A történelem érettségi tételek képzeletbeli népszerűségi listáján valószínűleg nincs az élmezőnyben a dualista Osztrák–Magyar Monarchia felépítésével és működésével kapcsolatos kérdéskör. Nem véletlenül: a kiegyezés révén létrejött bonyolult államstruktúra megértése már a kortársak többségének is komoly fejtörést okozhatott… Annyit mindenesetre a mai diákok is bizonyosan megjegyeznek a tananyagból, hogy ez a dualizmus azt jelentette: a birodalom két részből állt, úgymint Magyarországból és Ausztriából, vagyis minden alattvaló vagy magyar állampolgár volt, vagy osztrák. Vagy mégsem? Képzeletbeli diákunk bizonyára meglepetéssel értesülne, hogy akadtak Ausztria-Magyarországnak olyan polgárai is, akik sem Ausztriában, sem Magyarországon nem éltek. Mivel létezett ennek a dualista államnak egy olyan darabja is, amely jogilag sem Magyarországnak, sem Ausztriának nem volt a része. (Vagyis ez esetben tertium igenis datur….)

Természetesen Bosznia-Hercegovináról van szó, arról a két egykori török tartományról, amelyet a Monarchia az 1878-as berlini kongresszus határozatának eleget téve 1878-ban okkupált (elfoglalt), majd pedig 1908-ban annektált (magához csatolt). És amelynek jövőbeli sorsáról – azaz, hogy a birodalom melyik feléhez tartozzon – a döntéshozók nem tudtak dönteni, mígnem aztán 1918-ban a történelem az egész kérdést tárgytalanná minősítette…

Anton von Werner festménye a berlini kongresszusról, a kép középvonalában Andrássy Gyula, az Osztrák–Magyar Monarchia közös külügyminisztere, Otto von Bismarck német kancellár és Pjotr Suvalov orosz külügyminiszter találkozója 1878. július 13-án
(Forrás: Wikipédia)

Ha nem tudtak, hát nem tudtak – mondhatná a mi képzeletbeli diákunk –, van ennek valami jelentősége? A birodalom nyilván nem ezért bomlott fel az első világháború végére, addig meg egész jó elműködött úgy is, hogy nem kettő, hanem kettőnél valamivel több részből állt. Nos, vannak, akik úgy gondolják, hogy a feltett kérdésre igen a válasz. Éppen kereken egy évtizeddel ezelőtt, a Nagy Háború kirobbanásának centenáriumán árasztotta el a nemzetközi hírcsatornákat a szenzációs bejelentés, mely szerint Szerbia nem tűri tovább, hogy folyamatosan meghamisítsák történelmi szerepét a háborúval kapcsolatban. Ezért egy erre a célra létrehozott folyóiratban havonta nyilvánosságra hoz egy-egy olyan nagy jelentőségű történelmi dokumentumot, amely egyértelműen bizonyítja a vele szemben elkövetett történelemhamisítást. A kampány frontembere pedig a világhírű filmrendező, Emir Kusturica, aki nagy lelkesedéssel látott hozzá fontos feladatának, ám kiderült róla, hogy propagandistának kevésbé kiemelkedő, mint filmesnek.

Emir Kusturica személyesen
(Forrás: Wikipédia)

A szerb propaganda folyóirat 2. száma
(Forrás: www.andricevinstitut.org)

