Forster Frigyes huszár ezredes visszaemlékezése – 11. rész
1915 őszén a nyolcas huszárok immár sereglovassággá alakulnak, ebből az alkalomból ismét trónörökösi szemlét kapnak, ahol igazán jó benyomást keltenek. Október 20-án azonban váratlanul újból állásba kell vonulniuk, ahol gyalogságként állnak helyt. Utána ismét pihenő, ahol egy zongora miatt támad kisebb kellemetlenségük. Forster százados egy balesetben megint megsérül. Míg lábadozik, huszárjai újra a lövészárokba kerülnek, ahová csak részleges felépülése után tudja követni őket.
[1915.] Október hó 11-én parancs jött a II. hadtestparancsnokságtól, hogy átalakulunk Benes ezredparancsnokunk parancsnoksága alatt Benes-lovasdandárrá és Radzivilov városba (Volhínia, közel a galíciai határhoz és Brodihoz, mely a II. hadtestnek székhelye volt) vezényeltettünk. Nagyszerű elhelyezést kaptunk egy kozák kaszárnyában, berendezkedtünk téli tartózkodásra, gondolván, hogy az oroszok békén hagyják a frontot, örültünk egymásnak, barátainkat, kikkel soha nem voltunk együtt, ismét naponta láthattuk.
Én már jóval előbb meggyógyultam s bár járni még nem tudtam biztosan, századom már régebben átvettem. Rendbe hoztuk századjainkat, pár nap múlva ragyogott minden, ember, ló, szerszám, amint azt a lovas szellem megkívánta. Október 14-én Őfensége Károly király, még mint trónörökös, szemlélt meg bennünket. Immár másodszor volt szerencsénk a háború alatt őt látni. A Radzivilov melletti nagy mezőn állt a dandárunk, nagyon jó benyomást keltettünk, volt alkalmunk rendbe hozni magunkat a strapák után. Az én századomnál melegen érdeklődött Őfensége Wodiáner után, majdnem minden embert megszólított és megdicsért lelkes, felemelő szavakkal. Mikor századomtól elbúcsúzott, kezet szorított velem, de feltűnt, hogy folyton mosolygott és pedig úgy éreztem, hogy ez a mosoly velem van kapcsolatban. Ki is derült, hogy miért.
Károly főherceg és Ottrubay Károly, a szárnysegédje
(Forrás: Fejér Megyei Hírlap 2021.04.28.)
Kedvenc szárnysegéde, Ottrubay Károly 16-os huszár barátom mesélte, hogy Őfensége jól mulatott a napokban, mikor századjaim Radzivilovba masíroztak. A trénünk századonként menetelt. Előírt századtrénem két kocsiból állott volna, azonban a háború alatt, mióta elindultunk, megszaporodott vagy 20 szekérrel, amit imitt-amott fölszedtünk, aztán volt egy birkacsordám, két tehén, na meg egy pár disznó. Amint autóval arra jöttek, szembe ment az én menetem, Őfelsége érdeklődött: Milyen trén ez? Ottrubay megkérdezte a trén mellett lovagló Vőnekit, ő aztán kivágta: »A nyolcadik huszárezred, második század, kapitány úr Forster trénje.« Őfensége nagyot kacagott s mint mondta, azt hitte, hogy legalább is egy lovas hadosztálynak a kocsijai. Most már megértettem mosolygását.
Ottrubay Károly (1883–1973) vezérkari alezredes. A bécsújhelyi katonai akadémián 1904-ben avatták tüzér hadnaggyá, első beosztása a császári és királyi 16. huszárezrednél volt. 1911-ben főhadnagyként beosztották a vezérkarhoz, majd 1913-ban vezérkari testületbeli századossá léptették elő. 1914 februárjában Bécsbe vezényelték, ahol Őfelsége Katonai Irodájában kapott beosztást. Ez az uralkodó és a központi katonai hatóságok közötti kapcsolattartást biztosító intézmény volt, amelynek az állományába ekkor 3 törzstiszt és 2 százados, valamint 5 polgári hivatalnok tartozott. Ide érkeztek az uralkodóhoz, mint Legfelsőbb Hadúrhoz intézett felterjesztések, itt bocsátották ki a hadseregparancsokat, legfelsőbb kéziratokat és legfelsőbb elhatározásokat. A világháborúban vezérkari századosként több hadszíntéren megfordult: 1915-ben a cs. és kir. 55. gyaloghadosztály vezérkarában a keleti fronton, 1916-ban a cs. és kir. XX. hadtest vezérkarában az olasz fronton, illetve a Károly főherceg seregcsoport-parancsnokságon Galíciában és Erdélyben. 1919-ben vezérkari őrnagyként a Fővezérség II. (nyilvántartó) csoportjának vezetője volt.
