Imre Gábor kadét doberdói naplója – 12. rész
1915. július 1-jén éjszaka hősünk szakaszának kell megszállnia San Giovanni előtt a Lisert mocsár közepén húzódó előretolt állást, a 21-es magaslatot. A Terme Romane fürdőépület körül húzódó terület közvetlenül a Monarchia olasz kézre került hajógyára, az Adriawerke előtt található, ahonnan az ellenség teljesen belátja és folyamatosan tűz alatt tartja állásukat, valamint küldözgeti felderítő járőreit…
A Timavo sötét vizén egy rozoga halászcsónakon keltünk át. Természetesen csak részletekben. Óvatosan kerültük a nyílegyenes műutat, és a tengerpart felőli bozóton keresztülvezető ösvényen igyekeztünk előre. Milliárd szentjánosbogár világított mindenfelé, és szúnyogfelhők zümmögtek a levegőben. Az utat negyedóránként olasz fényszóró és rövid gépfegyverszériák pásztázták, sejtve, hogy ilyenkor történik a leváltás.
Csendben és szótlanul érkeztünk meg. Stefán vigyorogva várt rám a fürdőépület golyómentes oldalánál. A fürdőépület, melynek homlokzatán a „Therma Romane” felírás díszelgett, vagy negyven szobával bíró egyemeletes épület volt. Teteje és az ellenség felőli oldala már csinosan ki volt lyuggatva az olasz gránátok által.
A naplóban leírt Terme Romane fürdő épülete 1915-ben
(Marco Mantini jóvoltából)
A telefon és az őrségparancsnokság a kapu melletti betonpincében húzódott meg. A rajvonalunk jobbszárnya a mocsár szélén kezdődő kőkerítésen belül húzódott, majd elhaladva az úton át felkanyarodott a sziklás dombra. A sötét éjszakában bizony nem sokat láttam. Az emberek átadták egymásnak a helyüket. A 21-es legmagasabb pontján nappal messze el lehetett volna látni az Adriai-tengeren, most azonban valami enyhe foszforeszkálás jelezte, hogy alattunk nem messze a tenger kezdődik.
– Ennyi az egész – súgta Stefán.
– Hogyan telt el a nap? – kérdeztem tőle.
– Csendben, hála Istennek! Vacak kis hely ez, egye meg a fene! – dünnyögött. – Valósággal ránk látnak a hajógyár ablakaiból. Ha valakit észrevesznek, azonnal elkezdenek gépfegyverezni.
– Szúnyog az van elég, úgy érzem, és a kígyókkal hogyan egyeztél ki? – kérdeztem tőle, hogy kissé felrázzam fásultságából.
– Légy nyugodt, azokban sincsen hiány, szerencsére velem nincsenek jó viszonyban. – Hangjából érzett, hogy mosolyog. – Meg is fürödtem.
– Hol?
– Bent az épületben. Valami meleg forrás van itt. Bizonyosan gyógyfürdő, mert nem hinném, hogy máskülönben hajlandó lenne valaki itt lakni ennek az undok mocsárnak a szomszédságában. Egész nap úgy éreztem magam, mintha elhagyatottan valami árvíz közepén üldögélnék, és mindenhonnan veszedelem leskelődne rám. Nagyon kell vigyáznotok, hogy éjjel a tenger felől csónakokkal, vagy jobbról, a mocsár irányából meg ne lepjenek bennetek. Mert egy ösvény egyenesen a fürdő udvarába vezet a mocsáron át. Igaz, hogyha valaki ott eltéveszti az utat, nem jön ki onnan többet. Azonban keríthetnek a hellyel ismerős vezetőt is… Hát, szervusz! – búcsúzott el tőlem, és néhány pillanat múlva elnyelte a sötétség az embereivel együtt.