Az említett folyóirat második száma egy olyan ügyet tűzött napirendre, amely alkalmasnak látszott arra, hogy felkeltse a nemzetközi közvélemény érdeklődését. Leközölték az 1914. októberi szarajevói perben a Ferenc Ferdinánd és felesége merénylőinek egyik védőügyvédjeként szereplő dr. Rudolf Zistler felszólalásait, melyben a jogász a bíróság és a közönség meglepetésére azt próbálta meg bebizonyítani, hogy a védenceivel szembeni legfőbb vádpont: a hazaárulás – melyet azáltal követtek volna el, hogy a trónörökös elleni merénylettel Bosznia-Hercegovinának a Monarchiától való elszakítását akarták elérni – egyszerűen nem áll meg. Szerinte ugyanis a nevezett tartományokat nem lehet elszakítani a birodalomtól, mivel annak sohasem voltak törvényes alkotórészei. Zistler ráadásul kétségbe vonta a törvényszék illetékességét is az ügy tárgyalására. A bíróság természetesen érdemben nem foglalkozott az ügyvéd érvelésével és a vádlottakat ismeretes módon el is ítélték. 100 esztendő elteltével Kusturica ezt az ötletet próbálta meg felmelegíteni, és egészen odáig ment, hogy aláírásgyűjtést kezdeményezett a vádlottak perújrafelvételéért. Az akció azonban várható módon elhalt, mindenesetre bizonyosan nem jutott semmilyen nemzetközi bíróság elé hasonló kezdeményezés.

Rudolf Zistler, az ügyvéd
(Forrás: Wikipédia)

A merénylők ügyvédjének korabeli érvelése mindazonáltal nem volt teljesen légből kapott. Bosznia-Hercegovina államjogi státusza a politikusok (és a jogászok) vitái miatt maradt tisztázatlan és Zistler doktor nyilván értesült erről, mielőtt a szarajevói tárgyalóteremben az igazságszolgáltatás tovagördülő kerekei közé próbált védencei érdekében pálcát dugni. Hogy a kérdéskör mennyire bonyolult és szerteágazó, az világosan kitűnik a debreceni egyetemen oktató jogtörténész, Szabó Szilárd közelmúltban publikált rendkívül alapos kötetéből. A kiváló jogtörténész ugyan főleg szakmabelieknek írta munkáját, ám a jogtörténészeken kívül a mezei történészek, sőt a nagyközönség is érdeklődéssel olvashatja azt. (Szabó Szilárd: Bosznia-Hercegovina közjogi viszonya Ausztriához és Magyarországhoz 1878 és 1918 között. Debrecen, 2011.)

Szabó Szilárd könyvének borítója

A hadtörténészeknek persze aligha az a legfontosabb, vajon kondomíniumnak vagy koimpériumnak (esetleg gyarmatnak…?) minősíthető-e az 1878-ban okkupált és 1908-ban annektált két korábbi török tartomány. Az ellenben például annál inkább, milyen szerepet játszottak a Nagy Háború kirobbanásában, illetve magában a világháborúban. Hiszen a jól ismert zsurnaliszta szófordulatot a balkáni puskaporos hordóval alighanem minden más számba jöhető háborús tűzfészeknél (Macedóniánál, Koszovónál, Dobrudzsánál, Epirosznál, Albániánál, Tráciánál stb.) könnyebb azonosítani Bosznia-Hercegovinával. Hiszen ez a viszály legfőbb forrása Ausztria-Magyarország és Szerbia között, az itteni fővárosban: Szarajevóban dördülnek el a végzetes lövések 1914 nyarán, hogy alkalmat kínáljanak a dualista monarchia döntéshozóinak a Szerbia ellen régóta esedékes háború megindítására. És ne feledjük el, hogy a bő négy évig tartó világégés valójában osztrák-magyar–szerb háborúként indult, ahol a Monarchia seregei Bosznia-Hercegovina felől kívánták mérni szerb ellenfelükre a döntő csapást. És mikor ez ismeretes módon kétszeri nekifutásra sem sikerült, akkor a következő évben a két tartomány az újabb Szerbia elleni hadjáratban ismét szerepet kapott – ha nem is olyan jelentőset, mint 1914-ben. Majd következett Montenegró megszállása 1916 elején, amiben főleg Hercegovina területe jutott fontos szerephez. Később azután a harcok távol kerülnek Bosznia-Hercegovinától, és a háború végéig ez már nem is változik meg a központi hatalmak vereségéig és az impériumváltásig (ahogy mostanában ezt a folyamatot gyakran nevezik).