Kezdtünk berendezkedni a téli nyugalomra, itt-ott már havazott, amikor október 20-án váratlanul jött a parancs, s menni kellett Baliklavi, Lopusnó faluk irányában. Hajnalban elértük célunkat, rögtön lóról és csak éppen, hogy reggeli feketénket lehörpintettük, rajvonalban tagozódva eléggé erős puskatűzben indultunk a lapusnói állás felé, ahol az egyik gyalogezrednek súlyos veszteségei voltak, az oroszok vehemens támadásai miatt. Nagyon kevés emberük volt már és éppen jókor jöttünk. Az állásba való bevonuláskor egy csomó veszteségünk volt, köztük egy Rosenthal nevű tartalékos hadnagy szívlövéssel. Az állást erősen kellett tartani, állandó erős tűz alatt állottunk, de mi sem voltunk restek s az oroszok itt nem tudtak eredményt elérni.
Egy hónap múlva fölváltottak bennünket az 5-ös huszárok és tőlük balra kerültünk egy vadászzászlóalj mellé.
Mikor az 5-ösök fölváltottak bennünket, egy kadétiskolai barátom, báró Zichy Rubidó kapitány volt, aki épp engem váltott föl.
Rubido-Zichy Emil még főhadnagyi rendfokozatban
(Forrás: geni.com)
1898 óta nem láttuk egymást. Nagyon megörültünk egymásnak, összeölelkeztünk és egy pohár lovassági tea (sok rum, kevés tea) mellett elevenítettük fel a szép békeidőket, kedves morvafehértemplomi lovas kadétiskolánkban eltöltött éveinket.
November 22-én Popovce faluba vittek bennünket lovainkhoz. Szép kastélyban tanyáztunk, egy lengyel nemesé volt, de bizony eléggé kifosztva állt, csak egy zongora búsult ott magában. Gondoltam, elviszem Radzivilovba, persze nem azzal a célzattal, hogy hazaküldöm, mert már ilyen dolgot is láttam egy párat), hanem itt úgyis tönkremegy s ha elmegyünk Radzivilovba, átadom az Ettapen-Stacions kommandónak [Így!] (hadtápparancsnokságnak) megmondva, hogy honnan van és az majd megőrzi. Nemsokára két tűz közé került és leégett a kastély. A zongorával azonban majdnem megjártam, majd rá kerül a sor, hogy hogyan.
November 23-án visszairányítottak Radzivilovba, már örültünk régi jó kvártélyainknak. Fluck őrnagy ment előre a dandárnak helyet csinálni. Hát amint odaérkezik, mindenféle trénsütödék stb. székeltek helyünkön és nem akartak kimenni. Fluck erre belovagolt Brodiba, hol a II. Armee székelt. Találkozott Wettstein János tartalékos 8-as főhadnaggyal, ki érdeklődött, hogy mi járatban van és behívta őt az étkezdébe. Egyszerre bejön Böhm-Ermolli vezérezredes, a II. Armee parancsnoka, melyet még a háború alatt nem vertek meg. Eredetileg lovas katona volt. Végtelen kedves úriember, ki nagyon szerette a magyarokat és mindég kiemelte csapataink vitézségét. Megkérdezte, mit csinál Fluck itt. Ő jelentette a dolgot, erre Böhm-Ermolli ingerülten felkiáltott: »Mit? Az én derék magyar huszárjaimat, akik oly vitézül megmentették egy frontszakaszomat az orosz áttöréstől, nem akarják visszaengedni helyükre?« Wettsteinnel azonnal egy vezérkari tisztet hivatott és autón Fluckkal együtt Radzivilovba vitette, azzal a paranccsal, hogy mindenkit kidobni, aki helyünket elfoglalta. Úgyis lőn, azok szebb hazát kerestek, ráértek, mi pedig elfoglaltuk régi helyünket. A lopusnói harcokért külön parancsban kaptunk kitüntetést.
A karácsonyt szépen ünnepeltük, minden huszár kapott karácsonyi szeretetadományt és volt karácsonyfánk. Karácsony estéjén eljött századunkhoz az ezredparancsnok, Fluck őrnagy, Hartmann Brúnó segédtiszt, Sárkány Miklós pionir szakaszparancsnok és Feldmeyer Géza doktorunk. Az estét vígan töltöttük. Napjaink kellemesen teltek a téli évadban, én gyönge bridge-tudományomat fejlesztettem, együtt voltunk a többi századokkal, Bittó Sanyi, Vaska András és a Stépán fiúkkal, kik háborús önkénteseim voltak. Szintúgy Jernei, Návai Bandi, Jálics Kálmán és sok-sok kedves nyolcas tartalékos.
