Dér Zoltán diákkori emlékei a háborús évekből – 2. rész

Sebesültszállító vonatok, hadifoglyok, újsághírek, mindennapi tragédiák, bevonuló osztálytársak, fronton elesett ismerősök és barátok. A mai epizód nagyon jól érzékelteti, mi és hogyan jut el a front borzalmaiból a békés vidéki városba, és azt, hogy a napló szerzőjének életét miként érinti a háború.

A harctéri helyzet emelkedő fázisait jelezték Temesváron a győzelmi, fáklyás felvonulások, nagy tömeg részvételével a Jenő herceg térig, vagyis a városházáig. Elmaradhatatlan zeneszám volt ott a műsort befejező Rákóczi induló. A harctéri helyzet egy másik „eredménye” volt az a bizonyos újságírói terminológia, amely a három temesvári lapban az emelkedő fázisokban „fényes győzelmekről”, süllyedő fázisokban pedig a frontnak „stratégiai okból történt ésszerű megrövidítéséről” beszélt, amely által „közelebb jutottunk a végső győzelemhez”.

Gyakori látvány volt a sebesült-szállító vonatok érkezése: az ideiglenes kötéssel ellátott, erős karbolszagtól bűzlő sebesülteknek a vagonokból való kirakása és a hadikórházba szállítása.

Megindult a sebesültek hozzátartozóinak búcsújárása a hadikórházakban ápolt katonákhoz. Volt sok örömteljes viszontlátás, de sok szomorú meglepetés, tragikus esemény is. Az újság is írt arról az esetről, amikor a sebesült vőlegényét a kórházban felkereső menyasszony az iszonyattól nem is ment oda a betegágyhoz, amikor látta, hogy szép vőlegénye arca egészen össze van roncsolva. Gyáva teremtés volt. Írta róla az újság.

 Tragikus hírek a Temesvári Hírlap, illetve a Temesvári Újság 1915-ös számaiból
(Kattintásra galéria nyílik!)    

A temetőkben egyre szaporodtak a sírok, a sírtáblák, a hozzátartozók egyre sűrűbben kapták az értesítést: „Apja, férje, fia, vőlegénye itt és itt a hazáért hősi halált halt”… Egyre sűrűbben szerepelt a hadigondozott családtagok iratain a „hadiözvegy”, a „hadiárva” megjelölés.

A katonai szolgálatra bevonult férfiak helyébe mindenütt nőket kezdtek alkalmazni. Megjelentek az első női villamoskalauzok, sőt villamosvezetők is.

Az utcákon a szuronyos népfelkelők között egyre több szerb, majd orosz hadifogoly transzport vonult végig. A foglyok részére barakkokat, barakktábort építettek, főként a nagyvásártér elején és a belvárosi temetők mellett.

A szerb hadifoglyok többnyire magas, sovány emberek voltak: világoszöld katonaruhában, simán hengeres sapkákban. Az oroszok közt sok volt a zömök termetű, nagy bajuszos ember, ruhájuk sötétebben zöldes volt, fejükön tányérsapka bőr szemellenzővel.

A hadifoglyokat sokszor fényképeztük. Így mikor az utcán vonultak, mikor a kútnál voltak, mikor karácsony délutáni ünnepüket tartották. Mert a mi hadseregünk dicséretére legyen mondva, nálunk ilyenben is volt részük, és általában emberségesen bántak a foglyokkal.

 Szerb hadifoglyok
(forrás: kepkonyvtar.hu)

Később a hadifoglyok egy részét mezőgazdasági munkára kiadták olyan vidéki gazdaságokba, ahol a férfi katonai szolgálata miatt otthonától távol volt. Nem egy szerelmi bonyodalom lett ebből a helyzetből.

A munkaerőhiány miatt egyre csökkent a termelés, kevesebb lett az áru, növekedett a drágaság, megkezdődtek az üzletek előtt a sorban állások. Megszűnt a zsemle és a kifli. A kenyérlisztet is durván őrölt kukoricaliszttel keverték. Ettől a kenyér könnyen romló lett. Íze kesernyés volt. Utóbb a kenyérsütésre fordított kukoricát csírátlanították és egész finomra őrölték, amivel a kenyér minőségét megjavították.