A hadtörténetírás számára a két tartomány stratégiai szerepe különösen fontos. Lényegében azóta, hogy az Adriai-tenger keleti partján elterülő keskeny tengerparti ország, Dalmácia a napóleoni háborúk után (1814-ben) a Habsburg Birodalom része lett, a bécsi katonai körök egyre gyakrabban vetették fel az új tartomány nehezen védhetőségét. Az akkor még oszmán török uralom alatt álló Bosznia és Hercegovina megszerzése Dalmácia megtarthatósága szempontjából egyre fontosabbnak tűnt.

Dalmácia a Habsburg Monarchiában (a csíkozott terület Bosznia-Hercegovina)
(Forrás: Wikipédia)

A XIX. század második felére azután a két tartomány megszerzésének gondolata a katonák mellett az uralkodó, I. Ferenc József fantáziáját is megragadta, akinek uralkodása az észak-itáliai Habsburg tartományok (Lombardia és Velence) elvesztésével kezdődött. Szívesen látta volna magát az országgyarapító szerepében, és ezért a katonák stratégiai alapú érvelése nála nyitott kapukra talált. Ráadásul az oszmán uralom egyre inkább gyengült a Balkánon: a törökök egyre nehezebben tudták az elnyomott keresztények ismétlődő megmozdulásait erővel elnyomni, bevezetett reformjaik pedig inkább csak rontottak a helyzeten. Így azután, mikor a menetrendszerűen bekövetkező felkelés (ezúttal Hercegovinában) 1875-ben továbbterjedt és végül nagyszabású orosz-török háborúba torkollott (1877-78), a háborút lezáró berlini kongresszus egyenesen megbízta az Osztrák–Magyar Monarchiát Bosznia és Hercegovina megszállásával és adminisztrálásával. A tartományok elfoglalása nem ment egyszerűen, és végső soron a korszak egyik legjelentősebb magyar államférfijának, gróf Andrássy Gyula közös külügyminiszternek a bukásához vezetett.

Gróf Andrássy Gyula
(Forrás: Wikipédia)

Kortársai nem igazán értették meg (vagy ha igen, nem fogadták el), miért utasította vissza Andrássy a nagyhatalmak ajánlatát a tartományok annektálására és miért ragaszkodott a csak okkupációhoz. Mindenesetre a Monarchia a következő harminc esztendő folyamán komoly anyagi terheket is vállalva igazgatta és mellesleg jelentősen fejlesztette a meglehetősen elmaradott viszonyok között létező Bosznia-Hercegovinát. Mivel jogi értelemben a török szultán felségjogai érintetlenek maradtak, a dualizmus rendszeréhez nem kellett hozzányúlni. Ez az állapot egészen 1908-ig változatlan maradt. Ekkor Konstantinápolyban az ifjútörökök kerültek hatalomra és az új rezsim parlamenti választásokra készült, ami érinthette volna a névleg török Bosznia-Hercegovinát is. A Monarchia lépéskényszerbe került: most már volt jelentősége annak, hogy a tartományok szuverenitása tisztáztassék. Ferenc József 1908. október 5-én meglépte azt, amit sokak szerint három évtizeddel korábban kellett volna: kinyilvánította a két tartomány bekebelezését. Ezt követően komoly nemzetközi válság (annexiós válság) bontakozott ki, amely majdnem háborúba sodorta az Osztrák–Magyar Monarchiát.

