„Megdobbant a szívünk: a háború itt van…”

2016.11.28. 06:34 :: PintérTamás

Imre Gábor naplója az orosz frontról - 2. rész

1916 nyarán az újra hadiösvényre lépő hősünk menetszázadával Pécsről Budapesten át a Kárpátokon keresztül Galíciába, a Prut folyó mellett fekvő Delatin településig robog a vonat. Innen gépkocsikkal azonnal az első vonalba szállítják a menetszázadot, s egy égő falunál be is vetik őket. A filozofálgatós vonatút után elérkezett Balogh Jancsi „ki-ki magáért” időszaka…

 

A vonatunk pedig robogott rendületlenül. Csak a nagy állomásokon és kitérőknél állt meg rövid időre. Az éj folyamán jól összerázódott a társaság. Az egyéni célok elmaradtak és mindnyájan a század közösségéhez tartozónak érezzük magunkat. Az elkerülhetetlenbe való megnyugvás mellett a napsütéses hajnal már jókedvben talált minket. Hajnalban átmentünk Budapesten. A század éppen csak megreggelizhetett és szerelvényünk expressz gyorsasággal száguldott az ismeretlen orosz front felé.

Századparancsnokunk, Kozarev Jásó százados pedáns és igazságos katona volt. Titeli halászmester fia volt és a bácskai legénység mint a földijét kedvelte. Mink is jól éreztük magunkat a társaságában. Állandóan tiszta, gondozott külsejű, szénfekete villogó szeme és bajusza, nem magas, de arányos alakja megnyugtatóan hatott. Soha, a legnehezebb körülmények között sem lehetett durva, vagy trágár kifejezést hallani tőle. Ami pedig a legfontosabb volt részemre, k.u.k. tiszt létére nem szívesen beszélt németül. Századnál a gyakorlatok vezényszavain kívül még a sváb altisztek is magyarul beszéltek, dacára, hogy a bácskaiak három nyelven, magyarul, szerbül és németül is beszéltek.

Mi szakaszparancsnokok Budapestről kerültünk a hatosokhoz. Négy hadnagy: Fischer, Keleti, Balla és Imre. Átlagos kor 25 év.
– Nem vagyunk öregek, de már nem vagyunk gyerekek sem – szokta mondani az örökké mókázó Keleti Kozarev századosnak. – Nem vagyunk ügyetlenek és nem lesz jó velünk kikezdeni, sem futásban, sem gyaloglásban, de még az evésben sem... A harcról pedig ne is beszéljünk.
– Pedig ajánlatos lesz a harcról is beszélgetnünk, mert nem cél nélkül rohan velünk ez a vonat – állította meg Kozarev a dicsekvő Keletit. – Mindenesetre megnyugtató az a tudat, hogy harcteret járt szakaszparancsnokaim vannak – fűzte hozzá Kozarev százados. – Ha így haladunk tovább, holnap este vagy legkésőbb holnapután reggel a helyszínen leszünk.
– Tehát nem lesz sok időnk az unatkozáshoz – szólt közbe Balla is, akinek tábori sapkáján még ott hervadozott egy szál piros rózsa. Mikor észrevette, hogy a rózsára terelődött a figyelmünk, gyorsan leszedte. – Tudjátok-e mit fogok ezzel a rózsával tenni? – kérdezte. – Lepréselem és minden levelembe, amelyet a harctérről küldök, egy rózsaszirmot fogok tenni.
– Gyönyörű, költőien szívdöglesztő gondolat, csak az a baj, hogy ha minden levélbe, amelyet leánynak írsz, egy-egy rózsalevelet akarsz tenni, a hátizsákod tele kell tömnöd szárított rózsaszirommal – csapott le Keleti Balla gondolatára.
– Idővel nagyobb rózsaszakértő lesz belőled Gül Babánál – ugratta tovább Ballát Fischer is. – Csak azután következetes légy, és nehogy fekete rózsaszirmot tegyél véletlenül a levélbe.

Tréfálkozással és kártyázással telt el a délelőtt. Néha felvetődött a háború problémája, a harctéri helyzet, azonban a társaságnak nem volt kedve a kérdések fölött vitát nyitni. Kozarev százados javasolta, hogy csak fogadjuk el a napi sajtó megállapításait a külpolitikai helyzetre vonatkozólag, a hadihelyzettel kapcsolatban pedig a Hőfer jelentéseket. Mi persze csak mosolyogtunk ezen a tanácson.

Másnap reggelre a szerelvényünk átvergődött a Kárpátok gerincén és a galíciai síkságon dübörgött, ütemes egyhangú taktust verve hozzá. A Kárpátokon átjutva kikerültünk az esőzónából. Kellemes napsütésben nézegettük a nyitott vagonajtóból az elsuhanó tájat. A katonák paraszti szakértelemmel tárgyalták meg a földek termékenységét, a rajta dolgozó emberek, a legelésző állatok sajátosságait.