A fürdő épülete még békeidőben
(Marco Mantini jóvoltából)
Magamra maradtam. Végigsétáltam a fürdőépület előtti úton, hol fehér zománcos szekrények, mindenféle lakberendezési tárgyak voltak halomra rakva. Úgy nézett ki az egész, mintha nagyszabású hurcolkodás maradt volna itt félbe. Mint később megtudtam, az egész arra szolgált, hogy ne lássák nappal az olaszok, ha átjárnak az úton a mieink.
Csend volt előttünk. Az embereket nem kellett buzdítani az elővigyázatra. Érezték ők is a helyzet bizonytalanságát, s nem hinném, hogy a drótok elé állított őrszemek közül ezen a vidéken egy is el merne aludni. Ma kivételesen a fennsíkon is normálisra csökkent a harci tevékenység, amely az orosz frontot megjártak szerint megfelelt így is egy kisebb ütközetnek.
Beültem a telefonisták helyiségébe, hol a mindenkori főőrsparancsnokra egy jóképű széles hintaszék várt. Vágni lehetett a füstöt, melyet én azonnal ki akartam szellőztetni. A telefonisták kétségbeesetten tiltakoztak:
– Az Istenért, kadett úr, megesznek bennünket a szúnyogok! Csak a füsttel lehet őket távol tartani, olyan erőszakosak.
Hamar igazat adtam nekik. A gyertya világosságára, bár az ajtó helye pokróccal le volt takarva, tódultak be a kiéhezett szúnyogok. Pokrócba burkolóztam, hogy megmeneküljek előlük. De minden hiába volt. A homlokomon rövidesen hatalmas púpok támadtak csípéseik nyomán. Úgy átszúrtak a pokrócon, mintha selyemharisnya lett volna. Egy pillanatra sem hagytak pihenni. Nem tehettem mást, minthogy kimentem a szabadba, és türelmetlenül vártam a pirkadatot.
Elsétáltam a fürdő tágas udvarán át a mocsár széléhez, hol a szakaszom jobbszárnyát képező két emberem helye volt. A fürdőépület sarka mellett voltak meghúzódva, és onnan figyeltek bele a sással és bozóttal benőtt mocsárba.
– Mi újság, emberek? – kérdeztem. – Erről az oldalról számíthatunk-e meglepetésre?
– Itt, előttünk egy gyalogösvény vezet befelé, sajnos most a sötétségben nem lehet megállapítani, hogy meddig vezet – mondta az egyik.
Hát bizony, nemigen lehetett most látni itt semmit. Közvetlen előttünk a békák ezrei kuruttyoltak, és pokoli koncert minden más zajt elnyomott.
– Nehogy elaludjanak, emberek – figyelmeztettem őket –, majd ha kivilágosodik, felváltva alhatnak!
– Nem is lehet itt aludni, kadett úr, mert reggelre megennének bennünket a szúnyogok – válaszolta az öregebb baka.
Az épület mentén továbbhaladva egy kibontott nyíláson át be lehetett jutni a fürdő gyümölcsöskertjébe. Három méter magas, cementbe ágyazott kőfal védte. A falba lőrések voltak vágva, melyek mögött csendesen pipázgattak az emberek. Az őrszemek rákönyökölve a kőfal peremére figyelték az előteret. A kőfal mentén mindenfelé misztikus állványozások sötétlettek, melyekről, ha jobban megvizsgáltam a helyzetet, kitudódott, hogy finom zománclakkos szekrények és ebédlőasztalok tömegéből állnak. Mindenfelé karosszékek és nyugágyak várták a pihenni vágyó hadfiakat.
– De jó dolguk van – mondtam a szakaszvezetőnek –, csak arra vigyázzanak, hogy a nagy kényelemben el ne hanyagolják az elővigyázatot!
