Imre Gábor kadét doberdói naplója – 10. rész
1915. június 30-át hősünk tartalékban tölti és tiszttársaival az eseményekről elmélkedik. A nyugalomban telt nap estéjén örömteli hírt kapnak: a századuk állást cserél és este 10-kor felváltja a San Giovanniban lévő alakulatot. A tenger közelében lévő szép falu nyugodt helynek ígérkezik. Alkonyatkor kellemes hangulatban jó nagy kerülővel el is indulnak Sablicin keresztül az új állások felé.
Egész nap tartalékban maradtunk, és ráértünk elmélkedni az események fölött.
– Nehogy azt higgyük, mintha valami fényes helyzetben volnánk – mondta Zandek rosszkedvűen –, mert jelenleg mi a 77, 121, a völgy és a Mt. Cosichon levő csapatok tartalékja vagyunk. Akárhol tör ki valami, minket fognak ellentámadásra felhasználni.
– Törje ki a rossz nyavalya az olaszt, ahány van – füstölgött Stefán –, éppen a legválságosabb helyzetben hagytak cserben és támadtak hátba bennünket!
– A számvivő őrmester jelentett, hogy a fennsíkon sok ezer már a halott, és sebesültektől nyüzsög az egész front mögötti vidék – mondta Kozarev százados csendesen. – Az olasz hadvezetőség mindenáron át akar törni a San Martino és a San Michele vidékén. Jobb volna, ha itt valahol állásba kerülnénk, mert rövidesen átirányíthatnak valami olyan helyre, ahol legnagyobb lesz a zűrzavar… Mert úgy látom, a mi helyzetünk nem is olyan borzasztó itt.
– Sőt, egészen jó hely ez – szólalt meg Stefán –, már egészen megszoktam. Imrének is kellemes emlékei vannak az éjjeli szállásával kapcsolatban. Már valószínűleg várják haza a hálótársai…
Az osztrák-magyar tartalékok fedezékei Sablicinél
(az NHKA gyűjteményéből)
Mikor látta, hogy senkinek sincs kedve a nevetésre, még hozzátette:
– Mindenhol rossz, a rosseb egye meg, de leg… jobb otthon.
Ez a rossz szójáték is csak sajnálkozó mosolyt csalt az arcunkra, és a koma savanyú ábrázattal folytatta a kekszevést, melyet a számvivő őrmester Triesztből hozott a számára.
– Sose legyen jobb dolgod! – mordult rá Balla, ki földije volt Stefánnak, és csontos szőke arccal, elegáns alakkal áldotta meg a természet.
– Hát, ami azt illeti – felelt rá Stefán –, engem megnyugtatott az a tudat, hogy egyforma szép halottak lehetünk rövidesen.
– Éppen azért szeressétek egymást – szólt rájuk Zander, ki pesti zsidógyerek volt, és már főhadnagyi rangot viselt. Ennek következtében illetékesnek tartotta személyét a békebíró szerepére, bár már ő is valósággal lángolt a visszafojtott idegességtől.
– Az olaszok velünk szemben valószínűleg szomorkodnak az elveszett zászlóaljuk és a lezuhant repülőjük miatt – szólt közbe Kozarev, hogy más irányba terelje a beszélgetést.
– Csak szomorkodjanak a hitszegő kutyák – morfondírozott Stefán, ki ma, úgy látszik, mindenben benne akart lenni.
Lassan telt az idő. Álmos fáradtság nehezedett ránk. Mindenre elszánt közönnyel szundikáltunk, és oda sem figyeltünk a minket kerülgető gránátokra. Változatosságot csak az ismételten megjelenő olasz repülők hoztak, kik halált megvető bátorsággal igyekeztek felfedezni a társukat elpusztító ütegünket. Valószínűleg fel is fedezték, mert a Debeli Vrh sziklás háta szinte porzott az üteget kereső olasz gránátok nyomán.
Az események helyszíne napjainkban Sablici házcsoportja felől: balra a 77-es, jobbra a 121-es magaslat
Végre eltelt ez a nap is. A sors újra kegyes volt hozzánk, mert estefelé megjött az új beosztásunka vonatkozó passzus: „A Feldkompanie 1/6. leváltja a San Giovanniban levő osztagot ma, 30-án este 10 órakor.” Nagy lett az öröm. San Giovanni, a tenger közelében fekvő szép falu nagyszerű helynek ígérkezett. A Timavo mocsarától védve csak a Monfalconén, illetve a San Antonión keresztül vezető országút mentén volt megközelíthető. A tenger felől sem volt megtámadható. A mi szemünkben irigyelt jó helynek ígérkezett, és nem adtuk volna semmiért ezt az óriási szerencsét. Alig bírtuk megvárni az alkonyatot, amely az indulás pillanatát jelentette számunkra. Előbb indulnunk azért nem lehetett, mert azt az utat, amelyen négy-öt kilométeres kerülővel Sablicihez eljuthattunk, jó darabon belátta az olasz megfigyelő, és így csak a sötétség leple alatt mehettünk át rajta. Igaz, hogy a Sablici néven jelzett házcsoport légvonalban alig egy kilométerre volt, azonban a köztünk lévő 50-100 m széles mocsár miatt csak a Pietra rossa kőhídján keresztül juthattunk el odáig.
Nem sajnáltuk mi a kerülőt, és a vacsorát már Sablici mellett, az országút szélén fogyasztottuk el. A hangulat – mint mindig, ha álláscsere volt – a jobb utáni remény következtében kellemesnek volt mondható, és rá se hederítettünk a sötétségben tapogatódzó olasz srapnelekre.
Kilenc óra tájban megindultunk a Sablicitól lefelé vezető országúton, amely teljesen nyitott terepen vezetett San Giovanni felé, s ezért csak éjjel volt járható. A San Antonióban levő hajógyártól csak a Timavo mocsara választotta el. A hajógyár viszont az olaszok kezén volt, ahonnan időnkint fényszórókkal megvilágították az utat, sejtve, hogy azon ilyenkor nagy a forgalom.
A sablici útkereszteződés napjainkban. Balra San Giovanni, jobbra Monfalcone felé vezet az út
Teljes csendben mentünk a veszélyeztetett úton, és nemsokára elértük az utat keresztező vasúti viaduktot, hol a zászlóaljunk első százada volt elbújva. Finom gránátbiztos helyünk volt az alagút, amelyet a legnagyobb igyekezet mellett sem bírtak kikezdeni az olasz huszonnyolcasok. Nappal állandóan lőtték az alagút kijáratát, és csak éjjel mozoghattak és válthatták le az út mentén elhelyezett őrségeket, amelyekkel napközben csak telefonon érintkeztek.
Következő rész: Tartalékban San Giovanniban
Összes rész: Imre Gábor kadét doberdói naplója