Múltkor említettem, hogy Popovcéról egy zongorát hoztunk el, ott állt a kozák kaszárnyai étkezdében. Kadétom, Frankl fiú Szabadkáról, nagyon sokat és szépen zongorázott rajta. Egy szép napon beállít hozzám reggel egy csendőrőrnagy, bocsánatot kért, hogy zavar minket, de mint mondta, egy kellemetlen misszióban járkál. Ugyanis a popovcei kastélyt, mely lengyel nemesé volt, még előzőleg, mint mi ott lettünk volna, teljesen kifosztották és pedig valószínűleg sajátjaink voltak. Ezt nyomozza. Azt is említette, hogy egy zongorát is keres. Hát, mondtam neki, hogy a zongora az megvan (éppen hallatszott a kadett zongorázása a másik szobából), de biztosítottam, hogy nem saját használatra hoztuk el, hanem miután a kastélyban már csak az a zongora volt, azzal a szándékkal, hogy átadom a hadtápparancsnokságnak, az majd megőrzi. Hogy eljárásom indokolt volt, az bebizonyosodott, mert a kastély, két tűz közé kerülve, teljesen elpusztult. Az őrnagy, látva jóhiszeműségemet, nem kutakodott nálunk tovább, hanem ment az elrabolt fehérneműt és aranyórákat kutatni.
Nagyon kedves emlékem maradt Radzivilovból. Úgy januárban lehetett egy délelőtt, hogy századomnál mászkáltam, egyszer egy úr jön századomhoz, hogy jöjjek haza, mert az armeétől van itt valaki. Haza sietek és a kozák kaszárnyában levő étkezdénkben kit látnak szemeim? Ligeti Miklós híres szobrász barátom volt ott bájos feleségével, kit még lánykorából ismertem. Wettstein hozta őket, mert Ligeti éppen Böhm-Ermollit mintázta és engedélyt kért, hogy bennünket meglátogathasson. Rém mód örültem és jól esett nekünk, a női társaságtól kicsit elszokott és kicsit el is vadult harcfiaknak egy kedves nő, ki rögtön átvette a háziasszony tisztségét, és duplán jól esett az ebéd, hogy egy hölgy ült az asztalunknál. Mindenki felvillanyozódott és bizony akkor éreztük meg, hogy milyen messze vagyunk hazulról. Így ottlétem nagyon kellemes lett volna, mert mint már mondtam, az oroszok nem mozogtak és így bennünket nem alarmiroztak oly váratlanul többé, de bizony én itt is egy kicsit peches voltam. Egy napon, amikor leülünk bridzsezni, összecsukható kertiszékem kikapcsolódott és mikor ráültem, összecsukódott. Két kezemmel alája kapok és két ujjamat levágta, mintha késsel vágták volna le. Irtózatos fájdalom volt, Feldmayer bekötözte, megoperálta, de sokáig laboráltam vele. Szerencsére nem volt semmi mozgás, így nyugodtan maradhattam ezredemnél, nem kellett kórházba menni, de nem is akartam.
Mikor az ezred állásba ment, én nem mehettem mindjárt velük, hátra maradtam a lovak fölötti parancsnoknak. Még egy év múlva is kesztyű ujjak voltak az ujjaimon és roppant érzékeny volt. Nagyon bántott, hogy már másodszor baleset és nem sebesülés miatt kellett marodizálni.
A nyugodalmas élet január 16-án véget ért. A dandárt Ridniára vitték a 18. hadtest székhelyére, a vonatközlekedés végállomásáig. Január 28-án a 8. ezred állásba került a Bug partján az Ozinkovce Szapanovcsuk szakaszra, a Csécsy honvéd dandár jobbszárnyára, annak parancsnoksága alá.
Az 1. népfelkelő lovasdandár működéséről az Ars Militaria blog írt bővebben.
Ide márciusba vonultam be, ujjaim ugyan még nem voltak teljesen rendben, de nem akartam hátul maradni. Helyettem Fluck őrnagy vette át a lovak fölötti parancsnokságot, amelyekkel ő a Lembergtől nem messze lévő Glinjáni faluba és környékére került, hol gazdasági munkákat kellett szegény huszárlovaknak a náluk maradt vörös ördögökkel végezni.
Huszárok gyalogosként a fronton
(Forrás: warspot.ru)
Szomorú sors volt, nem így képzeltük, mikor a háborúba mentünk. Örültem megint, hogy az enyéim közt lehettem, még akkor állásunk eléggé nyugodalmas volt, az orosz tüzérség nagyon tisztességesen viselkedett, csak a napnak bizonyos órájában lőtt, amit az ember majdnem bizonyosan ki tudott számítani. Különben nem molesztáltak bennünket.
Következő rész: „A szuronyokat feltűzettem és rohamlépésben indultunk a muszka betörés felé…”
Összes rész: Forster Frigyes huszár ezredes visszaemlékezése
