Bíró Lajos levelei és haditudósításai az első világháború éveiből
A közelmúltban egy nagyon érdekes és értékes forráskiadvány jelent meg a Petőfi Irodalmi Múzeum gondozásában, amely Bíró Lajos újságíró, prózaíró és színpadi szerző munkásságának egy kevésbé közismert részletével ismerteti meg az olvasót. Kevesen tudják ugyanis, hogy Bíró az első világháború során, 1914-től 1916-ig a Pester Lloyd haditudósítójaként működött. A most megjelent kötet Bíró háborús leveleit és haditudósításait közli, továbbá a háborúnak az irodalmi munkásságára gyakorolt hatásait mutatja be egy tanulmány keretében.
A kötet első nagyobb szerkezeti egységét Bíró levelei alkotják, amelyekhez Varga Katalin írt bevezető tanulmányt. Bíró mintegy hatszáznegyven darabos levél-hagyatékából több mint kétszázötven született az első világháború idején. Ezek túlnyomó többségét feleségéhez, Vészi Jolánhoz írta, ritkábban pedig lányához, Verához címezte leveleit, akit ezekben csak Bebkónak, Bobonkának, Veronkának vagy Veronának szólított. A kötetben nyolc olyan levél is közlésre került, amelyet apósának, Vészi Józsefnek küldött a sajtóhadiszállásról. Sajnálatos módon a Bírónak címzett, illetve a felesége által írott levelek – egy-két kivételtől eltekintve – nem maradtak fenn (vagy remélhetően csak nem kerültek idáig elő). Ennek ellenére Bíró Lajos válaszaiból közvetve sok mindent megtudhatunk családja sorsáról is. A Bíróhoz írott levelek hiánya akkor válik különösen érezhetővé, miután Varga tanulmányában elolvastuk Vészi Jolán egyik nemrég előkerült levelét, amelyből egy bőségesen és jó stílusban író levelezőpartner képe rajzolódik ki.
Bíró Lajos a trónörökös meggyilkolásának hírét Ady Endrével és Jászi Oszkárral Nagyváradon élte meg. A Világ újságírójaként a merényletet követően úgy vélte, hogy „egyetlen ember halt csak meg, és a világtörténelmi kifejlések talán nem múlnak egyetlen ember életén.” Bár ebben tévedett, a háborús eufóriában maga is elgondolkodott azon, hogy ténylegesen katonai szolgálatot vállal. Végül apósának, a Pester Lloyd főszerkesztőjének közreműködése által Bíró haditudósítónak vonult be Bécsbe. Így fordulhatott elő, hogy nem saját lapja, hanem a Pester Lloyd tudósítójaként működött. Bíró, mint az újságírás elméleti alapjainak első hazai megfogalmazója, minden bizonnyal nagy lehetőséget látott ebben, azonban hamarosan csalódnia kellett, amelynek több levelében is hangot adott: „Ahogy itt most a dolgok mennek, az a haditudósítói intézmény teljes csődje” – írta feleségének 1914. augusztus 26-án. A hadseregfőparancsnokság alárendeltségében működő és Bíró által „szörnyen nehézkes intézménynek” tartott sajtóhadiszállás ugyanis nem biztosított megfelelő lehetőséget a klasszikus értelemben vett tudósításhoz. A sajtóhadiszálláshoz küldött tudósítók tulajdonképpen a fronttól több száz kilométernyi távolságra lévő településekre kényszerültek, és kezdetben csak a hadseregfőparancsnokság által kiadott jelentések alapján dolgozhattak. Az elvégzett munkával kapcsolatban Bíró így fogalmazott: „Ugyanazt csináljuk, mint a Távirati Iroda, csakhogy rosszabbul.” Ezzel arra utalt, hogy a kezdeti időszakban csak a főhadiszállás által kiadott hírekből dolgozhattak. Sérelmezte azt is, hogy ezeket a hadügyminisztérium is megkapta és a megállapodás ellenére kiadta. Ennek következtében mindenki ugyanabból a kevés információból igyekezett kihozni a legtöbbet. Bíró ezzel kapcsolatban megjegyezte: „megpróbálok olyanokat írni, hogy legalább a föld alá ne kelljen süllyedni szégyenletemben.” Egy másik helyen az apósát arra kérte, hogy az ilyen híradásokat ne adja ki a nevével: „Elveszítem minden hitelemet, ha félhivatalos közleményeket táviratozok meg. Hogy ez meg ne történjék, elsősorban a Lloyd érdeke. Kérlek szépen tehát, hogy azt a táviratot, amely alatt ott a nevem, kegyeskedjél a nevemmel adni, azt amelyet nem írok alá, azzal a megjelöléssel, hogy Kriegspressequartierből jövő jelentés.”