„Üdvözlet a Kárpátokból!” Korabeli képeslap Delatin környékéről „Üdvözlet a Kárpátokból!” Korabeli képeslap Delatin környékéről
(forrás: darabanth.com)

A langyos napsütés felszárította a zimankós búcsú fájó emlékeit és a legapatikusabbak is, kiegyezve a kikerülhetetlennel, kiteregették a lelküket… A tömegfájdalom mindig elviselhetőbb, mint az egyéni, és a közös sors, ha balsors is, nem tűnik fel annyira tragikusnak. Ezért napközben szívesen tartózkodtam a marhavagonban, együtt a legénységgel és hallgattam érdekes megfigyeléseiket és véleményüket a gondolatvilágukhoz kapcsolódó problémákról. Bármennyire különbözött a felfogásuk, egyben mindig megegyeztek: mindnyájan otthon szerettek volna lenni. Nem tudták megérteni a háborút, feleletet kerestek arra, hogy mi szükség van erre a pusztulásra és mind kevesebben hittek a védekező háborúban. A legegyszerűbbek is tisztába voltak azzal, hogy a meggyilkolt trónörökösről szóló történet kevés ahhoz, hogy százezrek pusztuljanak el, és öntudatlanul is kialakult közöttünk a háború népellenes jellege.

Hallgattam az emberek józan megnyilatkozásait és rájöttem, hogy mi is milyen tájékozatlanok vagyunk a világpolitikában. Keveset gondolkodunk, úgy tekintjük a megpróbáltatásokat, mint szükséges és elkerülhetetlen rosszat. Fiatalok és függetlenek vagyunk és virtust csinálunk az egészből. Bakanóták romantikájába burkolódzunk és elbújunk a valóság elől. Legigazabbnak hatott az egyik újverbászi legénynek a hozzászólása:
– Akármit is mondanak, a szegénység bőrére megy az egész. A nagygazdák fiait hazaengedték az aratásra, pedig mi, a nincstelenek szívesen learattunk és csépeltünk volna helyettük. A kereskedők és nagyiparosok mind fel tudják mentetni magukat, csak nekünk szegényeknek és családosoknak kell a bőrünket a vásárra vinni.

Balogh szakaszvezető nem szerette a beszélgetés alakulását és közbe szólt:
– Úgy látom azért beszél maga is Csutorás, mert kevés a kurázsija. – Balogh, a nagyezüst medáliával a mellén tekintélynek számított és a beszélgetés egy ideig megszűnt. Nem akartak Baloghgal vitába keveredni. Tudták róla, hogy a háború kitörése előtt londiner volt egy pesti fiákeres standon, most pedig félelmet nem ismerő bátorsága kivételes megbecsülést szerzett neki az egész századnál. Tudták róla, hogyha kurázsiról van szó, nem igen lehet vele felvenni a versenyt. A szakasz legénysége egyenlőre ilyen szándékot egyáltalán nem mutatott.

Csutorás közvitéz helyett azonban megfelelt Kiss János Budapestről hozzánk került asztalossegéd:
– Balogh szakaszvezető úr meg van elégedve a sorsával, mert szereti a harcot. Meg van győződve, hogy helyes a világ rendje, vannak urak, akik parancsolnak és vannak szegények, akik dolgoznak. Hol vannak azok az urak, akik minket a háborúba küldtek? Miért nem jönnek velünk? Budapesten a vagyonosok hirdetik a hazafiságot és közben tovább gazdagodnak. Megsértődnek, ha megkérdik őket, miért nem mennek az első vonalba és forradalmároknak és hazaárulóknak bélyegeznek bennünket. Miután a munkásság ezt hangoztatja is, minket katonaköteleseket szétszórtak az ország minden tája felé. Így kerültem én ide közétek.

A legénység csillogó szemmel hallgatta Kiss merész beszédét, közben figyelték, hogy Balogh hogyan fogadja azt. Jól ismertem Baloghot, együtt verekedtünk Doberdón. Jó felfogású, nyílt jellemű és bátor volt. Kiss, mint ipari munkás politikailag képzettebb volt nála. Balogh ezekről a kérdésekről még nem gondolkozott. Megzavarta a Kisstől hallottak logikája, s hogy a tekintélyt megtartsa azt mondta Kissnek:
– Lehet, hogy magának több mindenben igaza van, de nem lesz ajánlatos ezeket a dolgokat sokat firtatni. Mi háborúba megyünk verekedni és nem misére, tehát ne sokat prédikáljon. Jól szorítsa meg a puskáját, mert az ellenség lőni fog magára és nem lesz kíváncsi a véleményére.
– Ebben igaza van a szakaszvezető úrnak! – mondta Kiss, majd csendesen szinte magának hozzáfűzte: – De ha egyszer eljön az ideje és beszélgetni tudunk az ellenséggel, nem fog az lőni többet... De mi sem...