Megcsappantak az országos vásárok. Nem tartottak többé karnevált. Az első háborús év húshagyó keddjén két öcsémmel megpróbáltunk ugyan „álruhában” végigmenni az utcán. Bajuszt, szakállt festettünk magunknak, én fehérköpenyes borbélynak, Pista öcsém csavargónak öltözött, Aladár öcsém pedig női ruhát vett magára. Nagy feltűnést keltve eljutottunk valahogy a Kossuth téri Emke kávéházig, ott azonban a posztoló rendőr „Gyorsan tűnjenek el, menjenek haza!” szavakkal hazazavart. Úgy is tettünk. Aladár öcsém csak később, nagy kerülővel tért haza, mert őt mint „nőt” közben megkergették a katonák.

A háború első évében még nem voltunk hadköteles korban. Blaschek Frigyes (az osztály fő ateistája) olyan fiú volt, akit magával ragadott a háborús hangulat. Eleinte többször segédkezett éjjelente a sebesültek kirakásánál, majd hazulról megszökött és önként jelentkezett az akkor felállított Lengyel Légióba. Szabadságon egyszer volt itthon, amikor az osztályban elmesélte harctéri élményeit. Röviddel azután, hogy visszament a harctérre, híre jött, hogy a fronton fejlövést kapott, és harmadnapra, hogy kórházba szállították, meghalt.

A következő tanév folyamán már én is sorozás alá kerültem. A sorozás a gyárvárosi sörgyár egyik földszinti helyiségében volt. Alkalmatlannak találtak. „Hátgerincgörbülés” volt a katonai-orvosi megállapítás. A háború folyamán összesen 8-szor soroztak, mindenkor ezzel az eredménnyel.

 (forrás: Temesvári Újság, 1915. december 4-i száma)

Bócz Károly, távoli rokonom, az apostagi származású, de Temesváron letelepedett Bócz család fiatal sarja még túl fiatal korban volt, de önként jelentkezett, és a harctérre szökött. Ott a kolerajárvány vitte el.

Jó barátom és osztálytársam Braun Árpád, egy gyárvárosi zsidó bőrkereskedő fia haslövés következtében fellépett hashártyagyulladás áldozata lett.

Dirina Valér katonai szolgálatra bevonult román származású osztálytársam a harctéren váll-lövést kapott, Temesvárra került a hadikórházba, ahol csak háromnegyedévi kezelés után nyerte vissza azt a képességét, hogy karját mozgatni tudta.

Számunkra ezek voltak a bevezető részletek az első világháborúból. Később igen sokat hallottunk a bevonuló és szabadságra hazajött volt osztálytársainktól a katonai kiképzésről, a tisztiiskolák életéről és a közvetlen harctéri élményeikről.

Apám, iskolánk tanára mint teológiai növendék fiatal korában a katonai szolgálat alól fel volt mentve. A világháború második évében viszont katonai szolgálatra behívták. Kecskeméten be is sorozták, de mint öt gyermekes családfő felmentést kapott. A lábadozó – rokkant és sebesült katonák részére szervezett méhészeti tanfolyamokon, mint oktató többször részt vett. Ezért az önként vállalt munkájáért később a Vöröskereszttől kitüntető oklevelet kapott.

Lomoschitz Sándor tanár úr katonaviselt ember volt. A tanárhiányra való figyelemmel ő is felmentett volt, mint apám. A háború kitörése után ő vezette iskolánkban (a hadikórháznak igénybe vett iskolánk tornatermének hiányában) a tornaórák helyett bevezetett „katonai gyakorlatokat”. A katonai alapkiképzésnek megfelelő gyakorlatok a mezőn folytak.

„Vigyázz!, Tisztelegj!, jobbra-, balra-, hátra arc”, menetelés, futás, harcszerű kúszás, rajvonalban haladás stb. Messzibbre is elvittek bennünket. Így egy nap vonaton a Temes folyótól délre elterülő egyik erdőbe, ahol két „ellenséges” csoportba osztva „harcoltunk” egymás ellen. A harc abban állt, hogy az „ellenség” egy-egy tagját igyekeztünk bekeríteni és elfogni.

Gyakran előfordult, hogy egy-egy nagyobb menetgyakorlat kocsmában végződött. Ilyenkor nagy ivászat indult meg. Sok diák „elázott”, sőt egy alkalommal a Lomoschitznak segédkező másik vezetőtanár is. Ez hazafelé menet elkiáltotta magát a távoli Temesvár tornyaira mutatva: „Az ott Szeged! Utánam!”. Nem messze jutott, mert pár lépésre összerogyott. Úgy cipeltük haza, több oldalról támogatva. Mondanom sem kell, hogy egész úton ő volt a céltáblája mindenféle diákcsínynek-tréfálkozásnak.

