B. Sárközy Gergely visszaemlékezése – 38. rész
Az Isonzó mentén
Az 1611 méter magas sziklás Mojstrovka-hegyből ered az olasz hadjáratban oly híressé lett Isonzó-folyó, mely még a hegy lábánál csekély patakocska, de lejjebb a többi hegyi patakokkal egyesülve haragos, zúgó folyóvá növekedik. Az Isonzó felső folyásán indultunk tovább délnyugati irányban, június 15-én, délután 5 órakor. Kétfelől óriási kősziklahegyek, lenn a völgyben a sebes folyó rohan tova. A hegy oldalába volt vájva egy oly keskeny út, hogy éppen egy ló elfér rajta.
Az Isonzó felső folyása, Érdekes Újság 1915
Valóban minden ügyességemre szükség volt, hogy a lovak le ne zuhanjanak a keskeny útról. Ostoba dögök voltak az én lovaim. A másé ment a gazdája után, mint a kutya, de az enyém mindig félre lépett, mindig attól féltem, hogy lezuhanunk a mélységbe. Mélyen el valék keseredve a parancsnokság iránt, amiért ilyen alföldi kocsilovakat ilyen veszélyes hegyi utakra kirendelnek. Az én két lovam mindig kocsiban járt, egyenes utakon, egymás mellett, és nem szokták meg a veszélyes hegyi utakon az egymás után való kapaszkodást. A hátulsó ló szüntelen az első mellé igyekezett, ami által mindig a lezuhanás veszélyében forogtunk.
Nemsokára egyenesebb útra értünk, házakat is találtunk. Félfelől a kerítés kőszikla darabokból volt felrakva 120–150 centiméter magasra, másfelől a szörnyű mélységben a sebes folyó harsogva, zuhogva hömpölygött szikladaraboktól borított ágyában. Valóban ily borzalmasan nagyszerű panorámaképet csak a Verne regényekben olvasgattam sokszor, és most saját magamnak kell nemcsak szemlélni, hanem köztük barangolni is.
Az Isonzó felső folyása napjainkban
6 órakor elértünk egy másik katonai telepet, de megállás nélkül továbbhaladtunk. Jó, köves, egyenes útra értünk a völgyben mindenütt szorosan a folyó mentén. Itt már kocsikkal is jártak. 8 órakor az út mellett egy tisztás, gyepes helyen letáboroztunk. A lovakat lemálháztuk és elengedtük legelni. Balla őrmester az egyik hordóból kihúzta a fenékdugót és egy hosszú nádcsövön sorba jót szoptunk a rumból.
Egy Lőrinc nevű szakaszvezető – ki odahaza bizonyára kanászbojtár volt, mert értelme a legalacsonyabb fokon állott, s most pedig a rumból alaposan beszedegetett – rám támadt és összeszidott, amiért nem volt elég zabom a lovaimnak. Ily gyalázatos komisz világ volt ott. Mivel még tapasztalatlan voltam az új mesterségemben, nem értettem még úgy a felmálházáshoz, lóvezetéshez, mint a régebbiek, de azért egyik sem magyarázta meg, hogy és mint kell. A zabbal is kissé bőven bántam előbb, nem tudtam, hogy oly hosszú út áll előttünk, mert e gyalázatos életben a legénységnek soha semmi felvilágosítást nem adtak, hova, meddig megyünk és mit vigyünk, stb.
Másnap, 16-án reggel 5 órakor ismét felmálháztunk és elindultunk délnyugati irányban, mindenütt az Isonzó mentén, egyenesen, csupa kő úton. Ez már nem is volt vadregényes, hanem egyenesen mesébe illő vidék volt. Két oldalt fákkal, bokrokkal borított égig érő meredek kősziklahegyek, hogy a szem elfáradt mire a tetejére ért. A hegy oldalain óriási szikladarabok függtek oly módon, hogy féltünk, hogy rögtön reánk szakad. Balkéz felől az út szélén egy méter magas kőkerítés volt felrakva, azon belül, lent a mélységben zuhogott a sötét, haragos vizű vad folyó.
9 óra után elértük a Soča nevű helységet. Itt betértünk egy zöld fűvel borított fás helyre, ahol lemálháztunk, de persze ebédet itt sem kaptunk, mert a konyha nem jött velünk. Eddigi utunk alatt is csak a bakóból falatoztunk, kinek mije volt. Nekem volt szalonnám, cvibakom, konzervem, de kenyér biz nem volt. A lakosoktól tudtunk venni egy kevés sajtot, mely igen jó édes volt. Itt találkoztam és beszéltem benn a szobájában Papp Géza lelkésszel, ki a múlt héten a Gombkötő állomáson oly melegen felkarolta sorsomat, de mely – sajnos – most ismét megváltozott. Fél 11-kor Balla őrmester négyünket 8 lóval megindított tovább be a hegyek közé, hogy egy másik telepről hozzunk 8 fanyerget.
Megindultunk a szép, egyenes, de keskeny úton. Az útfélen bizonyos távolságokra feszületek, szentképek, Jézus, Szűz Mária és a többi szentek képei és felírások vannak alkalmazva. Elhagytunk két segélyhelyet is. Kétfelől a folyó mentén sűrűn vannak lakóházak, 5–10 ház már egy falu. A lakosok, ahol lehetséges, a köves vidéken kiszedték a földből a nagyobb kődarabokat és szénát, krumplit, s más konyhanövényeket termelnek benne. Teheneket és kecskéket tenyésztenek.
Délután 1 órára értünk arra a katonai telepre, hová a parancs szólt. Itt az üres nyergeket felpakoltuk és rögtön indultunk vissza. Bár az ott levő szakaszvezető kérdezte, hogy nem maradunk-e ott, mert ő úgy tudja, hogy nekünk ott kell maradni. „Nem maradhatunk – feleltük mi – mert nekünk úgy parancsoltak, hogy innen üres nyergeket vigyünk.” Tehát visszamentünk 3 órára Sočára. Alighogy megálltunk, kérdé Lőrinc szakaszvezető, hogy miért jöttünk vissza, hisz nekünk ott kellett volna maradni! No, tessék, ahány nyomorult altiszt, annyiféleképpen parancsol, és nem tudja az egyik, hogy mit csinál a másik.
Rövid pihenő után – mely idő alatt egy ott levő emberséges szakács adott 10 kocka kávét – ismét megindultunk, visszafelé jártuk a bolondok útját. 6 órára értünk azon telepre, honnan az üres nyergeket az imént vittük.
A Bihar megyei Árpád községből a nagyváradi 4. honvéd gyalogezredbe 1915. február 15-én bevonult 32 éves gazdálkodó B. Sárközy Gergely visszaemlékezése a sorozástól követi nyomon katonai élményeit. A Katona életemből, élményeim, küzdelmeim és szenvedéseim a világháborúban címmel a frontnaplók és levelek alapján 1922-ben eredetileg a családja számára írt visszaemlékezést a szerző által kialakított fejezetek szerint haladva 2011. január 3-tól kezdve, hétfői napokon közöljük blogunkon. A cikksorozat első része.
Következő rész: „Életemnek idáig a legborzasztóbb napja volt”
Összes rész: B. Sárközy Gergely visszaemlékezése 1-85. rész