A naplóban leírt terület az osztrák–magyar 5. hadsereg részletes helyzetét ábrázoló 1915. októberi térképen. Jól kivehető az előretolt állás a 21-es magaslaton, az olaszok által birtokolt Adriawerkével szemben (Forrás: maps.hungaricana.hu)
Az ideiglenes erőddé alakított kertből egy kis ajtón kijutottam a hajógyárnak vezető útra. Sűrű drótbakok torlaszolták el az utat. A túlsó oldalon 100-120 cm magas kőfal mögött hevertek a katonák. Ez már csak a jól ismert, egymásra rakott lapos kődarabokból készült. Előtte húsz lépésre két sor drótakadály, hol az őrszemek álltak. Ezeknek már kényelmetlenebb helyzetük volt. Mindamellett itt sem hiányzott a szükséges komfort. Végig a kőfal mentén rugalmas matracok sorakoztak, melyeket a fürdő vendégszobáiból hoztak ide. A kőfal mentén mindenfelé tükrök hevertek, hogy legyen miben kipödörni a bajuszt.
A 21-es magaslat tetejéről rá lehetett látni az ezüstösen csillogó Adriára. Mindenfelé teljes és félelmetes csend uralkodott, mely az én harci zajhoz szokott fülemnek és érzékeimnek sehogy sem tetszett. Jobb szerettem volna, ha néhány puskagolyó jelezte volna, hogy hol tartózkodik az ellenség. Így azonban, amíg kivilágosodik, a teljes bizonytalanságban kell várnunk, hogy azután áttekinthessük az előttünk fekvő terepet.
Visszaballagtam a betonpincébe a telefon mellé, és megkíséreltem a szundikálást. Nagy nehezen sikerült is elaludnom. Hirtelen parázs lövöldözésre riadtam fel. A golyók élesen csattogtak a pincelejáratunk körül, és a vakolat röpködött mindenfelé. Nagy zavar támadt. A telefonista azonnal bejelentette, hogy támadás van.
Villámgyorsan felrántottam a könnyelműen levetett bakancsaim, és befűzetlen cipőkkel kirohantam a pincéből. A velem levő szakaszküldöncökkel gyorsan lehasaltunk a kapu udvar felőli oldalán. Lőni nem mertünk, mert előttünk volt a két őrszem, kik a jobbszárnyat vigyázták. Nagy megkönnyebbülésemre megszólaltak a első meglepetéstől némán maradt fegyvereik is.
Pirkadt. Az olasz golyók mindig ritkábban lettek, s én lélekszakadva futottam át az udvaron, utánam a két küldönccel. Mire odaértem az őrszemekhez, már a kertből is érkezett néhány ember, és tűz alá vettük a mocsárba vezető ösvényt, hol az olaszoknak kellett lenniük.
Néhány lövéssel válaszoltak csak, már jóval messzebbről lövöldöztek, mint az előbb.
– Csak felderítő járőr lehetett – nyugtattam meg az ideges embereket. – Most már nem kell félnünk a meglepetéstől, mert egyre világosabb lesz.
Kiadtam a parancsot, hogy a mocsár felől egy rövid lövészárokrészt ássanak. Jó lesz mindenre elkészülni – gondoltam. – Tegnap Stefánt békében hagyták, ma meg napkelte előtt kísérleteznek erőszakos felderítéssel.
Az Adriawerke hajógyár egy részlete
(Az NHKA gyűjteményéből)
Kivilágosodott, és én újra végigjártam a vonalat. Most már látható volt, hogy a szekrénybarikád milyen fontos valami volt, nélküle nem lehetett volna átjárni az úton. Nem azért, mintha golyóállók lettek volna, csupán eltakarta az embert a szemben levő Adriawerk ablakaiban figyelő olasz gépfegyveresek elől. Beléptem egy ilyen tükrös szekrénybe, és egy golyóvert résen át jól megnéztem ezeket az ablakokat. Az üvegeket már mind beverte a mi tüzérségünk. Úgy nézett ki, mintha óriási jégeső érte volna. A második emelet egyik ablaka azonban elárulta, hogy élet van a betört ablakok mögött.
Következő rész: Nappali izgalmak a 21-es magaslaton
Összes rész: Imre Gábor kadét doberdói naplója