 Temesvár látképe korabeli képeslapon

1915 év nyarán eljött az első háborús nagyvakáció. De az iskolában a vakáció alatt is folyt tanítás. A harctérről két hónapi időre szabadságolt diák-katonáknak tartottak gyorstalpaló kurzust, hogy a katonai szolgálat miatt ne veszítsenek tanulmányi évet. A tanfolyamon természetszerűleg csökkentett volt a tananyag, könnyebb a vizsga. Új fogalmak keletkeztek: „haditanfolyam, hadivizsga, hadiérettségi”. Utóbbi sok gyenge diáknak volt mentő reménysége.

És mégis voltak diákok, akik a harctéren nem kértek tanulmányi szabadságot. Így tett két kosztos diákunk: Novák Tamás és Szakál Béla is.

Novák Tamás, a „Toma” szülei Öszény románajkú községben laktak. Náluk is voltunk ismételten is látogatóban. Egy ízben éppen búzaszentelő napján, amikor a román pópa a határban lévő Krisztus keresztnél, a templomból indult körmenet élén szentelt-vízzel meghintette a határt, és ekként megáldotta a lassan beérő új termést. Délben Novákéknál ebéd volt román ételekkel. (Káposztatöltelék sütve, külön káposztafőzelék körítés nélkül, húsospité darált hússal töltve, stb.) Délután sikerült végre felkapaszkodnom a Temesvár-Lugos vonaltól északra húzódó dombvonulat egyik magasabb pontjára. A fokozatosan emelkedő domboldalakon soká kellett mennem, amíg ezt a magasabb pontot elértem. Onnan messzire elláttam a túloldali vidékre: dombok látszottak mély völgyekkel, ahol a dombok mindkét oldalán szántóföld pászták és gyümölcsösök „lógtak” lefelé.

Toma – ismétlem – nem jött haza a tanfolyamra. Eredmény: Toma ez idő alatt a harctéren elesett. Fejlövést kapott. Így járt Szakál Béla is, aki a Krassó-Szörény megyei Valcepaj nevű román községbe való volt. A tanfolyam ideje alatt elesett a harctéren.

A szabadlíceumi előadások vonzó eszközei voltak a népművelésnek még a háború elején is. Többnyire tanárok tartották. Más városokból meghívott vendégek is. Több ilyen előadás nagy hatást gyakorolt rám. Így a tanítóképző fizika tanára a katódsugarakról tartott előadást bemutatásokkal, kísérletekkel. Inotay László ipariskolai tanár három előadása a darwinizmusról és kritikájáról. Előadása felvetette bennem az érdeklődést az örökléstani problémák iránt. Nagy érdeklődést váltott ki bennem Inotay Lászlónak egy másik, bizarr stílusú előadása az „Igazságról”.

 Dr. Zemplén Győző (1879-1916)

Dr. Zemplén Győző, műegyetemi tanár három folytatólagos, bemutatott optikai kísérletekkel fűszerezett előadása is kedves emlék maradt számomra. Dr. Zemplén Győző, mint műegyetemi tanár is felmentést kapott a katonai szolgálat alól. Rövidesen mégis önként jelentkezett harctéri szolgálatra. És a magyar fizika tudománynak ez a büszke reménysége a harctéren nem sokkal utóbb fejlövés következtében hősi halált halt.

Dér Zoltán (1897-1994) hosszú életének legnagyobb részét Sopronban élte le, a Széchenyi István Gimnázium megbecsült matematika-fizika szakos tanára volt. Önéletírásának Sopronra vonatkozó részeit halála után húsz évvel tanítványai kezdték el a sopronanno.hu oldalon közreadni. Dér Zoltán gyermekkorát és középiskolai diákéveit Temesváron töltötte, majd 1916-tól mint egyetemista Budapestre került. A háborús évekről, a forradalom, a tanácsköztársaság, a szerb és a román megszállás éveiről utólag írt visszaemlékezései nálunk jelennek meg először. A visszaemlékezés-sorozat első része itt olvasható.

Előző rész: Az 1914. év nyara nagy változást hozott eddigi kellemes életünkbe
Következő rész: Háborús erkölcsök, háborús bűnök