Bíró leveleiben a haditudósítók reputációjával kapcsolatos aggodalmait is megfogalmazta: „Eddig sem hittek nekünk. De hitetlenség inkább gyanakvás volt. Ezentúl mély meggyőződés és jogos tudat lesz, hogy hazudunk. A Tátra tövéből írott haditudósításainkat a hordárok se fogják elhinni, és természetesen igazuk lesz. Itt már, ebben a kis városban csodálkozó arcok fogadnak bennünket. És szelíd gúnnyal megkérdezték már tőlünk, hogy az eddigi haditudósításainkat is ilyenformán szerkesztettük-e. De mit fog szólni Budapest? És az egész ország?” – írta apósának 1914 szeptemberében.
Bíró leveleiből tehát megismerhetjük, miként vélekedett a sajtóhadiszállásról és saját munkáját illetően. Varga tanulmányában rámutat arra, hogy a szakmai és morális válság, a fölöslegesség-tudat, valamint a tragikomikusnak és szánalmasnak tartott élethelyzet következtében 1915 elején Bírónál már a depresszió és az alkotói válság tünetei tapasztalhatók.
Joggal merül fel a kérdés, hogy fenntartásai ellenére Bíró miért maradt továbbra is haditudósító? A recenzens úgy véli, hogy ennek legfőbb oka az volt, hogy a haditudósítók egyfajta kettős függésben végezték munkájukat. Habár a haditudósítókat felmentették a csapatszolgálat alól, mégis a közös hadsereg katonai igazságszolgáltatása alá tartoztak. A haditudósítók felvétele az egyes lapoknak a hadügyminisztériumhoz intézett kérelmén keresztül történt és fizetésüket is saját szerkesztőségeik biztosították. Ez jelentősen befolyással volt a haditudósítók munkájára is: míg a hadseregfőparancsnokság korlátozó információs politikát folytatott, addig a szerkesztőségek minél több információt követeltek meg. Mivel Bíró apósának köszönhette, hogy a Pester Lloyd tudósítójaként a sajtóhadiszálláshoz vonulhatott be, bizonyos függőségbe került tőle. A kötetben közzétett levelekből érezhetővé válik a kettőjük közötti – nem egyenrangú – viszony is. Bíró több alkalommal is kérte leveleiben apósa utasításait.
(forrás: http://alternativa.kinja.com/)
1916. augusztus 20-án a hadseregfőparancsnokság rendeletben mondta ki, hogy az emberhiány miatt a magasabb parancsnokságoknál és intézeteknél beosztott tiszteknek és tisztjelölteknek be kell vonulniuk saját csapattestükhöz. Ez a rendelet a sajtóhadiszállásnál lévőkre is vonatkozott, így Bírónak is át kellett esnie a sorozáson. Bíró mindent megtett felmentéséért, azonban minél jobban elhúzódott az ügy, annál kétségbeesettebbé és dühödtebbé váltak Miskolcról és Kassáról írott levelei. 1917 májusára végül sikerült elintéznie felmentését, azonban ennek részletei egyelőre nem ismertek. Ezt követően Bíró ismét a Világ munkatársaként működött, és intenzíven politizált. Legfőképpen a Monarchia, illetve Magyarország jövője foglalkoztatta.
Varga Katalin tanulmánya végén egy rövid áttekintést találunk a Bíró – Vészi – Keményffi családról, amelyet haszonnal forgathatunk a közzétett levelezés olvasása közben.
Bíró haditudósításainak másodközlése elé Veres Miklós írt bevezető tanulmányt. Veres kiemeli a tudósítások közül Bírónak az argentin haditudósítóról, Tito Livio Foppáról írott riportját, mivel úgy véli, hogy az nemcsak Bíró tudósításainak, hanem magának az első világháborús haditudósítás műfajának reprezentálására is alkalmas.
A tanulmány rámutat arra, hogy mivel a tudósítások témaválasztása igen kötött volt, a kortárs haditudósítók szövegei nem különböznek jelentősen egymástól. Veres szerint jellemző tulajdonságuk az érdektelen témák felvetése, az önismétlés, a terjengősség és a rendkívül lassú tempó. A szövegek minőségét, illetve irodalmi értékét tekintve azonban Bíró tudósításai – Vészi Margit, vagy Molnár Ferenc tudósításaihoz hasonlóan – kiemelkedtek a többi közül. A tanulmány szerzője ezen a ponton világít rá arra a fontos körülményre, miszerint a haditudósítók esetében hiányoztak az első kézből szerzett élmények, így azok helyét a fikció vette át. Veres ezzel kapcsolatban találóan idézi azt a kritikát, amely a Huszadik Század c. folyóiratban jelent meg 1916 januárjában: „A mai haditudósító jócskán harcvonal mögött van s a legszigorúbb ellenőrzés alatt [...] A sajtóhadiszállás parancsnoka bocsájtja rendelkezésére az anyagot: megszabja, mikor merre mehet, mit szabad látnia, eltávolítja onnan, ahol nem az ő szemnek való látvány kínálkozik [...]. Tulajdonképpeni harcot elvétve ha lát: a harcra készülődés és a harc utáni takarítás az, aminek tanúja lehet [...].”