Nem akartam zavarni az eszmecserét és úgy tettem, mintha nem figyeltem volna oda. Messze kihajolva a korláton nézegettem a napsütésben fürdő tájakat. A lakosság látható sietséggel aratott. Apró tehénkékkel vontatott szekerek szállították a gabonakévéket. Feltűnt nekem, hogy megszűnt a személyforgalom. A sebesültszállító szerelvények gyakoribbak lettek. Tapasztalatból ismertük ennek a jelentőségét.

*

Késő délután lett. Szerelvényünk váratlanul megállt egy kisebb állomáson. A századtrént (málhakocsikat) lekapcsolták a szerelvényünkről. Mozdonyunk elé, amely már megunta a füttyögtetést egy barátságtalan páncélvonatot akasztottak, amely kimért tempóban vontatott minket egy sűrű bükkfaerdőn keresztül.

Mikor kikanyarodott szerelvényünk az erdőből, tompán hangzó távoli menydörgés hullámzott át a környéken. A dörgés állandó lett és megdobbant a szívünk: a háború itt van… Megérkeztünk. Az újoncok kíváncsian szemlélték a láthatárt, azonban az előttük levő dombok miatt egyelőre nem lehetett látni. A harcteret járt katonák tudták, hogy még legalább tíz kilométer van hátra. Azért mindenki kézbe vette a fegyverét, mert Szilvási káplár útközben elmesélte ezredünk egyik menetszázadának történetét, mikor az első kárpáti visszavonulás alkalmával vonatostól befutottak a váratlanul előrenyomuló orosz csapatok közé.

Ahogy a szerelvényünk előrehaladt, fokozatosan erősödött az ágyúdörgés. A jó szeműek már fel is fedezték a robbanások füstjét. Néhány kilométeres út és beérkeztünk Delatin állomására. Az állomáson élénk sürgés-forgás, parancsszavak, káromkodás, a bizonytalan készülődés izgalma fogadott bennünket, amely azonnal ránk is átragadt. „Kiszállni!”– jött a parancs végig a vagonsoron. „Sorakozó! Indulás!”– és negyedóra után a menetszázad legénységével teherautókkal megindultunk előre.

Delatin vasútállomása korabeli képeslapon Delatin vasútállomása korabeli képeslapon
(forrás: lvivcenter.org)

– Baj van előttünk – mondta halkan Kozarev százados. – Nem szokták ilyen váratlanul bevetni a menetalakulatokat.
– Ez sem lesz rosszabb Doberdónál. Itt legalább nagyobb a mozgási lehetőség és nem kell állandóan összekuporodva várni a gránátokat a forró sziklákon – mondtam neki.
– Fene tudja… Mindenesetre ez a vidék szellősebb. Megharcoltuk mi azt is Imre, úgy érzem itt sem fogunk megijedni az árnyékunktól – válaszolta félhangosan.

A gépkocsik elhanyagolt dűlőutakon kanyarogva majdnem kirázták a lelkünket. Félórai döcögés után megérkeztünk a szereplésünk színterére. Gyorsan leugráltunk és a szakaszokat az előttünk levő vasúti töltés mellé irányítottuk, ahol lehasalva vártuk a fejleményeket. Itt már hallani lehetett az eltévedt fegyvergolyók mélabús süvítését. Az előttünk levő rutén falu megbújt a fák lombjai és a fölötte keringő por és füstfelhők alatt. Kozarev elment a rá várakozó küldönccel további utasításokért. Mi pedig ezalatt körülnéztük a terepet.

Az előttünk levő faluban szalmatetős házak égtek, melyekről a szél felénk hordta a pernyét. A kertek alatt és a közellevő vasútállomás mögött asszonyok ácsorogtak, nem törődve a fütyörésző golyókkal. Soknak karján félmeztelen kis lurkó bámulta a riadalmat. Fásult kétségbeeséssel nézték a tüzet. Nem voltak tisztába a látottakkal és az értelmüket meghaladó borzalom iszonyata ült a szemükben. Szülőfalujuk, békés, dolgos életük minden eredménye lángban állt… Nekik ez az egész világot jelenti, és mégsem olthatják. A katonaság kiűzte őket a házaikból, mert útban voltak és nem volt idő a szabályos kilakoltatásukhoz.

