernek a hegyre való kapaszkodás, de meg kellett tenni a „sétát”, nehogy a sok finom étel megfeküdje a gyomrunkat. Volt a telepen egy fürdő, illetve uszoda is, a szabad ég alatt vetkőző kabinokkal körülvéve állott a cementből épült nagy uszoda, mely vizét a Vippach folyóból nyerte. Három ízben is megfürödtem, bár a víz nagyon hideg volt. A fürdésért 10 fillért kellett fizetni fejenként, és aki nem fürdött, vagy nem akart fürödni, azokat addig gyakorlatoztatták.

 A Vippach-völgy napjainkban, balra a folyó, jobb oldalt a városka. A völgyet a H4-es szlovén autópálya vágja ma ketté.
(Forrás: panoramio.com)

A telepnek 3 bejáró kapuja volt, melyek mellett éjjel-nappal fegyveres őrök állottak, kiket a betegek közül válogattak ki. Én is őrködtem egy alkalommal négy ízben 2–2 óra hosszáig. A sötét, csillagtalan éjben ülőkén üldögélve elgondolkoztam hányatott sorsomon. Óh, mennyire gyötört a honvágy, milyen fájdalmas volt csalódásom, azt hittem, hogy betegen csak elkerülhetek szép hazámba, és íme, nem lehet szabadulni ez átkozott helyről. E kapukat is azért őriztették éjjel-nappal, nehogy valaki ellógjon és a front helyett hazafelé vegye útját. De ennek dacára mégis akadt néhány vakmerő vállalkozó szellemű beteg, aki éjjel elszökött és bizonyára nem a rajvonal felé igyekezett. Íme, ilyenek voltak eltöltött napjaim a vippachi tábori kórházban, mely nem kórház, hanem igazi kínház volt.

A Bihar megyei Árpád községből a nagyváradi 4. honvéd gyalogezredbe 1915. február 15-én bevonult 32 éves gazdálkodó B. Sárközy Gergely visszaemlékezése a sorozástól követi nyomon katonai élményeit. A Katona életemből, élményeim, küzdelmeim és szenvedéseim a világháborúban címmel a frontnaplók és levelek alapján 1922-ben eredetileg a családja számára írt visszaemlékezést a szerző által kialakított fejezetek szerint haladva 2011. január 3-tól kezdve, hétfői napokon közöljük blogunkon. A cikksorozat első része.

Következő rész: „A nagy napóleoni időkben történt azon vitézi cselekedet”

Összes rész: B. Sárközy Gergely visszaemlékezése 1-85. rész