A fentebb említett személyes élmények hiányából és a tétlenségből fakadt, hogy Bíró Lajos és három társa (közöttük Alexander Roda Roda) 1914. augusztus 30-án beadványban kérte a sajtóhadiszállást, hogy a frontvonalra mehessenek tudósítani. Később a hadvezetés is felismerte ennek szükségét, ezért – Tisza István szavaival élve – „kirándulásokat” szerveztek, amelyek során a tudósítók kimehettek, ha nem is a közvetlen frontvonalba, de legalább is a harctér közelébe. Veres megjegyzi, hogy a későbbi „kirándulások” jó hatással voltak Bíróra, de ennek ellenére tudósításai továbbra is inkább megmaradtak novelláknak, mint tudósításoknak.
(a kép forrása: A Világháború Képes Krónikája)
A tanulmány szerzője ennél a résznél ismételten segítségül hívja a Foppáról írt tudósítást, amellyel kapcsolatban megjegyzi, hogy az argentin újságíró megjelenésénél „szokatlanabb, érdekesebb, az újdonság erejével ható esemény nemigen történhetett az unalomtól szenvedő haditudósítókkal”. A többi haditudósítóhoz hasonlóan Bírót is frusztrálta a témakeresés.
Bíró törökországi tudósításaival kapcsolatban fejti ki Veres, hogy bár a haditudósítók viszonylagos biztonságban vészelhették át a háborút, ez azzal is járt, hogy fel kellett adniuk elveiket. Ez szintén abból fakadt, hogy a sajtóhadiszállás határozta meg, hogy miről és milyen módon lehet írni. Veres hozzáteszi, hogy bár Bíró soha nem hazudott, vagy ferdített, ugyanakkor élt az elhallgatás eszközével, valamint a Monarchia bírálatát és a szörnyűségek bemutatását is kerülte. Hogy Bíró milyen jól alkalmazkodott a körülményekhez, az is mutatja, hogy haditudósítói munkájáért 1917-ben a Ferenc József-rend hadidíszítményes lovagkeresztjével tüntették ki. Ugyanakkor Bíró leveleiből az is látható, hogy a haditudósítói működés komoly lelkiismereti problémákat okozott neki. Tanulmánya végén Veres felteszi a kérdést, hogy vajon mi motiválta Bírót a részvételre, azonban sem fennmaradt levelei, sem pedig tudósításai nem adnak erre egyértelmű magyarázatot. Szintén izgalmas kérdés, hogy miképpen kezelte a polgári radikális eszmék mellett elkötelezett Bíró a haditudósítói munkából eredő kötelességek és a világnézete közötti különbségeket. A tanulmány szerzője itt ismételten a Tito Livio Foppáról írt tudósításra utal vissza, amelyben Bíró méltatja kollégájának cikksorozatát, annak hiteles hangja miatt. Az argentinről szóló tudósításban Bíró valószínűleg saját magára is gondol, amikor az következőket írja: „Sok hitvány bérgyilkos és árulója a Szentléleknek van azok között, akik most a világon újságot írnak. Foppa kedvéért azonban – oh, Uram – jusson bocsánat az egész fajtának.”
Veres tanulmányát követik Bíró haditudósításai, amelyek közreadásánál a teljességre törekedett a kötet. Ez a fejezet alkotja a könyv legnagyobb részét. A tudósítások hadszíntér szerinti lebontásban, időrendi sorrendben követik egymást. Bíró azon tudósításait, amelyek csak német nyelven jelentek meg, Török Dalma fordításában ismerheti meg az olvasó. A szerkesztés során azonban kihagyták a kötetből azokat a rövidebb német nyelvű tudósításokat, amelyek ugyan Bíró neve alatt jelentek meg, de valójában a sajtóhadiszállás központi jelentései, vagy csupán azoknak átfogalmazott változatai voltak.
