B. Sárközy Gergely visszaemlékezése – 29. rész

Az utászok között

Május 21-én, pénteken kora hajnalban indultunk el Csölecz faluból a magyar határ felé, mielőtt sok, de igen rossz kávét kaptunk, amitől egy óra múlva igen rosszul éreztem magam. Már-már azt hittem, hogy kidőlök, mint sokan ki is dőltek, de látva az altisztek, őrmesterek brutalitását – amint a kidőlt, elgyöngült beteg embereket ráncigálták, rugdosták, ütötték –, összeszedtem minden testi és lelki erőmet, és csak kitartás, előre!

 Menet, Vasárnapi Újság 1915

Később elmúlt a rosszullétem, de a nagy melegben az erős menetelés, a nehéz felszerelés ismét kifárasztott és minden tagom égetően fájt. Ha némelykor ledőltünk 10–15 percnyi pihenésre, nem lettünk volna képesek talpra állani. Tíz óra után egy igen magas hegyet másztunk meg, annak az oldalában elértük a magyar határt. Tehát ismét hazai földön vagyunk, a Kárpátokban.

Délután 1 órakor érkeztünk meg Vidrányba, egy határszéli kis faluba. Mily jólesett szemeinknek látni a magyar felírásokat, az erdőkoszorúzta hazai hegyeket szemlélni. A falu szélén letelepedve tábort ütöttünk. A Váradról május 8-án és 10-én elindult menetszázadok épp ide érkeztek, és azonnal be lettek közénk osztva.

2 órakor jön felénk Bauer hadnagyunk Takács utász hadnaggyal és Bauer felszólít bennünket, hogy ki szeretne közülünk utász lenni, akinek jó hangja is van. Első felszólításra senki sem jelentkezett, de ismételt kérdésre én előléptem és jelentkeztem. „Te fiam, Sárközy – kérdé a hadnagy – akarsz utász lenni?” „Igen hadnagy úr”– mondám. „Jöjj hát velem!” Odavezetett az utász hadnagy elé, ki azt kérdé tőlem, hogy erős ember vagyok-e, mert ide csak rendívül erős emberek kellenek, mondá Takács hadnagy, ki rendkívül tréfás ember volt, de azt hittem, hogy komolyan beszél. „Akkor engedelmet kérek hadnagy úr, én visszalépek, mert nem érzem magamat olyan rendívül erősnek.”„No, no – mondá Bauer – csak menj fiam, jobb dolgod lesz ott, mint a századnál!” „És van-e szép hangod?” – kérdé Takács. „Van elég jó, úgy mondják, bár nem nagyon erős.” – felelém. „Helyes – mondák a hadnagyok –, hallik a hangjáról is, hogy jó tenorhangja van.” „Nohát akkor vihetem ezt az embert?” – kérdé Takács Bauertől. „Igen – mondá ez – bár nagyon sajnálom, mert legjobb emberemet vesztem benne!”

Azonnal egy másik emberrel – kit az utászoktól kicsaptak, mert már nagyon felnyílott a szeme – szerelvényt cseréltem. Az átkozott hátizsákot a 250 élessel átadtam neki, kaptam helyette borjút baltával, fűrésszel – és miután Gojdár és Dandé barátaimtól elbúcsúztam, Gojdárt megbíztam, hogy a számomra érkező leveleket, csomagokat vegye fel – rögtön mentünk vagy 30 ember az utászokhoz. Ott mindjárt találkoztam Turi Sándor tizedessel, hisz jobbára az ő ottlétéért jelentkeztem utásznak. Nagyon megörült ő is, hogy közéjük kerültem. „Ne búsuljak – mondá – jobb lesz itt sokkal, mint a századnál!” E naptól kezdve nem is igen éheztem többé. A közeli patakban szappannal alaposan megmosdottam, mert már a körmeim alatt is kezdett begombásodni.

 Utászok, Vasárnapi Újság 1915

Másnap, 22-én, miután hosszan és jól aludtam a sátor alatt Turiékkal, jött Gojdár és hozott számomra 6 levelet és 2 kis csomagot, melyben tészta volt, de bizony kissé megpenészedve, de azért jóízűen elfogyasztottuk Turival. Délelőtt kivonultunk a közeli erdőszélbe lövészárok kijelölést, ásást tanulni, amit én már úgyis tudtam, nem is csináltam semmit. E nap estéjén találkoztam Csepregi Imre sógorral, ki a május 10-i menettel jött ki, és a 10. századhoz lett beosztva. Nagyon megörültünk egymásnak, és késő éjszakáig elbeszélgettünk.

Május 23., vasárnap. Pünkösd ünnepét a Kárpátok közt, e kis faluban ültük meg. 8 órakor egy nagy térségen istentiszteletre sorakoztunk. Az összes katonaság négyszöget formált. Megérkezett a református pap és a tisztek az ezred zászlójával. Elénekeltük a 37. dicséretet és a XC. zsoltárt. A pap előbb szép imát, majd prédikációt és nagyszerű hazafias beszédet mondott. Végül úrvacsorát vettünk. A Himnusz fejezte be a szép megható ünneplést a szabad ég alatt, az ellenségtől tiszta magyar Kárpátok közt.

Imre sógorral beszélgettem a nap legtöbb órájában. Úgy halljuk, hogy holnap, vagy holnapután reggel indulunk Olaszországba, mert az olasz is megüzente a háborút nekünk. Ez roppant nagy csapás, ha igaz. Most már Isten tudja, mikor lesz vége a háborúnak? Talán sohasem szabadulunk meg? E napon több árpádival is találkoztam; a tulahídi Horváth Józseffel, Csató Jóskával, kik a 4. században, az úgynevezett „Halálfejes légióban” vannak. Meglátogatott Vince Vince is, 37-es, ki egy kapitány tisztiszolgája, és igen jól folynak dolgai.

Pünkösd második napján, délután 2 órakor megindultunk a három kilométerre levő Mezőlaborcra. Mi, utászok az ezred élén meneteltünk. Mezőlaborcon is a vasúti töltés mellett telepedtünk le, és itt telt el a nap. A sok éhezés után már néhányszor jóllaktam, sok kávét is ittam, és az összeapadt gyomromnak megártott a hirtelen bőség. Ismét hasmenést kaptam, amely a vonatban később igen sok kellemetlenséggel járt.

Következő rész: „Nagyszerű lenne ezt szemlélni békeidőben, passzióból”

Összes rész: B. Sárközy Gergely visszaemlékezése 1-85. rész