B. Sárközy Gergely visszaemlékezése – 26. rész
Galíciában
Május 13-a. E nyomorúságos, ellenségtől többször végigtiport galíciai faluban töltöttük az áldozócsütörtököt. Bár a lakosság mindenből ki volt élve, mégis sikerült e reggelen egyik rutén házban vásárolnom egy csajka krumplit 30 fillérért, melyet a tábortűznél úgy-ahogy megsütve, héjastól együtt jóízűen megettem. 9 órakor csomagosztás volt. Nekem még nem volt, de Borosnak volt öt kis 30 dekás csomagja. De hát szegény Boros már nem vehette hasznát, amit én jelentettem Bauer hadnagynak és ő megengedte, hogy én vegyem fel az ő csomagjait, melyek élelmet és dohányt tartalmaztak, és ami nekem e keserves napokban végtelenül jólesett.
Megjött a tábori posta
(Balla Tibor-Pollmann Ferenc-Kürti László: A Nagy Háború másik arca című kötetből)
11 órakor istentiszteletet tartottunk a szabad ég alatt. Előbb nekünk, reformátusoknak énekgyakorlat volt. Elénekeltük a XLII. és XC. zsoltárt. Azután a szép zöld gyepen az egész ezred négyszöget formált. Megérkezett a pap − katolikus − és megtette az előkészületeket. Hoztak egy zongorát, asztalnak. Rajta két szál égő gyertya közt a feszület. Az oltár előtt egy fakereszt felvirágozva, zöldgallyazva. Odább az ezred zászlója lengett. A mise és ének után a pap magyarul mondott nagyszerű háborús imát. Azután Kratochvil alezredes mondott szép beszédet, dicsőítve az elesett hősöket, ekkor a zászlót földig hajtották, s az ezred imához tisztelgett. Végre a Himnusz eléneklése fejezte be az istentiszteletet, mely valóban lélekemelő és megható volt Galícia e feldúlt, sivár, bús földjén.
Délután 4 órakor Bauer hadnagy összegyűjtötte a századot, és kihirdette előttünk, hogy bár nem hivatalos, de megbízható forrásból jött a hír, hogy Orosz- és Franciaország megkérte a békét, csak azt kötötte ki, hogy Törökországban szabadkezet engedjünk neki. De mi ebbe így bele nem mehetünk, mert Törökország a mi szövetségesünk. Szóval – fejezte be a hadnagy – erős a hite és reménye, hogy talán még e hó végére eldől a háború sorsa. Tehát mi, mint hadseregtartalék, holnap hosszasan menetelünk az ellenség felé, mely már messze a San folyón is túl van, és hogy repülői láthassák, mily erősek vagyunk, és hogy jobban hajoljanak a békére. Beszéde végén lelkesen megéljeneztük a hadnagy urat, ki velünk együtt borzasztó keservesen csalódott a béke reményében.
6 órakor másik öröm is ért. Ismét csomagosztás volt és nekem is jött négy darab csomagom, 35 dekásak, az ötödik elveszett. Egy pár napig tehát nem éheztem. Éjjel 11 órakor a falu végére mentem tábori őrnek. De ez az őrség nem volt veszélyes, messze az ellenség háta megett semmitől sem kellett félnünk.
Másnap, 14-én reggel bevonultunk a tábori őrségről, hol igen jó hely volt. Azt hittük, hogy indulunk azonnal tovább, de egész nap csak ott a kaszálón tanítottak és kínoztak bennünket, mindenféle nehéz gyakorlatokkal. Dubovay hadapród helyett most egy Bánszki nevű tót őrmester volt a szakaszparancsnokunk, aki csak a tót atyafiait kedvelte, minket, magyarokat pedig ahol lehetett bosszantott és kínozott. De még ennél is komiszabb volt a legénységhez Kazay hadnagy, egy 19 éves tacskó kölyök, ki e naptól kezdve gyalázatosan kínozott és zaklatott bennünket. Hány embernek, ki a fáradság, éhezés és kimerültség miatt nem tudta köztünk a fordulatot, ugrást, fegyverfogást oly gyorsan és jól csinálni, mint ő kívánta, verte a puskával véresre a keze fejét, könyökét, térdét, lába fejét. Végre is Bauer hadnagyunk – ki már nem nézhette tovább e brutális emberkínzást, egy erős „Oszolj!” szóval véget vetett az embertelenségeknek.
Gyakorlatozás a Kárpátokban
(Forrás: www.heeresgeschichten.at)
Május 15-én reggel 6 órakor ismét elindultunk kétnapos tanyázásunk helyéről. Az útirány eddig mindig északi volt, de most egyenesen keletnek fordultunk, Przemyśl felé, mely még az oroszoké volt, de mi óriási erővel mentünk visszafoglalására. E vidéken már nem voltak hegyek, hullámos volt a talaj, az út pedig elég egyenes. Szép vidéken haladtunk, szántóföldek, zöld vetések közt, rozs, zab, krumpli, néhol búza is, a rozs már kalászát hányta. Utunkban már ismét elhagytunk egy falut. Délben elértünk egy nagy gyárépületet, annak telkén a buja fűben telepedtünk le. Bánffy főhadnagy – a 2. század parancsnoka – vidám szóval kijelenti: „Pihenni fiúk, mindjárt jön az ebéd, társalogjatok, daloljatok, Przemyśl a miénk!”
Lelkes éljenzés volt rá a válasz. De ez az öröm még korai volt, mert Przemyślt ugyan visszafoglalták a mieink, de csak később, június 3-án. Délután 2 órakor ismét elindultunk kelet felé. Gyönyörű szép vidéken haladtunk. Félfelől szép sűrű fenyőerdő, másik felől zöldellő vetések. Ismét nagyon fáj, különösen a bal lábam és talpam, a felszerelés is mindig nehezebb. Naplementekor értünk el Zagorz városát a San folyó mellett.
Következő rész: „A fotográfusok serényen kapkodták a felvételeket…”
Összes rész: B. Sárközy Gergely visszaemlékezése 1-85. rész