A Le Petit Journal karikatúrája a krízisről. A felirat fordítása: a keleti kérdés újjáéledése. Bulgária kinyilvánítja függetlenségét. Ausztria megszerzi Boszniát és Hercegovinát
(Forrás: Wikimédia)

Végül a kedélyek lecsillapodtak (ám a színfalak mögött ekkor romlott el végérvényesen az osztrák-magyar–orosz viszony, aminek alig hat esztendő múlva mutatkoztak meg a súlyos következményei). A bosznia-hercegovinai polgárok egyenjogúak lettek az ausztriai és a magyarországi polgárokkal, viszont katonáskodniuk is kellett. A belőlük felállított 4 gyalogezred és 1 vadászzászlóalj a cs. és kir. (azaz a közös) hadsereghez tartozott. (A háború folyamán összesen 10 gyalogezred és 8 vadászzászlóalj került felállításra.) A bosnyák ezredek, illetve zászlóaljak a Monarchia hadseregének elitalakulatai közé tartoztak.

Az Osztrák–Magyar Monarchia hadserege és haditengerészete, hadkiegészítő kerületeinek áttekintő térképe 1910 körül (Forrás: Hadtörténeti Intézet és Múzeum, maps.hungaricana.hu)

A világháború folyamán kezdetben főleg Bosznia területe játszott különösen fontos szerepet. Az 1914. évi hadjáratokban Potiorek táborszernagy, a balkáni osztrák–magyar erők főparancsnoka, szakítva a korábbi korok nagy hadvezérei által alkalmazott (a Morava folyó völgyében vezető) észak-déli ún. nagy hadiút alkalmazásával, Bosznia irányából, azaz nyugatról keletre szándékozott megtámadni Szerbiát. Az első látásra értelmetlen (és egyes stratégák szerint a másodikra, sőt a harmadikra is az…) elgondolást valójában a kényszer szülte, mivel a Monarchiának készen kellett állnia arra, hogy seregei egy részét átcsoportosítsa Galíciába az oroszok ellen. Márpedig ez esetben nem tervezhette a döntő támadás kiindulópontjának Dél-Magyarországot… Tudott dolog, hogy Potiorek hadjáratai végül kudarccal végződtek, de ebben a kedvezőtlen terepadottságok alighanem csak a kisebb szerepet játszották. Ráadásul az augusztusi hadjárat csúfos veresége után a szerbek képesek voltak betörni Boszniába (meg a Szerémségbe is), és egészen megközelítették Szarajevót, ahol közben Princip és társainak tárgyalása folyt… A támadást végül sikerült elhárítani, ám a helyi lakosság reagálása a közeledő szerb hadseregre a jövőre nézve semmi jót nem ígért.

Az 1914. augusztusi támadás Szerbia ellen
(Forrás: Hadtörténelem IV.)

Potiorek persze belebukott a kudarcba, és az év végén nyugdíjazták. A következő ősszel aztán mégis csak beteljesedett a szerbek végzete. Az addigra már Bulgáriával kiegészült központi hatalmak immár három oldalról fogták körbe Szerbiát: északról monarchiabeli és német, keletről bolgár hadosztályok sorakoztak fel. A nyugati oldalt, azaz a Bosznia felőlit viszont úgy tűnik Mackensen tábornagy, a koalíciós hadseregek parancsnoka meglehetősen elhanyagolta. Igaz, ide már nem is jutott valóban ütőképes csapat. Mindenesetre utóbb már úgy gondolták a bírálók, hogy talán érdemes lett volna jobban kihasználni a három oldali bekerítés lehetőségét. Így azután a megvert szerb hadsereg, ha nem is dél felé, amerre szerettek volna, de nyugatnak, Albánián keresztül csak kijutott a bekerítésből.

A világháború utolsó fázisában, 1918 őszén azután már nem a stratégia, hanem a puszta túlélés lehetősége vált a Monarchia katonáinak elsődleges jelentőségűvé. A bolgárok összeomlása (szeptember 15.) után gyors ütemben előretörő antantcsapatok feltartóztatására semmi esély nem maradt. Bosznia-Hercegovina kiürítése során rengeteg raktári anyag jutott a győztesek zsákmányául. A visszavonuló osztrák–magyar katonák pedig a diadalmas helyi lakosság folyamatos támadásainak kitéve vettek búcsút a „görbeországtól”: a hegyes-völgyes Boszniától. És Hercegovinától…