Forster Frigyes huszár ezredes visszaemlékezése – 9. rész
1915 nyarán Galíciában a nyolcas huszárok ismét mozgóháborúba kerülnek, felderítő lovasságként tevékenykedve csapnak össze a visszavonuló kozákokkal. Az üldözés során több találkozóharcot vívnak, veszteségeket is szenvednek. Véletlenszerűen találkoznak Vilmos császárral és sikeresen óvják meg a fogságba eséstől az óvatlanul előre hatoló vezérkari főnököt és törzsét is.
Benes alatt hírszerző különítmény lett a két század, így az enyém is. Benes mintaszerűen vezetett bennünket. Mindig nyomában voltunk az ellenségnek, mindent láttunk és nagyszerű jelentéseket küldtünk.
Június 14-én reggel alarmiroztak bennünket, hírszerző különítménynek indultunk. Nálunk volt még Lenk Dezső fhdgy a távirójárőrrel és Feldmayer Géza dr.. Irány Lipniki és több lengyel falun keresztül Szadova-Visnya felé. Járőreink messze előre voltak.
Szadova-Visnyától már nem messzire jártunk, amikor vágtában jöttek vissza a lovasok, majd Wodianer Béla fhdgy, magával hozván egy levágott járőrből pár szépen adjusztált kozák foglyot és jelentette, hogy Szadova-Visnya előtt három század kozák lóról szállva pihenőben van.
Benes kardot rántatott, négyes menetoszlopból koronába mentünk át és vágtában haladtunk előre egy gyönyörű széles fasorban. Közvetlen az ezredparancsnok mellett lovagoltam, mert élszázad voltam. Megrendítő kép tárult elénk. Egy pár kozák ló és lovas feküdt a földön a Wodianer által levágott patrulból, az egyik kozákot még láttuk is vergődni és ráborulni szintén lelőtt szürkéjére. Doktorunk leszállt, megnézte, de már nem élt. A kozák századoknak egyébként már csak hűlt helyét találtuk, messzi porfelhő jelezte menekülésük útját.
Magyar huszárszázad egy galíciai faluban
(Forrás: mavink.com)
Szadova-Visnya alatt voltunk, mely lángokban állt, most már ügetésben üldöztük tovább az ellent. Jobbról-balról erdő és előttünk is egy erdő látszott. Ebből sortüzet kaptunk, egy pár huszár lepotyogott, pár ló is megsebesült, köztük a mellettem haladó Máriássy Pista barátom lova. Vágtában mentünk takarásba az útszéli erdőbe, parancsot kaptam századommal lóról szállni és az előttünk lévő erdő kozákjait gyalogtűzharccal megtámadni. Rajvonalban fölfejlődtem századommal, és ugrásszerűen előre haladva megnyitottam a tüzelést. Annyira takarva és oly gyorsan mentünk (az oroszok amellett rosszul is lőttek), hogy a kozákoknak alig volt idejük lóra pattanni és menekülni. De azért legalább másfél órát feltartóztattak bennünket a felderítésben, ügyesen csinálták, mert ha rohamra hagyják menni a dolgot, szétszórhattuk volna őket.
Visszatérve a Vőneki őrmester jelenti (egy földön fekvő huszárra mutatva): »Kapitány úr, jelentem alássan, azt a huszárt el kell temetni.«
Megnéztem az embert, hátlövést kapott, de nem életveszélyes. Ránézek őrmesteremre, hát látom ám, hogy nem áll biztosan a lábán. Ismervén emberem, kulacsát megráztam, üres volt. Az ütközet hevében egy kis bátorítót ivott és most nem volt tisztában a dolgokkal.
A divízió ismét lóra ült, folytattuk feladatunkat, tovább üldöztük a muszkát és igyekeztünk megint a nyomába jutni. Gyönyörű szép lovas feladatok voltak ezek, sohasem fogom elfelejteni. Mikor az erdőt támadtam, ugyanakkor mellettem jobbra egy 12-es közös huszár reserva század parancsnoka, egy fiatal főhadnagy, Von der Lühe támadásom erősítésére szintén lóról szállt és tűzzel támogatott. Mikor a kozákok elmenekültek, ő is lóra szállt és ebben a percben szívlövés érte. Fiatal volt még. Jól ismertem innen Kecskemétről. Édesapja itt volt huszáralezredes. Szabadságát, mint ludovikás, itt töltötte és kérte, hogy az én századomnál vonulhasson ki a gyakorlatoknál. Hamar ketté tört a karrierje szegénynek, de hát katonasor.
A cs. és ki. 12. huszárezred katonái békeidőben
(Forrás: etoretro.ru)
Az előbbi esetnél, mikor Benes attakra akart vinni bennünket a kozákokkal, doktorunkat, kinek nem kellett ennél részt venni, elragadta Irlandere (amint ő szokta mondani) és nem akart semmi körülmény közt megállni. Szerencsére a kozákok jóvoltából az attakból nem lett semmi, mert valószínűleg ő vezetett volna bennünket megbőszült lován.