Borbás Andrea a világháború lenyomatát vizsgálta Bíró szépirodalmi munkásságában. Bíró, aki a háború alatti időszak egyik legtermékenyebb szerzője volt, négy regényt és egy színdarabot írt a háború során. Borbás rámutat, hogy ezek a nagyepikai művek kivétel nélkül a háborút tematizálják. A világégés második felében Bírónak két új novelláskötete is megjelent. Az ezekben található novellák túlnyomó többsége szintén a háborúra reflektál.
Bíró általában a kisemberek sorsát helyezi művei középpontjába. Ugyanakkor Bírót már a balkáni konfliktusok idején foglalkoztatta egy lehetséges háború. Az 1913-ban megjelent A háború című drámavázlatában Bíró azt a morális kérdést járja körül, hogy vajon kinek tartozik életével a családdal rendelkező férfi: saját családjának, vagy az államnak. Ezzel összefüggésben vizsgálja a gyávaság és a bátorság közötti ellentétet. Borbás megjegyzi, hogy már ekkor megjelenik Bírónál a magánéleti problémák és a háború összefonódása, ami a háború alatt kiadott műveire is jellemző lesz.
A tanulmány szerzője rámutat arra is, hogy Bírónál az írói mobilizáció kizárólag haditudósítói munkásságában jelenik meg, míg szépirodalmi műveire a háborúellenesség jellemző. A háború kezdeti időszakában Bíró még így írt feleségének: „Nem gondolok regényre, nem gondolok drámára, még csak egy novellára se gondolok, eszem-iszom, és az idegeim úgy pihennek, mint még soha.” Ez a felfogás azonban később megváltozik. 1915-ben Hotel Stadt Lemberg címmel jelenik meg regénye német nyelven, amelyet 1916 márciusától Az Érdekes Újság közölt folytatásokban A mélység lakói címmel. A regényből készült színmű 1917-ben viszont már Hotel Imperial címmel látott napvilágot.
Borbás részletesen bemutatja a háború tematizálását Bíró műveiben. A Gálszécsy családban például a cenzúra és a sajtó háborús propagandaszerepe jelenik meg. A tanulmány szerzője arra is rámutat, hogy Bíró világháborús regényeiben és színdarabjaiban olyan személyek is megjelennek, akiknek a nevével Bíró levelezésében vagy haditudósításaiban már találkozhattunk. Kiváló példa erre Bugel Mihály, akivel egy 1914 októberi tudósításban találkozhatunk először, később pedig a Hotel Imperialban bukkan fel. Utóbbi mű a háborút, benne pedig a gyilkosságot tematizálja úgy, hogy ezt a Bibliával veti össze. A mű főszereplőjét, Almásy Pált is egy valós személyről, Dadányi Györgyről mintázta a szerző. Különösen érdekes része a tanulmánynak, ahol Borbás ennek a hátterét mutatja be. Ebből azt is megtudhatjuk, hogy Dadányi a színdarab egy műkedvelő előadásában el is játszotta a róla mintázott szerepet.
Ahogyan Borbás is rámutat, Bíró szépirodalmi műveiből erős pacifista nézőpont érződik, amely nemcsak a békevágy, hanem az emberélet védelmezéseként is megjelenik. De ugyanúgy ide tartozik az ellenség minden gyűlölettől mentes ábrázolása is.
Tanulmánya végén a szerző úgy véli, nem túlzás kijelenteni, hogy Bírónak éppen az első világháború alatt írott, és a háborút tematizáló művei bizonyultak a legmaradandóbbaknak. A Molitor-ház című regényét első megjelenése után 1930-ban, 1970-ben és 1999-ben is kiadták, míg a Hotel Imperial című színműve nemcsak a hazai színpadokon és mozivásznakon élt tovább, hanem a Billy Wilder által rendezett Öt lépés Kairó felé című 1943-as film alapjául is szolgált (csupán aktualizálva lett az új világháborúra).
A kötet végét Bíró Lajos műveinek címmutatója, valamint személy- és helységnévmutató zárja.
Összességében elmondható, hogy a Petőfi Irodalmi Múzeum gondozásában olyan forráskiadvány jelent meg, amelyet mind az irodalom-, mind a hadtörténészek nagy haszonnal forgathatnak, ugyanis a kötetben nemcsak Bíró pályafutásának egy korábban kevésbé feldolgozott szakaszáról olvashatunk, hanem a sajtóhadiszállás és a háborús propaganda működésével kapcsolatban is értékes adalékokat nyerhetünk.
„…nem látunk semmit…” Biró Lajos levelei és haditudósításai az első világháború éveiből. Budapest, PIM, 2017, 610 o.
A recenzió eredetileg az ujkor.hu oldalon jelent meg.