Bent a faluban dúlt a harc. Az ellenséges gránátok sorba gyújtogatták a házakat és a kegyetlen földindulás hontalanokká teszi őket. Tegnap még szorgalmas munkával igyekeztek mindent ellátni a hadbavonult embereik helyett, most dermedt kétségbeeséssel néztek… Mindennek vége!… Nem tudták mihez fogjanak. Ellenséges tekintettel vizsgálgatták a katonáinkat. Talán még idegenebbek voltunk nekik az ellenségnél is. Előttük minden katona tomboló kegyetlen ellenségnek számított, arcukon ott volt a kérdés: „Mit akartok itt? Miért jöttetek ide?” Minderre válaszolni nem tudtunk. Körülöttünk a faluból kihajtott kecskék, tehenek és disznók nyüzsögtek, amelyeket maszatos rutén gyerekek hajkurásztak. Hangos rikoltozással durrantgattak ostoraikkal és önfeledten, minden félelem nélkül élvezték a helyzet csodás szenzációit.

Delatin környéki táj és lakosság korabeli képeslapon Delatin környéki táj és lakosság korabeli képeslapon
(forrás: delcampe.net)

A menetszázad legénysége csendes szorongással várta a fejleményeket, és csak néhány hadviselt katona igyekezett bátornak mutatkozni. Balogh, aki útközben gyenge hozzászólásaival tűnt ki, most egészen átváltozott. Szinte lángolt az izgalomtól. Elérkezett a „ki-ki magáért” időszaka. Élvezettel hallgatta a fegyvergolyók sivítását, és hamiskásan kacsintott a megszeppent újoncokra:
– Ne féljetek gyerekek! Úgy megszokjátok majd, mint a kisbabák az evést.
– Az lehet, de azért mégis jobb szeretnénk valami puhábbat – felelt vissza az egyik újonc, mire aztán mindenki elmosolyodott a szakasznál.

Az úton észlelhető csüggedést a katonáknál bizonyos fokú elszántság váltotta fel. Nem lehet megengedni, hogy a falvaink és házaink ilyen sorra jussanak. Meg kell állítani az orosz hengert, bárki indította is azt el. A honvágyat és az otthon utáni vágyakozást eltompította a szerepük felismerése. Az égő falunak tragédiájából okulva fontosnak és értékesnek érezték a „Haza” fogalmát, amelyről eddig az otthoni nehéz élet nem nyújtott tiszta képet.

– Mégiscsak igaz, amit a százados úr mondott otthon a gyakorlótéren. A mi falunkat, családunkat mindenünket kint, tehát itt, a harctéren kell megvédenünk – mondta Balogh, aki már elemében érezte magát. – Nincs itt mese, lőni kell, ha lő az ellenség, mégpedig jobban, mint azok – és széles lendülettel mutatott a falu felé.
– Igaz! – hangzott több oldalról. A háborúellenesek pillanatokra alulmaradtak. A katonáknak szinte jól esett ez az egyszerű magyarázat, amely alapot adott arra, hogy megkeményítsék magukat. Látszott, hogy néhány káromkodás vagy virtusos bíztatás kell és indulnának is verekedni.

Szívesen elfogadták a honvédelem gondolatát, mert ezen keresztül érthetővé lett számukra a sok baj, gond és szenvedés, amit a háború okozott. Meg voltak győződve, hogy a falut gyújtogató ellenséges tüzérséget meg kell semmisíteni, mert… S ebben a formában igazuk is volt. […]

Következő rész: Tűz- és vérkeresztség

Összes rész: Imre Gábor háborús naplói - Imre Gábor naplója az orosz frontról

Szólj hozzá!

Címkék: Imre Gábor delatyn

A bejegyzés trackback címe:

https://nagyhaboru.blog.hu/api/trackback/id/tr6012004018

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.

A Blogról

Blog a háborúról, ami nagyobb volt minden korábbinál, ezért a kortársak a kitörését követően nem sokkal a Nagy Háború elnevezést adták neki…

Térkép

Történetek a Nagy Háború Blogról
 

Legutóbbi kommentek

Könyvajánló

Hadiszalagon 

Műhely

Tudományos műhely rovat szakmai tanulmányokkal, közleményekkel…

Bilek

Kiadványaink

Gunesch

Ó, ti fiúk

Iskolapadból a pokolba

A pokol tornácán

A pokol tornácán

A pokol tornácán

A pokol tornácán

Magyarok az Isonzónál

Merénylet Szarajevóban

Katonatemetők a Felvidéken

100 évvel később

Szalay-Berzeviczy Attila fotói első világháborús helyszínekről

Dublin

Zene

‪Fuoco e mitragliatrici
 

Olasz front

Olasz front 

Képregénypályázat

Adó 1%

Programajánló

 

Ösztöndíj

 

Utazás

 

Kiállítás

süti beállítások módosítása