Szadova-Visnya után folytattuk utunkat Grabnik-Janov irányában. Ott megállt a visszavonuló orosz front egy ideig. Nagy ágyúösszpontosítás volt Janovnál, mi készenlétben álltunk, hogy felderítésünket és üldözésünket folytathassuk. Ott álltam az országút mentén, figyelve az ágyúk munkáját és egyszer egy egyedül álló autót látok előre jönni. Nem messze tőlem megállt és kiszállt belőle a nagy német császár, Vilmos, ki csak egy parancsőrtiszttel volt. Odament az egyik üteg parancsnokához, megmagyaráztatta magának a tüzelést és érdeklődött a találatokról. Épp előtte sikerült egy ütegparancsnoknak az ütegével egy csomó telitalálatot elérni. Ezt azután megdicsérte, kezet nyújtva neki. Miután hosszabb ideig nézte a tüzérség hatalmas munkáját, ismét visszafordult autójával. Úgy állt ott a német császár azon a helyen, ahol az ellenséges lövedékek körüllőtték, mintha nem a harctéren, hanem csendes szobájában állna.
Másfél napos ágyúharc után a mi és a német gyalogságunk támadásba ment át. Az oroszok megrendítve a hatalmas ágyútűztől és a csapatok lendületes támadásától, megint visszavonultak, számtalan foglyot hagyva hátra.
Tovább mentünk felderítve Sztav, Dobrovszjanszki, Lelehorka irányában, Lemberget elkerülve. Június 20-án megszálltuk a Lizagórát, Máriássy a kozákokkal szemben lóról szállt és megtámadta őket. Ő volt az egyetlen, aki megsebesült, karlövést és csontrepedést kapott. A doktor visszaküldte őt hátra, de bizony az én Pista barátom nyakas ember lévén, nem ment haza, mint sok más ment volna boldogan, mert hisz, amint mondták, ez a lövés »sokat ért«, két-három hónap Hinterlandot jelentett.
Osztrák–magyar lovasság és bajor gyalogság Lemberg visszafoglalása után
(Forrás: walmart.com)
Június 21-én megint leszállították a két századunkat a lóról és behelyezték Zapirovnál a gyalogság közé. Megint egy úgynevezett lükkébe (»lükké« alatt az értendő, hogy egy hézag két gyalogsági vonal között kitöltendő.) Június 23. és 24-én Zoltance felé derítettünk fel. Érdekes és nevezetes dolog történt itt velünk. Délután 3 óra lehetett, Zoltance előtt magaslaton állt a divízió egy magaslat mellett, domb és fák takarása alatt. Mi Benes ezredessel és Máriássyval figyeltük az előttünk 1500–2000 lépésre húzódó orosz hátvédállásokat. Az ellenséges tüzérség dolgozott, bennünket nemigen lőttek, valószínűleg nem is vettek észre. Gyalogságunk még vagy 8 km-re lehetett mögöttünk és az út mentén lévő sűrű erdőben teljesen takarásban vonult előre. Egyszerre csak nagy autórobogást hallunk, kinézünk az országútra, hát vagy tíz autó halad teljes sebességgel az oroszok irányában. Megállítjuk a kocsikat, nagy meglepetés. Az autókban az Armee Oberkommando ült, köztük Konrad von Hötzendorf a főparancsnokság vezérkari főnöke, vezérkarának egy részével. Nem látták, hogy a gyalogság az erdőben vonul előre, azt hitték, hogy az már előttük van és robogtak nagy biztosan az oroszok felé. Ha ott nem vagyunk, karjaik közé szaladnak. Szép meglepetés lett volna.
Konrad von Hötzendorf kiszállt autójából pár magasabb vezérkari tiszttel, szívélyesen üdvözölte Benest, aki neki kedves tanítványa volt annak idején a bécsi hadiakadémián. Benes sebtében orientálta az oroszok állásáról, elhelyezéséről, figyelmeztette őket a helyzet veszélyes voltára, hogy biztosan észrevette őket az orosz tüzérség. Konrád sok szerencsét kívánt a további működésünkhöz, leköszönt, az autók megfordultak és visszaindultak. Alighogy elindultak, már lőtte is az orosz az országutat, szerencsére minden gránát »rövid« volt s az autók kiszabadultak a meleg helyzetből. Az orosz gránátok feltúrták az országutat.
A gyalogság előrejöveteléig azt hittük, hogy egy kis éjszakai pihenőnk lesz. A zoltánosi orosz templomban, mely a kis faluhoz mérten óriási nagy volt, már szépen be is ágyaztunk szalmával, mikor 11 órakor éjjel fölzargattak bennünket és gyalog a vasúti töltésre vezényeltek a gyalogság mögé rezervának. Alvás nem volt, lőttek bennünket, mint a répát. Reggelre az orosz megint eltakarodott. Lóra ültünk és nyomukba szegődtünk. Június 28-a körül elértük Kamionka-Sztrumilovát. Itt az orosz újból ellenállást fejtett ki a Bug folyó túlsó partján. Századjaink után a trénünk is utánunk jött és az is kapott a tüzelésből, úgyhogy ott sebesült meg a kofferem egy ellenséges srapneltől. Legényem elmésen bevarrta a »sebet« egy más színű anyaggal, rém csodálatosan nézett ki, még ma is megvan.
Német képeslap a Lemberg visszafoglalását követő időből
(Forrás: commons.m.wikimedia.org)
Azután gyalogságunk is elfoglalta a Bug innenső partján az állást, mi pedig a Kamionka mögött pár km-re lévő Novi-Stav nevű faluba kerültünk. Ez volt június 29-én és miután a front állt, itt maradtunk július 13-ig. Itt hallottam meg, hogy egy volt nagyon kedves ezredparancsnokom, gróf Bissingen Nándor, a 11. lovashadosztály parancsnoka szomszédunkban van. Miután közel volt, engedélyt kértem, lóra ültem és meglátogattam. Végtelen örültem viszontlátásán. Ő volt békében a legkedveltebb tisztek egyike, a szigorú ezredparancsnok – nagy szeretettel kezelte és kiváló nívóra emelte ezredét. Ő volt Károly király apjának, Ottó főhercegnek, a legdaliásabb főhercegek egyikének bizalmasa. A harctéren tisztikara, legénysége nagyon szerette, a legveszélyesebb szituációkban is ott volt huszárjai közt s mindig gondoskodott is róluk. Példát mutatott arra, hogyan kell egy vezénylő lovas tábornoknak viselkedni.
Novi Stavnál ismét jó esete volt doktorunknak, Feldmeyer Gézának. Pár napi rosszulléttel a trénnél hátramaradt, majd jobban érezve magát, előre jött hozzánk, kik még akkor Kamionkánál felderítő szolgálatot végeztünk. Onnan a nagy lövöldözés miatt a zsidó lakosság menekült visszafelé az országúton. Apraja, nagyja, öregje, fiatalja, asszonyok, gyerekek. Géza barátunk egy csomó huszárral, kik szintén gyöngélkedtek, lovagolt nagy büszkén szürkéjén. Egyszerre találkozik egy ilyen menekülő csoporttal. Egy öreg zsidó látván a diszmenetet, rimánkodva szólt neki: »Herr General träten Sie ihnen auf die Köpp!« (»Tábornok úr, gázolja le őket!«) Mire doktorunk leereszkedőleg biztosította jóakaratáról az öreget, a körülvevő sopánkodó famíliát és büszkén tovább vonult. Az öreg zsidó és családja biztosan most is mesél még a nagy hadvezérről, ki vérszomjasan ment az ellent űzni. Novi-Stavon elég nyugalmasan éltünk s minthogy néhány napos csend volt várható, gyaloghadosztályunk autóján, egy pesti sofőrrel (tipikus ferencvárosi gyerek volt) ellátogattam Lembergbe. Ott volt a mi második Armée Kommandónk Bőhm Ermolli vezérezredes parancsnoksága alatt.
Böhm-Ermolli törzse élén Lemberg birtokba vétele után 1915. június 22-én
(Forrás: pinterest.com)
Mindig szeretettel fogadtak bennünket Szapáry Lajos gróf, lovag Wettstein János és Kiss Elemér 8-as tartalékos tisztek. Itt volt a végtelen kedves Andrássy Géza gróf kegyelmes is, ki szintén istápolta a frontról bejövő 8-asokat és más ezredbeli bajtársakat. Kitűnően mulattunk, pompás dolog volt a rossz sor után. Éjfélkor elbúcsúztam. Sofőröm őrült tempóban száguldott, csak ekkor láttam, hogy beszeszelt. Figyelmeztettem a tempóra, de megnyugtatott, hogy ő rendben van egészen. Elaludtam. Egyszerre csak nagy zökkenés, az autó az árokban, én és sofőröm vagy tíz lépésre repültünk az ároktól jobbra eső szántásba. Szerencsésen estünk, a sofőrnek semmi, nekem csak annyi bajom esett, hogy jobb kezem kimarjult. Szidtam a fickót kegyetlenül az autó miatt, de szerencsére csak a sárhányó tört le s a motor sérült meg kissé. Nagy keservesen kiemeltük és hazavergődtünk. Sofőröm is kijózanodott.
Következő rész: „Utánam magyarok!”
Összes rész: Forster Frigyes huszár ezredes visszaemlékezése
